Alice Cooper: Paranormal

írta CsiGabiGa | 2017.08.25.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: earMUSIC

Weblap: www.alicecooper.com

Stílus: shock rock

Származás: USA

 

Zenészek

Alice Cooper – ének

Larry Mullen – dob
Tommy Denander – gitár
Tommy Henriksen – gitár, ütő- és billentyűs hangszerek, vokál
Jimmie Lee Sloas – basszusgitár
Bob Ezrin – billentyűs hangszerek, vokál

Dennis Dunaway – basszusgitár
Michael Bruce – gitár
Neal Smith – dob

Billy Gibbons – gitár
Nick Didkovsky – gitár
Parker Gispert – gitár, vokál
Steve Hunter – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jeremy Rubolino, Adrian Olmos, Chris Traynor – fúvósok
Demi Demaree – vokál
Johnny Reid – vokál

Dalcímek
CD1: 01. Paranormal 02. Dead Flies 03. Fireball 04. Paranoiac Personality 05. Fallen In Love 06. Dynamite Road 07. Private Public Breakdown 08. Holy Water 09. Rats 10. The Sound Of A CD2: 01. Genuine American Girl 02. You And All Of Your Friends 03. No More Mr. Nice Guy (Live) 04. Under My Wheels (Live) 05. Billion Dollar Babies (Live) 06. Feed My Frankenstein (Live) 07. Only Women Bleed (Live) 08. School's Out (Live)
Értékelés

Alice Coopernek már nem kell bizonyítania. Ezt ő is tudja, el is mondta a lemez promózása során. Az „ez lesz a legjobb albumom”, meg „visszatérek a gyökereimhez” baromságokat sutba vágva kijelentette, hogy neki már megvan a közönsége, nem akar újakat szerezni. Igaza is van, évi 130 koncerten többezres zömegek előtt játszik 69 évesen is. Az is igaz, hogy a FEZEN-fellépésen is látszott, hogy sokan a Poisonnal azonosítják, pedig amikor az a nóta megszületett, már 20 éves karrier állt mögötte.

Az más kérdés, hogy albumai ritkán voltak egyenletesen jók. A legnagyobb sikerei az 1973-as ’Billion Dollar Babies’ és az azt megelőző ’School's Out' album, illetve az ikonikus 'Welcome To My Nightmare' voltak. A többi lemezen azért bőven voltak tölteléknóták. Az 1983-as album ('DaDa') meg már kb. olyan, mint az Aerosmith 'Done With Mirror' "alkotása": több benne a narkó, mint a zene. Szerencsére mindketten észbe kaptak, és az arénarock megjelenésével, valamint az MTV divatba jött videoklipjeinek segítségével újra a csúcsra jutottak.

Igen, ez volt a „Poison-korszak”, bár kicsit korábban kezdődött: az 1986-os 'Constrictor' albummal. És az első igazán nagy slágere sem a Poison volt ebben az időszakban, hanem a He's Back (The Man Behind the Mask), ami a 'Péntek 13' sorozat x-edik részének filmzenéje volt. (Hogy konkrétan hányadik, az lényegtelen, a másodiktól kezdve már csak motiválatlan húscséplés volt az egész.) Érdekesség, hogy ekkoriban lett basszusgitárosa Kip Winger, aki rákapva a műfaj ízére nem sokkal ezután saját zenekart alapított.

A '87-es lemezen újabb filmzenével alapozta meg a Poison későbbi sikerét, a 'Prince of Darkness' címadó dalát énekelte, sőt ő maga is játszott a John Carpenter-klasszikusban. Majd jött az 1989-es nagy durranás, amivel újra platina-státuszba került Amerikában (ami akkoriban egymillió eladott lemezt jelentett). A 'Hey Stoopid' és a 'The Last Temptation' még ennek lecsengéseként egész jó mutatókat produkált, a 2000-es évektől viszont keményebb irányba fordult a muzsikája. Ha nem is lett heavy metal, de valamifajta heavy rock muzsika született, ám a korábbi sikereket már nem tudta felmutatni, így megpróbálkozott a töltött káposzta felmelegítésével, elkészítette a 'Welcome 2 My Nightmare'-t, ám nagyjából annyi értelme volt, mint a 'Péntek 13' folytatásainak.

Úgy tűnik, most már belenyugodott abba, hogy a slágerlistákat nem fogja újra vezetni, egyébként is a különleges horror-show-ja miatt keresik az emberek a koncertjeit immár 45 éve. Inkább azt tette egyre különlegesebbé, kvázi zenész színházzá, amolyan Alice Horror Show-vá (a Rocky Horror Show előtt két évvel). Emlékszem a „Nagy Feró csirkét darált” sztorira a Beatricével kapcsolatban. Persze Feró csirkéjéről is kiderült, hogy kacsa. A horror-show ötlete is valami hasonlóból származott. Alice egy színpadra tévedt csirkét a közönség közé hajított, az meg persze ijedtében kellőképpen összecsipkedte az elől állókat. A sajtóban másnap már az jelent meg, hogy Alice leharapta egy csirke fejét és a vérét itta a színpadon. Nos, ötletnek nem volt rossz.

De a zenéhez visszatérve: az látszik az új albumon, hogy nem görcsölt rá, zömében laza kis nóták születtek. Az viszont érdekes, hogy a nagy marketingszöveg (korábbi zenésztársai is részt vettek a dalszerzésben) mellett azt nem verte nagydobra, hogy a lemezen végig az AORiási Tommy Denander gitározik, sőt, gyakorlatilag a lemez első felét ő is írta. És gyakorlatilag ez vonszolja el a hátán a második felet. Egyébként többször végighallgatva az anyagot azt mondom, simán elpuffogtathatta volna a „vissza a gyökerekhez” szöveget is, mert a zene leginkább a hetvenes évekbeli korszakára emlékeztet.

A Dead Flies zenéjében erősen School's Out hangulatú nóta, persze közel sem olyan átütő erejű, a szöveg viszont szöges ellentétben áll a másik felszabadult hangulatával, inkább a Generation Landslide modernizált változata. A Paranoiac Personalityben (amiről zeneileg nekem leginkább a Go To Hell ugrott be) viszont annyira jól sikerült imitálni a '70-es éveket (a Head Over Heelses kezdés ellenére), hogy egyetlen új dalként beépült a koncert nyaktilóval végződő Rémálom-katarzisának programjába. A Dynamite Road a hetvenes évek kultikus filmjének, a 'Konvoj'-nak a narrálós verzéjét juttatja a kellőképpen öregek eszébe. (Mindamellett, hogy imádom azt a dalt, kicsit haragszom is rá, mert valahol az volt a rap előszobája.) Naná, hogy Alice dala is az utakról szól, meg az országúti versenyzésről! El tudtam volna képzelni az Amerikában most futó – a hetvenes évek retró stílusában készült, de a jövőben játszódó – ’Blood Drive’ sorozat zenéjeként is.

A Fallen In Love is nagy kedvencem, Billy Gibbons gitárjátékával inkább amolyan Gimme All Your Lovin' hangulatú tisztelgés Alice Cooper zenéje előtt, szövegében is megidézve a nagy sikereket. („I was a Billion Dollar Baby in a diamond dress, Now I'm a dirty Desperado and a steaming mess. She Drive Me Nervous as a cat on a hot tin roof, She's like a dirty cup of Poison that I can't refuse.”) Aztán valahogy mintha elfáradna az egész. Kommersz boogie-rock nóták jutottak a végére, hiába a fúvósokkal, meg Larry Mullen kávázásával megbolondított Villebillies-feldolgozás, a Holy Water, mely akár a ’West Side Story’-ba is beleillene, vagy a Chuck Berry-egyszerűségű Rats, aminek a szövege („Give the rats what they want”) Nagy Feró „Mindent akarok, de azt most rögtön”-jére hajaz.

Az első lemezt záró The Sound Of A(lice) egy korai – még a pszichedelikus korszakból származó –, elfeledett Alice Cooper-dal felelevenítése, érdekesnek érdekes, de a pszichedélia nem a stílusom. A folytatásban a régi tagok kerülnek reflektorfénybe. Bár az első lemezen is fel-felbukkantak egy-egy dalban, itt most összeállt a régi banda, Dennis Dunaway, Michael Bruce és Neal Smith, az elhunyt Glen Buxtont Steve Hunter helyettesíti a két nótában. Már csak ezért is különleges a két dal. Vagy inkább úgy mondanám: ezért különleges. Egyébként ezek is mennek a kommersz-lecsóba. A Genuine American Girl amolyan lityi-fityi sláger á la David Lee Roth (California Girls), a You And All Of Your Friends megint olyan egyik-fülemen-be-másikon-ki dal, ahogy fölcsattan utána a No More Mr. Nice Guy koncertváltozata, már el is felejtettem az egészet.

A címadó dalt szándékosan hagytam a végére, a Paranormal lehetne a lemez slágere, szerintem a leginkább arénarockos dal, hogy kicsit kedvezzen a Poison-rajongóknak is. Larry Mullen funkys dobolása Roger Glover hard rockos basszusgitár játékával párosítva különleges ízt ad neki. Kár, hogy koncerten nem játszották!

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások