Alice Cooper: Paranormal

írta CsiGabiGa | 2017.08.25.

Megjelenés: 2017

Kiadó: earMUSIC

Weblap: www.alicecooper.com

Stílus: shock rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Alice Coopernek már nem kell bizonyítania. Ezt ő is tudja, el is mondta a lemez promózása során. Az „ez lesz a legjobb albumom”, meg „visszatérek a gyökereimhez” baromságokat sutba vágva kijelentette, hogy neki már megvan a közönsége, nem akar újakat szerezni. Igaza is van, évi 130 koncerten többezres zömegek előtt játszik 69 évesen is. Az is igaz, hogy a FEZEN-fellépésen is látszott, hogy sokan a Poisonnal azonosítják, pedig amikor az a nóta megszületett, már 20 éves karrier állt mögötte.

Az más kérdés, hogy albumai ritkán voltak egyenletesen jók. A legnagyobb sikerei az 1973-as ’Billion Dollar Babies’ és az azt megelőző ’School's Out' album, illetve az ikonikus 'Welcome To My Nightmare' voltak. A többi lemezen azért bőven voltak tölteléknóták. Az 1983-as album ('DaDa') meg már kb. olyan, mint az Aerosmith 'Done With Mirror' "alkotása": több benne a narkó, mint a zene. Szerencsére mindketten észbe kaptak, és az arénarock megjelenésével, valamint az MTV divatba jött videoklipjeinek segítségével újra a csúcsra jutottak.

Igen, ez volt a „Poison-korszak”, bár kicsit korábban kezdődött: az 1986-os 'Constrictor' albummal. És az első igazán nagy slágere sem a Poison volt ebben az időszakban, hanem a He's Back (The Man Behind the Mask), ami a 'Péntek 13' sorozat x-edik részének filmzenéje volt. (Hogy konkrétan hányadik, az lényegtelen, a másodiktól kezdve már csak motiválatlan húscséplés volt az egész.) Érdekesség, hogy ekkoriban lett basszusgitárosa Kip Winger, aki rákapva a műfaj ízére nem sokkal ezután saját zenekart alapított.

A '87-es lemezen újabb filmzenével alapozta meg a Poison későbbi sikerét, a 'Prince of Darkness' címadó dalát énekelte, sőt ő maga is játszott a John Carpenter-klasszikusban. Majd jött az 1989-es nagy durranás, amivel újra platina-státuszba került Amerikában (ami akkoriban egymillió eladott lemezt jelentett). A 'Hey Stoopid' és a 'The Last Temptation' még ennek lecsengéseként egész jó mutatókat produkált, a 2000-es évektől viszont keményebb irányba fordult a muzsikája. Ha nem is lett heavy metal, de valamifajta heavy rock muzsika született, ám a korábbi sikereket már nem tudta felmutatni, így megpróbálkozott a töltött káposzta felmelegítésével, elkészítette a 'Welcome 2 My Nightmare'-t, ám nagyjából annyi értelme volt, mint a 'Péntek 13' folytatásainak.

Úgy tűnik, most már belenyugodott abba, hogy a slágerlistákat nem fogja újra vezetni, egyébként is a különleges horror-show-ja miatt keresik az emberek a koncertjeit immár 45 éve. Inkább azt tette egyre különlegesebbé, kvázi zenész színházzá, amolyan Alice Horror Show-vá (a Rocky Horror Show előtt két évvel). Emlékszem a „Nagy Feró csirkét darált” sztorira a Beatricével kapcsolatban. Persze Feró csirkéjéről is kiderült, hogy kacsa. A horror-show ötlete is valami hasonlóból származott. Alice egy színpadra tévedt csirkét a közönség közé hajított, az meg persze ijedtében kellőképpen összecsipkedte az elől állókat. A sajtóban másnap már az jelent meg, hogy Alice leharapta egy csirke fejét és a vérét itta a színpadon. Nos, ötletnek nem volt rossz.

