Vannak koncertek, amelyekre csak úgy elmegyünk és vannak „a koncertek”, amelyeken kötelező részt venni, hiszen tudjuk, hogy később megbánnánk, ha lemaradnánk róla. Mert amikor majd szóba kerül évek múltán, hogy “emlékszel az arénás Panterára?”, arra csak egy helyes válasz van: „naná, ott voltam az első sorban, nagyon állat volt!”
Ugyan tudja mindenki, hogy a Pantera állat, de csak az tudja igazán, aki látta valaha élőben.
Kora este kezdődött a móka zökkenőmentes bejutással, a két vendégzenekarra még visszafogott volt az érdeklődés, de sebaj, legalább volt hely bőven a küzdőtéren. A detroiti Child Bite nyitotta a műsort, instant sokkolva a jelenlévőket egyfajta avantgárdba oltott, System Of A Downt megidéző crossover eklektikával.
Amikor az első számnál azt hiszed, ez egy vicc, a második dalnál rájössz, hogy nem az, a harmadiktól meg kezd felburjánzani az emberben valami félelemmel vegyes tisztelet, ami mellett bőven elfér egy-egy felnevetés is néhány zenei poénon vagy a nyelvét szinte szünet nélkül lóbáló Jeremy Waun gitároson.
A koncert alatt legalább tucatnyi zenekar eszembe jutott valamilyen formában, hogy a szakállas Shawn Knight énekes úgy néz ki, mint Scott Kelly (Neurosis), csak sokkal többet ugrál (annak ellenére, hogy ránézésre megugrotta már a hatvanat).
Vagy ez a téma olyan kingdiamondos, amaz olyan motörheades, ez a meg-megbicsakló énekrész olyan arcturusos… sosem lehetett tudni, mi vár ránk a következő ütemben. A hangzás kissé kásás volt, de hajlok rá, hogy szándékosan, mert a lemezeik is így szólnak. A banda láthatóan jól érezte magát a színpadon, aminek megágyazhatott az is, hogy napközben a viszonylag jó időt kihasználva Csihar Attila idegenvezetésével sétálgattak a városban.
Engem mindenesetre meggyőztek a produkcióval, mint kiderült, a banda felett a jó haver Phil Anselmo Housecore Records nevű kiadója bábáskodik, ez megmagyarázta az anomáliát is, hogy hogyan kerülhetett egy ennyire más stílusban mozgó zenekar a mai estébe.
A másodikként színpadra lépő Power Trip már más tészta, itt nem voltunk gondban a stílus beazonosítással egy pillanatig sem, nagyon patent, hardcore elemekkel fűszerezett thrasht toltak az arcunkba a fiúk, a Child Bite-hoz képest jóval kevesebb innovációval, de még nagyobb energiával.
Elkezdődött a bólogatás, a moshpit, egyre gyűltek az emberek, a pólók alapján ítélve kezdett a környezet elpanterásodni. A hangzás is felkarcosodott, jól szólt minden épp úgy, ahogy az az efféle kíméletlen riffekhez illik.
Az ideális fellépési sorrend remekül megágyazott a főhősnek, a végére csaknem megtelt a küzdőtér emberekkel.
Az átszerelés előtt legördült egy hatalmas Pantera feliratú fekete függöny, a fél füllel elcsípett izgatott beszélgetésfoszlányok igazolták, hogy komoly elvárások vannak, hogy vajon jobb lesz-e, mint a ‘23-as, hogy ez már nem az a Pantera, de mégis milyen jó, hogy itt vannak.
Aztán lehullt a függöny, feltárult a Cowboys From Hell-logókkal keretezett színpad és a ’Vulgar Display Of Power’ albumról A New Level nótával meg is alapozták a hangulatot.
Innen nem volt megállás, áradt az energia a deszkákról, jellemző, hogy a színpadi díszletre alig emlékszem, annyira lekötött ennek a négy embernek a teljesítménye. A háttérben volt némi tűzcsóválás, háttérvetítésnek egy nagy display (meg két kisebb a két oldalon), de ez mind másodlagos, a banda egyszerűen nem hagyta, hogy másra is figyeljen az ember.
Phil Anselmo énekes picit visszafogottnak tűnt, az összekötő szövegeket sem tolta túl, de ez a visszafogottság nem jelenti azt, hogy nem adott ki mindent magából, sőt, a Pantera posztglam – és egyben legjobb, legsikeresebb – korszakát meghatározó hang most is megadta nekünk, ami jár.
Zakk Wylde-ot, a 2022-ben “beugró” gitárost sem kell szerintem senkinek bemutatni, persze, tudjuk, hogy ő nem Dimebag, de kitűnően hozta a kötelezőt, külön szép megemlékező gesztus volt tőle a mellényén feltűnő “St. Dime” felirat.
A dobokat a néha Vinnie Paul jó barátja, Charlie Benante csépelte, a két lábdobon Vinnie és Dimebag portréjának szimbolikus üzenete, hogy bár már nincsenek az élők sorában, de a Pantera szerves részét jelentik mindörökké.
Anselmo mellett az ős-Pantera másik tagja, Rex Brown játszott a basszusgitáron, nekem kissé enerváltnak tűnt, de a zenei teljesítményére nem lehetett panaszunk, a dobokkal együtt hibátlanul hozta azt a brutális alapot, amit Zakk és Phil kerekített ki teljes egésszé.
Dalok tekintetében igazi slágerparádét toltak, négy albumról válogatták össze a legismertebb nótákat, mindegyik csúcspont volt a maga nemében, elhangzott a Becoming, az I’m Broken, a This Love, a Walk alatt megjelent a színpadon két Attila is (Csihar és Vörös), ez a dal is csúcspontnak tekinthető már csak az ismertsége okán is. Floods, Cowboys From Hell… fel lehetne sorolni a teljes setlistet, mindegyik dalnak örültünk, mindegyikhez kötődött valami szép emlék. Személy szerint nem bántam volna, ha belefér a szintén nagy sláger Cemetery Gates is, de ne legyünk telhetetlenek.
Szűk másfél óra alatt kaptunk mázsás súlyokat a fülünkbe, jellemző a végén egy elkapott mondat: “Ebből másfél óra pont elég… ennél több, az emberhalál volna”. És van benne valami, kicsit olyan volt a végén, mintha átment volna rajtunk egy légkalapács.
De nagyon finom volt, kérünk még!
Szerző: Benedek István
Fotók: TT
Videó:Linkin Thomas Records
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások