És mondá az Úr: „Legyen világosság!” ‘Power Up’. (Vagy ahogy ők írják: ‘PWR/UP’.) És lőn világosság… Egy áramformákról elnevezett ausztrál rock and roll bandánál szimbolikus jelentésű egy ilyen cím. Kapcsold fel az áramot, kapcsold be az erősítőt, vedd fel a gitárt, és játssz! A 40 évvel ezelőtt klasszikust alkotott csapat újra összeállt. A 2009-es ‘Black Ice’ után Malcolm Young demenciája annyira elhatalmasodott, hogy már nem tudott a következő, 2014-es ‘Rock Or Bust’ albumon szerepelni, testvére még összehozta a lemezt az otthon alkotott riffjeiből, de feljátszani már egy unokatestvérnek, Stevie Youngnak kellett. Csak hogy megmaradjon a két Young a zenekarban. Aztán Phil Rudd keveredett nézeteltérésbe a törvénnyel, Brian Johnson hallásproblémák miatt lépett vissza a koncertezéstől, mire Cliff Williams azt mondta, ez már nem az az AC/DC, amiben én játszani akarok, és letette a hangszert. Angus Young egyedül maradt. Ekkor nem sokan jósoltak nagy jövőt a zenekarnak.
De innen szép nyerni, tartja a mondás. Malcolmot már nem lehetett visszahozni, de a többieket szépen sorban visszaédesgette a gitáros, és ha úgy vesszük, Malcolm is ott van a lemezen. A ‘Black Ice’ előtt Angusszal felvett riffek – melyekből állítólag készült az album – sokkal jobbak, mint azok, amik a ‘Rock Or Bust’-ra kerültek. És talán Brendan O’Brien producer segítségével most jobban ki is dolgozta a dalokat Angus. Egy szó, mint száz: sokkal jobb album született, mint hat évvel ezelőtt. Sőt! Azt szoktam mondani, míg a Bon Scott-éra minden egyes lemeze egy gyöngyszem, az énekes halála óta 10 évenként durrant egy nagyot a banda. 1980: ‘Back In Black’. 1990: ‘The Razors Edge’. 2000: ‘Stiff Upper Lip’. 2008: ‘Black Ice’. És most 2020: ‘Power Up’. (Nekem van még egy titkos kedvencem, az 1995-ös ‘Ballbreaker’, melyen erősen visszanyúltak a Bon Scott-os bluesosabb világba, de valamiért azt nem fogadták olyan jól a rajongók Johnsontól.)
Vannak zenekarok, akik minden lemezen meg akarnak újulni, és vannak ezek a rock and rollerek, mint a Motörhead, a Status Quo vagy az AC/DC, akik következetesen ugyanazt nyújtják rajongóiknak minden egyes lemezen. Ezt az ausztrál boogie rockot lovagolta meg az Airbourne is az utóbbi 15 évben és úgy nézett ki, hogy átveszik a stafétát a nagy öregektől, ám Angusék most visszavették a Number One pozíciót.
Ennél a lemeznél azt érzem, hogy egyrészt visszakanyarodtak a Brian Johnson-korszak legjobb pillanataihoz, másrészt még kicsit tovább is mentek, újra felbukkantak azok a bluesos megoldások, amik a Bon Scott által felénekelt lemezeket jellemezték. Ahogy a Realize elején Angus belecsap a húrokba, Brian pedig egy Thunderstruckre emlékeztető dallamot dúdol a mikrofonba, máris érzed, hogy ez az album nem fog csalódást okozni. Phil Rudd és Cliff Williams újra hozzák a megbízható alapokat. Próbált Simon Wright és Chris Slade változatosabb dobképleteket, több energiát belevinni, koncerteken ez hozzá is tett a produkcióhoz, de stúdióban ez a zene pont ezt a metronóm pontosságú, egyszerű alapokat igényli, melyre a Youngok rájátszhatják hol egymást erősítő, hol egymást kiegészítő gitárriffjeiket.
Semmi cifrázás, semmi hosszú előkészítés, nincsenek ötperces dalok, 2:54 a legrövidebb, 4:06 a leghosszabb, de azon belül jönnek az ismerősnek tűnő riffek, és arra Johnson fejhangú üvöltése, melyből időnként kifejezetten megjegyezhető dallamok bukkannak elő. A Rejection kiállásos része akárha a ‘Highway To Hell’ album korából bukkant volna elő. A már rongyosra hallgatott Shot In The Dark meg mintha Ausztrália ír közösségének íródott volna, van benne némi Slade-es folk, bár a Run Run Awaytől azért még messze van. A Through The Mists Of Time meg szinte egy ’50-es évekbeli Johnny Cash-dal átirata is lehetne. Tipikus rock and roll-futam kellemes dallammal, a riffekben némi Moneytalks-áthallással. Koncertfavorit lehet, mint annak idején a You Shook Me All Night Long.
