Alice Cooper mindig meg tud lepni. Néha negatív, de szerencsére többször pozitív értelemben. Ez most… hogy is mondjam… kicsit csalódás. Az új koncepciót már 2019-ben kitalálta, de talán ő maga is félt a fogadtatástól, ezért is hozta ki a ‘The Breadcrumbs’ EP-t 2019 szeptemberében. Ez gyakorlatilag egy feldolgozáslemez, egyetlen új számmal. Az más kérdés, hogy a feldolgozások közül az egyik egy korábbi saját dala, a Detroit City, melyet alaposan átgyúrtak Detroit City 2020 néven (gondolva az elkövetkező évi turnéra, amiből persze nem lett semmi). A dal verzéjét meghagyták és egy teljesen új refrént írtak hozzá, 40 másodperccel rövidebbre vágták, és persze sokkal jobb gitárosokkal játszatták fel. Az újrafogalmazás olyan mértékű lett, hogy a zeneszerzők névsorát is kiegészítették a producer Bob Ezrin és a gitáros Tommy Henriksen nevével. Ő egyébként az egyetlen, aki a turnécsapatból bennmaradt a stúdiózenészek között is, hála hangmérnöki és zeneszerzői abilitásának. A 2021-es verzióban még egyszer átdolgozták a dalt, sokkal dögösebben szólal meg, robbannak a basszusok a hangfalban, és kapott egy tisztességes lezárást a ’70-es években divatos lekeverés helyett.
Cooper az előző ‘Paranormal’ promóciójában elmondta, hogy neki már megvan a közönsége, nem akar újakat szerezni, így nem is mond ilyen frázisokat, hogy „ez lesz a legjobb albumom”, meg „visszatérek a gyökereimhez”. Valami bogarat ültethetett azonban a fülébe, mert a következő lemeze pont ilyen „vissza a gyökerekhez” stílusú lett. Az előző album jobbik felét író Tommy Denandert, ha nem is száműzte, de két dalra korlátozta a tevékenységét, ami egy tizenöt számos anyagnál nem túl mérvadó. Lehetett volna több is tőle! A középtempós Wonderful World és a pörgős Shut Up And Rock is a kedvenceim között van. Utóbbi első pillanatban az April Wine Wanna Rock című dalát juttatta eszembe, a címe is valami hasonló.
A ‘The Eyes Of Alice Cooper’, a ‘Dirty Diamonds’ és az ‘Along Came A Spider’ volt az utolsó három, amit a turnézenészek szereztek és velük játszatott fel, és ezek közül az első kettő volt talán az utóbbi időszak két leggyengébb lemeze. Nem véletlen, hogy Mr. Furnier új koncepció után nézett, vendégzenészek hadával népesítette be lemezeit. Most jelentette be, hogy a következő lemezét majd ismét turnécsapatával kívánja rögzíteni. De egyelőre maradjunk ennél! Szerintem már a promóciót is elszúrták, két feldolgozást dobtak ki a netre elsőként, azt az érzetet keltve, mintha ez a nagylemez is egy feldolgozásalbum lenne, mint a ‘Breadcrumbs’ volt, holott mindössze négy ilyen dal szerepel rajta (már ez is jóval több, mint amit Alice-től megszoktunk), de a másik kettőt (Sister Anne, East Side Story) már megismertük az EP-ről.
Nem rosszak ezek a feldolgozások, csak a hátam közepére nem hiányoztak. Ezek nélkül is meglett volna simán egy lemeznyi anyag, és mennyivel jobb lett volna, ha Joe Bonamassát is úgy mutatja be közreműködőként, hogy a régi Alice Cooper Band másik tagjával Dennis Dunawayjel írt lassú bluesban, a Drunk And In Love-ban gitározva ütik „tiszteletbeli detroitivé”. A harmadik kislemezdal végre meghozta azt, amit vártam, az első saját dalt a Social Debris képében, amit az ACB másik élő tagjával, Neal Smithszel közösen szereztek. Na, ez már döfi! Végre beindult valami! Már az előző lemezen is írt és játszott pár dalt az egykori ACB még élő tagjaival, itt is megismétli ezt, nem sok az a három dal, de a háromból kettő bejutott a döntőbe! Az I Hate You viszont a Beastie Boys-hangulatú rappelésével pont annyira nem jött be, mint mikor Udo próbálkozott ugyanezzel.
