Egy barátom mondta annak idején, hogy a Mr. Big milyen jó kis pop-rock banda, hallotta a To Be With You-t, meg a Wild Worldöt a rádióban. Nekem akkor már volt tőlük 3 stúdió- és 2 koncertlemezem, és egész más nézeten voltam a csapattal kapcsolatban. A 2009-es visszatérő turnéjuk, és azon Billy Sheehan és Paul Gilbert közös szólója mai napig verhetetlen élmény számomra, de ez a koncert sem volt rossz, csak szomorú, hogy nem lesz több.
Előttük az amerikai Jared James Nichols blues-rock gitáros-énekes lépett fel, egy modern Ted Nugent – kiállásra és lendületre vonatkozóan feltétlenül –, texasi cowboycsizmájában, ujjatlan farmerjében, borotvált felsőtestével, kezében a Les Paullal hozta a 70-es évek gitárhősének feelingjét, bár fingerpicking stílusa inkább Mark Knopflerre emlékeztetett, zenéje meg a Gary Moore-Emlékesteken is látott Ben Poole-t juttatta eszembe.
Egyáltalán nem használt pengetőt, még a kemény riffeket is ujjal pengette. Power trióját Ryan Rice dobos és Brian Weaver basszusgitáros egészítette ki, akik vokáljukkal is megtámogatták a főhőst.
45 perces műsorukban az újrakezdésként is felfogható – egyszerűen ‘Jared James Nichols’-nak elnevezett – harmadik lemez dalait és annak felvezető kislemezeit nyomták. Nem sokat konferált, pár „how you feeling”-et elsütött a dalok közben egy-egy kiállás közepette.
Műsorának leghangulatosabb darabja egyértelműen a 2020-as, country-rock beütésű Threw Me To The Wolves volt, ebben egy rövid basszus-, illetve dobszólót is villanthatott két segítője, mielőtt egy hosszabb szólóra magára hagyták, hogy végül egy szál gitár mellett énekelve fejezze be a dalt a refrénnel.
Az ezt követő 3 számot egyben nyomta le, a középső Bad Roots tempógyorsulására meg is tapsoltatta a tömeget, a Good Time Girl dobintrója alatt pedig találkát beszélt meg velünk a merch pultnál.
Koncertjét egy igazi klasszikussal zárta, a Black Sabbath War Pigsének feldolgozásában sikerült egy ezerfős kórust megmozgatnia, de nekem azért furcsa volt Tony Iommi ikonikus gitárstílusának fingerpicking változatát hallgatni. A „thank you Budapest” után még egy utolsó szólót lenyomott a közönség tapsának ütemére.
Easy Come, Easy Go / Down The Drain / Hard Wired / Threw Me To The Wolves / Skin ‘n Bone / Bad Roots / Good Time Girl / War Pigs
Meglepett, hogy a Mr. Big mélységében csak a színpad felét használja, még egy főbanda szerelése elfért volna mögöttük. Miután kikerültem a messziről láthatóan részegeket, belefutottam az utánuk következő két legkellemetlenebb típusba: a kétméteresbe és a hátizsákosba. Előbbi nem tehet róla, elvégre nem állhatunk tornasorba koncerten, hogy mindenki jól lásson, de azt soha nem fogom megérteni, miért nem lehet (sőt, miért nem kötelező) egy hátizsákot lerakni a ruhatárban. Rendszeresen jegyzetelek a telefonomba koncert közben, de párszor majdnem sikerült kivernie a kezemből a munkaeszközömet. De legalább a Michael Schenker Group Cry For The Nations dala szólt a hangszórókból! Örülni kell annak a kevés jónak is, amit az élet nyújt!
A Ramones Blitzkrieg Bopja már a közvetlen felvezetés volt, mint az Iron Maidennél a Doctor Doctor, ez a hangerő hirtelen változásából is érzékelhető volt. A Mr. Big az Addicted To That Rushsal robbant be a színpadra, szó szerint egy őrületes basszus-, majd szólógitárfutammal indul a dal, hogy egy unisono tapping virtuozitásban csúcsosodjon ki az egész, mielőtt Eric Martin belevágna az énekbe. Billy Sheehan a ‘Skyscraper’ (David Lee Roth) lemezen csinált hasonlókat Steve Vaijal.
A közönségnek megmaradt az „óoh” a refrénben, meg a szájtátás a két gitárfenomén, Billy és Paul Gilbert játékát nézve.
Pat Torpey emlékére játszották a Take Covert, és Eric a több ezer ember segítségét kérte a dal végi „save my soul”-hoz.
A Price You Gotta Payben a slide gyűrű is előkerült Paulnál – nem utoljára –, miközben Billy szájharmonika-szólója alatt Eric basszusozott a háta mögül előrenyúlva, Paul tekerése közben Billy már a hangszerét harapdálta, Eric pedig ének-gitár párbajra hívta ki Pault. Hatalmas fazon ez a három ember!
Közben a háttérben a negyedik tag, Nick D’Virgilio amolyan szürke eminenciásként „csupán” pótolta a pótolhatatlan Pat Torpey-t, hozva annak egyedi ritmusképleteit, kiegészítve extra cinezésekkel, és elődjéhez hasonlatosan még a vokálba is besegített.