A Kick You When You’re Down megint más területre téved, modern blues-rock riffek, mintha a vadonatúj üdvöskétől, a Greta Van Fleettől lopták volna, akiket Malcolm még nem is ismerhetett. Bár az ő inspirációjuk meg a Led Zeppelin, akiket nagyon is jól ismert. A Witch’s Spell már rögtön az elején beveti a Shoot To Thrill középrészének hátborzongató riffjét, hogy aztán jöjjön az aduász, a Demon Fire, mely a Beating Around The Bush futamaira hasonlító alapra nyom egy zseniális Whole Lotta Rosie-kópiát. A Wild Reputation elején a gitár óvatosan bontakozik ki a basszus felett, mint annak idején a Live Wire-ban, bár nem annyira lassan, mert mint mondtam, itt most nem cifrázták hosszú előkészítésekkel a dalokat, konkrétan ez a lemez legrövidebb dala. A No Man’s Landben southern rock hatásokat is felfedezhetünk, ami azért nem volt jellemző eddig az AC/DC-re. A Systems Downban viszont visszatér a tipikus „egyik gitár kezdi, majd a másik is átveszi a riffet”-megoldás. Ez már megint a megszokott aussie-hangzás. A Money Shot folytatja ezt a vonalat. Nem fog a Moneytalks nyomába lépni, de remek kis dal, frankó Angus-szólóval. A Code Red viszont egy Back In Black ízű nyitás után megint egy Beating Around The Bush-szerű futammal operál, csak nyugodtabb tempóban, jól felborzolva a kedélyeket a lemez végére.
A Malcolm Young ötleteiből készült lemez az igen haloványra sikeredett ‘Rock Or Bust’-tal ellentétben egy nagyon erős anyag lett, a Bon Scott-érában is megállta volna a helyét. Nem tűnik hattyúdalnak.
Összegzés:
És mondá az Úr: „Legyen világosság!” ‘Power Up’. És lőn világosság… 40 év után megszületett a „Back In Black II”. Ezúttal Malcolm Young emlékére. Kapásból rávágom a kilencet, az idő majd megmutatja, beérik-e tízpontos klasszikussá ez is.
Pontszám: 9
Megjelenés: 2020
Kiadó: Sony Music / Columbia
Stílus: boogie rock
Származás: Ausztrália
Zenészek:
Brian Johnson – ének
Angus Young – gitár
Stevie Young – gitár, vokál
Cliff Williams – basszusgitár, vokál
Phil Rudd – dob
Dalcímek:
- Realize
- Rejection
- Shot In The Dark
- Through The Mists Of Time
- Kick You When You’re Down
- Witch’s Spell
- Demon Fire
- Wild Reputation
- No Man’s Land
- Systems Down
- Money Shot
- Code Red
Most éppen a Through The Mists Of Time a nagy kedvenc, de az egész album betalált. Nagy tanárok ezek a vén rockerek. 🙂
Szerintem is jobb az előző bár azon is vannak jó pillanatok
Nekem a Power Up a közepén kicsit leül de nem vészesen
No man’s land nagy kedvenc…southern rock hatás? Nyilván nem véletlenül jött be annyira 🙂
Vagyis jobb az előzőnél 🙂
Kedvencem erről a Demon Fire, és összességében is tetszik.
Igazából, a pengés album óta túl jók nem lettek a lemezek. Annak majd örülök, ha nem ez az utolsó album, ahogy lehetett hallani időnként.
Tudom hogy milyen hangok,tudom hogy milyen tempók,tudom hol vannak a váltások,tudom a szólókat,tudom az énektémákat,és mégis baszott jó az egész!!!!Respect!!!
Csak azt tudom mondani az albumra, hogy…
BRILLIANS!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A legnagyobbak!!!
Hát gyerekek ez egy k…tt jó album lett, lepereg csend aztán kezdem előröl! Ja és a Demon Fire a csúcs.
Igen, a Demon Fire gigantikus!!!
Szerintem is.
Nalam a dobogó:
‘1.Demon Fire
2.Shot In The Dark
3.Realize
AC/DC forever!!!
Remek lemez, kiváló kritika!
Megvan az új albumban minden, amiért szeretjük az AC/DC-t.
A punnyadt Black Ice és Rock or Bust (bár mindkettőben voltak jó pillanatok) után végre egy üdítően friss lemez, minden régiekkel való utánérzés, vagy hasonlóság ellenére is. Méltó befejezés lehetne, de ha még tart a lendület, ilyenek jöhetnek eztán is!
Az utolsó két albumot nem hallgattam annyiszor mint ezt két nap alatt.
Erről van szó! Nem kell ragozni, benne van a lényeg.
(Én pont így vagyok vele 🙂 )
Visszatértek egy jó albummal!
Üdv!
A lemezkritikát olvasva nem bírom ki, hogy ne reagáljak rá.
Nos, a leszólt Rock Or Bust c. album sokkal jobb, mint ez az új
anyag. Sőt, nekem a Power Up tök unalmas! Megvásárolom,
hogy ez is meglegyen, de semmi több. Csalódott vagyok, ennél
többre számítottam. Én a High Voltage óta AC-DC rajongó vagyok
és az is maradok, de még remélek egy utolsó nagy durranást 🙂
Ezt komolyan gonndolod,ennél nagyobb durranást?Nem csak azért mondod,hogy fikázd azt a sok embert aki boldogan hallgatja ezt a valóban szuper új albumot?
Távol áll tőlem, hogy “fikázzak”, egyszerűen csalódott vagyok.
Lehet, többször meg kell hallgatnom, de 3-4 számot leszámítva, tényleg unalmas nekem.
De hát kinek melyik lemez tetszik, ugye.
Tudod izlésekről és pofonokról vitatkozni… 🙂
Igazad van Zsolt,ezen valóban felesleges vitát nyitni.
Te ezt komolyan gondolod amit írsz?
Mert baromsag!!!
Ladosnak irtam, azt amit.
Hi! Nekem írtál és választ vársz. Kérlek, azóta megvásároltam a CD-t, némileg jobb a véleményem, ám elájulva még mindig nem vagyok. Látom, az egész világon veszik a lemezt, mint a cukrot, de véleményem szerint ez inkább azért van mert mindenki örül annak, hogy él a banda. Én is is örülök ennek. Az új lemezről a következő tételek jönnek be: Shot In The Dark, Kick You Whem You’re Down, Demon Fire, Code Red. Ez a lemez 1/3 része, 2/3 elmegy 1-2 sörrel megtámogatva. Ha-ha-ha! 1976-ban én a T.N.T. robbanására lettem AC/DC rajongó, mikor az országunkban még alig ismerték őket. Ecseri piacon vásároltuk a vinyl lemezeket aranyáron. Szóval, régóta imádom a zenekart, pedig hát elég egyformák a lemezeik. Na de, ez szívügy, kérem! Amikor felléptek a Népstadionban és megszólalt a T.N.T. kicsordult a könny a szemeiből a végtelen örömtől, mert azt hittem azt az élmény sohasem élhetem át… De, az Isten megadta, továbbá nagyon remélem, turné esetén eljönnek majd a Puskás Arénába is. A továbbiakat, beszéljük meg ott! Rendben?
Fasza! Benne vagyok!!!
Amugy en is az Ecserin vettem anno a lemezeket, meg a Kalvin teren, a zugarusoktol.
Rendben, ezt megbeszeltuk!!!
udv.
Kedves Attila !
Teljesen igazad volt ( van ) az első bejegyzésedben. Én még cifrábbakat írtam volna…az utlsó két albumról.Csak már öregnek érzem magam, hogy az esetleges más véleményem miatt szimplán lebaromozzanak. Én “csak” 79-óta rajongom a zenekarért és már akkor is “nagyfiú” voltam…..saját élmény: a 91-es Népstadion koncert előtti este a stadion közelében voltam. Kihallatszott a zenekarok beállásokat végeznek…hallgattam, hallgattam aztán csend. pár perc után az egész Rosie-t elnyomták énekkel komplett…mondanom sem kell, meglazult a széklete..szó szerint..
Sziasztok!