Ami érdekes, hogy az egykori példakép MC5 (Motor City 5) életben maradt gitárosával, Wayne Kramerrel is írt közösen három dalt, és ezek függvényében a másik, 1994-ben meghalt gitáros, Fred „Sonic” Smith szerzeménye már nem is lóg ki annyira a sorból. Mégis azt mondom, feldolgozásból elég lett volna ennyi. A többi csak töltelékdal, a detroiti hangulathoz közelebb hoz, de azon kívül semmi. A $1000 High Heel Shoes a Motown-feelingjével, meg a női kórusokkal is sokkal inkább Alice, mint ezek a dalok. (Speciel ez is Wayne Kramerrel közös szerzemény.) A rengeteg vendég közül kiemelném még Johnny „Bee” Badanjek dobost, aki Neil Smitht követte és az 1975-ös ‘Welcome To My Nightmare’ lemezen mutatkozott be. Most a lemez oroszlánrészét ő dobolta fel.
A lemez leghangulatosabb dalai a kislemezes Social Debris, a Hanging On By A Thread (Don’t Give Up), melyet a turnégitárosával, Tommy Henriksennel írt, illetve a már említett lassú blues Bonamassa gitárszólójával, a Drunk And In Love. Tetszik még az Independence Dave és a Hail Mary is, lassan azért összejön egy tízszámos lemez, amire azt mondtam volna, hogy egy erős nyolcas. Lássuk csak! Ha ezekhez hozzáteszem még az EP-ről áthozott két saját dalt, a Go Man Go-t és a Detroit City 2021-t, meg mondjuk az említett Sister Anne-t és a két Dennander-számot, már meg is van a 10 dal.
Összegzés:
Alice Cooper egy kicsit túllőtte magát. Na, nem narkóval, de az én ízlésemhez képest ez a „vissza a gyökerekhez” úgy sikerült, mint Marty McFly utazása, aki 30 perc helyett 30 évet ugrott vissza az időben. Én kiegyeztem volna a ‘Billion Dollar Babies’-korszakkal, de visszament egészen a ‘Pretties For You’-ig. Ettől függetlenül, ha megint jön, megint elmegyek, ahogy a bónusz DVD is mutatja, a turnéprogramja csöppet sem függ az új lemezektől.
Pontszám: 7
Megjelenés: 2021
Kiadó: earMUSIC
Stílus: shock rock
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Zenészek:
Alice Cooper – ének, szájharmonika
Michael Bruce – gitár, vokál
Dennis Dunaway – basszusgitár, gitár, vokál
Neal Smith – dobok
Bob Ezrin – billentyűs- és ütőhangszerek, vokál
Johnny „Bee” Badanjek – dobok
Garret Bielaniec – gitár
Tommy Henriksen – gitár, ütőhangszerek, vokál
Wayne Kramer – gitár, vokál
Paul Randolph – basszusgitár, vokál
Joe Bonamassa – gitár
Mark Farner – gitár, vokál
Steve Hunter – gitár
Tommy Denander – gitár, billentyűs hangszerek
Steven Crayn – gitár
Matthew Smith – gitár
Rick Tedesco – gitár
Keith Kaminski – szaxofon
Jimmy Lee Sloas – basszusgitár
Larry Mullen Jr. – dobok
John Rutherford – pozan
Walter White – trombita
James Shelton – billentyűs hangszerek
Carla Camarillo – vokál
Calico Cooper – vokál
Sheryl Cooper – vokál
Camilla Sledge – vokál
Debra Sledge – vokál
Tanya Thillet – vokál
Dalcímek:
01. Rock ‘n’ Roll
02. Go Man Go (Album Version)
03. Our Love Will Change The World
04. Social Debris
05. $1000 High Heel Shoes
06. Hail Mary
07. Detroit City 2021 (Album Version)
08. Drunk And In Love
09. Independence Dave
10. I Hate You
11. Wonderful World
12. Sister Anne (Album Version)
13. Hanging On By A Thread (Don’t Give Up)
14. Shut Up And Rock
15. East Side Story (Album Version)
“A ‘The Eyes Of Alice Cooper’, a ‘Dirty Diamonds’ és az ‘Along Came A Spider’ volt az utolsó három, amit a turnézenészek szereztek és velük játszatott fel, és ezek közül az első kettő volt talán az utóbbi időszak két leggyengébb lemeze.”
Ezzel azért nem értek egyet. Szerintem mindhárom lemez király volt. Sokkal jobbak mint a Welcome to my Nightmare II vagy ez az új. A Paranormal mondjuk szintén bejött.
Úgy általában bírom Alice-t, de ez a új album hosszadalmas és hát töltelékes lett. Ez már a feldolgozásos, élős felvezetőnél is gyanús volt.
Ízlések és pofonok… Mellettem elmentek ezek az albumok (az első kettő), és most újrahallgatva sem kedveltem meg a The Eyes Of Alice Coopert, a Detroit City újraírt változata meg tényleg klasszisokkal jobb a réginél.
Nekem 8 pontos lenne a lemez kevesebb feldolgozással. Az első és az utolsó szám nem kell. És valóban félre is vitte a promóciót, hogy feldolgozásokkal vezették fel. A Sister Anne jó, de már hallottuk. Az I hate you pedig inkább csak egy bónuszként állná meg a helyét. Ezek nélkül egy jó 10-12 dalos lemez lenne. Bőven jobb mint az elmúlt 20 év albumai. Spotify-on össze is állítottam magamnak az első és az utolsó szám nélkül, plusz úgy, hogy az I hate you-t tettem utolsónak, amit általában át is ugrok. Ennyi változtatás elég is volt. Az olyan dalokat mint a Wonderful World, vagy a $1000 high heel shoes, Hail Mary, Go man go, Social Debris meg egész nap el tudnám hallgatni.
A kevesebb most tényleg (sokkal) több lett volna.
Nekem a napokban fog megérkezni az új album. Őszintén szólva az előzetesek alapján a bónusz koncert nélkül nem venném meg, így viszont alig várom. Még a Raise the Dead-et kell beszereznem és koncertkiadványok terén teljes lesz a paletta.
Az Eyes of A.C., Dirty Diamonds, Along trióból az első tetszik a legjobban. A Novocaine, Love Should Never Feel Like This-féle dallamos számok mindig is közel álltak hozzám. A 2000 utáni érából nálam a Nightmare 2 a nyerő, az I Am Made of You feledhetetlen, mint általában minden, amiben D. Child keze van.
Én is teljesen úgy álltam ehhez az albumhoz, hogy inkább csak a koncert DVD miatt vártam, de felülteljesítette a várakozásomat. Egy 10-11 dalos, szinte hibátlan cucc kijönne belőle.
A koncert DVD nagyon jó, nem tudom mennyit javítottak rajta, de Alice kiváló formában van. A ’70-es dalok jobban állnak neki, mint fiatal korában. Jó olyan ritkaságokat is hallani, mint a Pain vagy a The World Needs Guts. A gitárosokat jól válogatta össze, bár Al Pitrelli Trashes The World-ös teljesítményét nem lehet überelni. A CD-t még ezután hallgatom meg…
Kik a World needs guts zseniális. Én ezt a turnét háromszor, meg az ezt követőt is háromszor láttam előben. Nem sok a javítás,így szólt élőben is.
Nem tudom, anno ki kérhette tőle a Hey Stoopid-ot, de örök hála az illetőnek… Addig is sok érdekesség volt turnéról-turnéra a setlistben, de azóta végre a ’80-as és ’90-es évek szerzeményei is méltó módon vannak kezelve.
A szőke gitáros csaj mozog ezen a vonalon. A 86-94 közötti dalok főleg miatta kerültek az elmúlt években a programba.
Akkor ezek szerint Orianthi és Nita is ilyen beállítottságú…
Én abszolút megértem miért lett anno hanyagolva turnékon a Desmond Child féle időszak.A “Hely stupid” nekem pl. tetszett, de semmi Alice Cooperes nincs benne, ezek a dalok nem miatta érdekesek, de tény, hogy ezzel lehetett akkor jobban érvényesülnie.Én speciel maradok a klasszikus Alice Cooper lemezeknél…
Valóban lehet azt mondani, hogy a Trash gyakorlatilag egy Bon Jovi album, de az azért Alice-nak csak ezzel sikerül visszajönnie.
Egyébként nekem a Hey Supid a kedvenc lemezem. A Wind Up Toy meg a legjobb AC szám, szerintem.
Nagyon jó lemez!