De a zenéhez visszatérve: az látszik az új albumon, hogy nem görcsölt rá, zömében laza kis nóták születtek. Az viszont érdekes, hogy a nagy marketingszöveg (korábbi zenésztársai is részt vettek a dalszerzésben) mellett azt nem verte nagydobra, hogy a lemezen végig az AORiási Tommy Denander gitározik, sőt, gyakorlatilag a lemez első felét ő is írta. És gyakorlatilag ez vonszolja el a hátán a második felet. Egyébként többször végighallgatva az anyagot azt mondom, simán elpuffogtathatta volna a „vissza a gyökerekhez” szöveget is, mert a zene leginkább a hetvenes évekbeli korszakára emlékeztet.

A Dead Flies zenéjében erősen School's Out hangulatú nóta, persze közel sem olyan átütő erejű, a szöveg viszont szöges ellentétben áll a másik felszabadult hangulatával, inkább a Generation Landslide modernizált változata. A Paranoiac Personalityben (amiről zeneileg nekem leginkább a Go To Hell ugrott be) viszont annyira jól sikerült imitálni a '70-es éveket (a Head Over Heelses kezdés ellenére), hogy egyetlen új dalként beépült a koncert nyaktilóval végződő Rémálom-katarzisának programjába. A Dynamite Road a hetvenes évek kultikus filmjének, a 'Konvoj'-nak a narrálós verzéjét juttatja a kellőképpen öregek eszébe. (Mindamellett, hogy imádom azt a dalt, kicsit haragszom is rá, mert valahol az volt a rap előszobája.) Naná, hogy Alice dala is az utakról szól, meg az országúti versenyzésről! El tudtam volna képzelni az Amerikában most futó – a hetvenes évek retró stílusában készült, de a jövőben játszódó – ’Blood Drive’ sorozat zenéjeként is.

A Fallen In Love is nagy kedvencem, Billy Gibbons gitárjátékával inkább amolyan Gimme All Your Lovin' hangulatú tisztelgés Alice Cooper zenéje előtt, szövegében is megidézve a nagy sikereket. („I was a Billion Dollar Baby in a diamond dress, Now I'm a dirty Desperado and a steaming mess. She Drive Me Nervous as a cat on a hot tin roof, She's like a dirty cup of Poison that I can't refuse.”) Aztán valahogy mintha elfáradna az egész. Kommersz boogie-rock nóták jutottak a végére, hiába a fúvósokkal, meg Larry Mullen kávázásával megbolondított Villebillies-feldolgozás, a Holy Water, mely akár a ’West Side Story’-ba is beleillene, vagy a Chuck Berry-egyszerűségű Rats, aminek a szövege („Give the rats what they want”) Nagy Feró „Mindent akarok, de azt most rögtön”-jére hajaz.

Az első lemezt záró The Sound Of A(lice) egy korai – még a pszichedelikus korszakból származó –, elfeledett Alice Cooper-dal felelevenítése, érdekesnek érdekes, de a pszichedélia nem a stílusom. A folytatásban a régi tagok kerülnek reflektorfénybe. Bár az első lemezen is fel-felbukkantak egy-egy dalban, itt most összeállt a régi banda, Dennis Dunaway, Michael Bruce és Neal Smith, az elhunyt Glen Buxtont Steve Hunter helyettesíti a két nótában. Már csak ezért is különleges a két dal. Vagy inkább úgy mondanám: ezért különleges. Egyébként ezek is mennek a kommersz-lecsóba. A Genuine American Girl amolyan lityi-fityi sláger á la David Lee Roth (California Girls), a You And All Of Your Friends megint olyan egyik-fülemen-be-másikon-ki dal, ahogy fölcsattan utána a No More Mr. Nice Guy koncertváltozata, már el is felejtettem az egészet.

A címadó dalt szándékosan hagytam a végére, a Paranormal lehetne a lemez slágere, szerintem a leginkább arénarockos dal, hogy kicsit kedvezzen a Poison-rajongóknak is. Larry Mullen funkys dobolása Roger Glover hard rockos basszusgitár játékával párosítva különleges ízt ad neki. Kár, hogy koncerten nem játszották!

Pontszám: 7