Szerintem zseniális album született. Ha ez a banda utolsó albuma, akkor én már békében és hálás szívvel engedem el őket. 1979-ben 8 évesen akadtam a zenekarra és azóta gyakorlatilag az életem részét képviseli. Segített amikor rossz passzban volta, de baromkodtunk a zenéjükre a bulikon, szóval ha visszagondolok kb. minden pillanat filmszerűen jelenik meg, ahol az AC/DC szolgáltatja a filmzenét! 🙂 Persze a csapatnak voltak vitatott és kevésbé sikeres lemezei, de mindig is volt mihez visszanyúlni és bízni abban, hogy a következő majd jobb lesz. Persze a viszonyítási alap mindig is a legerősebb hármas a Highway to Hell, Back In Black és a For Those About To Rock albumok voltak, ami piszok erős viszonyítási pont mert az az időszak volt a banda legsikeresebb időszaka. Persze a többi albumuk is rohadt jó volt, de akkoriban a sajtó is az egekig magasztalta a csapatot. Aztán jött a Phil mentes időszak, ahol azért a Razors Edge a Thunderstruck himmnuszával megint a csúcsra jutott. Nekem az életkedvem a Ballbreaker hozta meg ismét Phil-el a dobok mögött. Azt az albumot is sokan fikázták, pedig szerintem egy őszinte rock album volt. ugorva az időben a 2008-as Black Ice nekem személy szerint picit felemás érzetet adott. Ok, hogy a RnR Train, Skies On Fire, War Machine vagy a Money Made örök kedvenc marad, de valahogy nekem nem állt össze az a lemez. De tudva, hogy az volt Malcolm utolsó stúdiómunkája persze na már máshogy látom azt is. A Rock Or Bust nekem egy kihagyott lehetőség inkább, de lehet, hogy ez azért van mert túl sok negatív esemény fűződik ahhoz az albumhoz. A dalok nem rosszak,de manapság már nem nagyon hallgatom. A mostani Pwr/Up viszont más. Nem adja magát könnyen mindegyik dal, de anno nálam ez volt a BIB esetében is. Sokadszorra meghallgatva, viszont abszolút csúcs anyagnak érzem. Olyannak, amit bármikor szívesen veszek elő. A pillanatok, mint amit a Through The Mist Of Time, Wild Reputation, Kick You When You’re Down, Realize és a többiek adnak az mindent megér… Le a kalappal és kész. Anno, pont az ilyen élmények miatt kezdtem el én is gitározni. 🙂 Viszont azt szvesen meghallgattam volna, mit hozott volna ki ebből az anyagból Mutt Lange. De ez így is 10/10… legalább is nekem!
Kedves Mal 2020.11.19. 19:29! Detto ,de a Bon Scottos albumok mind zseniálisak ott nincs tingli – tangli.
Kedves Inter Milán(angus2)!
Ez nem kérdés, hogy a Bonnal készült albumok is mind ott vannak a szeren. Csak úgy cseppet hosszabb lett volna a véleményem… 🙂 Gyakorlatilag azokkal az albumokkal indult el minden ez nem vitás. Egy két szám nekem nem jön be főleg az első pár albumukról (There’s gonna be some rockin, She’s got balls, The Jack, Live Wire – album verzió…) de az olyan kompozíciók mint a Dirty Deeds, Rocker, Love at First Feel, Dog Eat Dog, Let There Be… de a teljes Powerage vagy a Highway To Hell – az vitathatatlan. De is csak az én kis saját listám, nyilván ahány ember annyiféle kedvenc és kevésbé kedvenc van. Például imádom a Cold Hearted Man-t is, pedig az sem egy tipikus AC. Én nem mondanám azt, hogy az új AC (mármint a Johnson-os) érában lenne tingli-tangli de nyilván előfordul egy-két gyengébb pillanat. Azért 46 évet eltölteni a zeneiparban nem lehet egyszerű, főleg úgy, hogy mindenki újabb tökéletes albumot vár. Scott sajnos csak hét albumon (ha az Ausztrál kiadásokat nézzük, és ha jól számolok :-)) szerepelhetett, de gondolom vele is előfordult volna egy-két kevésbé ütős nóta 46 év alatt. A lényeg az, hogy voltak, vannak és talán lesznek még megjelenések és lesz miből csemegéznünk. Na ez mondjuk a banda kezdeti időszakában jól működött: évente minimum egy lemez. Asszem meg fogom építeni az időgépet… 🙂
Nekem a Ballbreaker lemezzel csak egy bajom volt/van: a hangzása. Az egész ilyen félakusztikus jellegű, főleg egy Razor’s Edge után bántó a különbsé. Amúgy a dalok kiválóak.