Következett a beharangozott sikerlemez, a ‘Lean Into It’ végigjátszása, kezdve a letaglózó ritmusú Electric Drill Songgal, melynek ikonikus szólójánál Eric izzította be Paul fúróját, miközben a technikus Billy kezébe nyomott egy másikat.
Az Alive And Kickin’ középső részén először került reflektorfénybe Nick, amint felállva adta az ütemet a tapshoz a nézőknek.
A Green-Tinted Sixties Mind intrójától még mindig libabőrös leszek, a szóló utáni négyszólamú vokál, így hangszer nélkül pedig egyszerűen lenyűgöző. Ki volt találva nagyon ez a banda!
Eddig bírta egy hangolással Paul sárga gitárja, innen szinte számonként cserélgette. Ha már a szólós hangszert cserélt, Billy sem volt rest, ő egy zöld duplanyakúval jött vissza az addigi kék (sonic blue) színű basszusgitárja helyett.
És jöttek a dalok egymás után, az öltönyös és a bőrdzsekis egyaránt kitett magáért, Eric hangja volt kicsit gyengébb a megszokottnál, a magasakat sokszor elcsalta, cserébe néhány fejhangú sikollyal kompenzált. Olvastuk, hogy az amerikai turnéra beugrott mellé Michele Luppi, akit korábban David Coverdale is igénybe vett „póthang” gyanánt, időnként most is elkélt volna a segítség, de Eric úgy gondolta, a másik 3 szólam, meg a közönségénekeltetés majd megoldja a problémát.
A Just Take My Heartban például többet énekeltünk, mint az énekes. De a Never Say Neverben és a To Be With You-ban sem hagyott nyugtot nekünk.
A My Kinda Womant még sohasem játszották élőben, erre is a búcsúturnéig kellett várni, de az „I got a little too loose in Oklahoma City” volt a mindentvivős élőben a lemez B oldalának dalaiból. Billy megmutatta, hogy a hangja is mély, nemcsak a gitárja.
A Road To Ruinban megint csak az „óoh” jutott nekünk Eric vezényletére, de persze sokan velük daloltuk a refrént is, csak úgy önszorgalomból. Majd jött az elektroakusztikus gitár és a nagy sláger, a bandát a csillagokba röpítő To Be With You, mely lezárta a nevezetes albumot.
És akinek nem volt elég a To Be With You, az folytathatta a dalolászást a Wild Worlddel, amellyel kezdetét vette a koncert befejező része. Ebben Eric is gitárt ragadott, Paul pedig egy olyan flamenco futammal izzította be a dalt, amilyet csak Al Di Meolától szoktam hallani.
A feldolgozások közé egyedül a Colorado Bulldog ékelődött be a saját számok közül (de mennyire jó ék is volt az), és persze a két gitáros önálló produkciója.
Aztán jött a Shy Boy (amely csak részben feldolgozás, mert a Talas Sheehan korábbi zenekara volt) és a 30 Days In The Hole a Humble Pie-tól, melyet már a legelső lemezükön elsütöttek.
Régi geg a Mr. Big-koncerteken, hogy a zárás előtt egy dal erejéig hangszert cserélnek a zenészek, Paul beült a dobok mögé, Nick ragadta meg a gitárját és bizonyította, hogy nemcsak dobolni tud mesterien, de a pengető sem esik messze a fájától. Eric már korábban is bizonyította, hogy akár vakon is tud basszusgitározni, Billynek meg a Shy Boy után semmiség volt elénekelni a The Olympicstől a Good Lovin’-t.
A közönséget is beidomította rendesen: „5 egyszerű szót kell megtanulnotok, je je je je je!” Leginkább a The Young Rascals-verzióra hasonlított az előadásuk, mellyel természetesen hatalmas sikert arattak a „zenebohócok”. Sokan pejoratívan használják ezt a szót, pedig a cirkuszok világában úgy tartják, hogy a bohócok a legügyesebb artisták, és úgy érzem, itt is hangszereik maximális tudorait köszönthettük a színpadon.
A koncertet záró Baba O’Riley-t meg mindenki ismeri, öreg és fiatal egyaránt. Öregek a The Who klasszikusaként, fiatalok meg a ’CSI:New York’ főcímzenéjeként, szóval itt sem maradt szem szárazon, torok némán.
Érdekes, hogy az életművüket végleg lezáró koncerten meg sem próbáltak átfogó képet nyújtani pályafutásukról. A sikert hozó második nagylemez teljes végigjátszása mellett 1 dal képviselte a negyedik korongot, 2 a debütalbumot és 3 (na jó, 4, Paul szólójában benne volt rendesen a Nothing But Love is) a ‘Bump Ahead’-et, a harmadikat.
Addicted To That Rush / Take Cover / Price You Gotta Pay / Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song) / Alive And Kickin’ / Green-Tinted Sixties Mind / CDFF – Lucky This Time / Voodoo Kiss / Never Say Never / Just Take My Heart / My Kinda Woman / A Little Too Loose / Road To Ruin / To Be With You / Wild World / Colorado Bulldog / Shy Boy / 30 Days In The Hole / Good Lovin’ / Baba O’Riley
Aki csak a rádióból ismerte a Mr. Biget, az is megkapta a maga To Be With You-ját, de a többség Paul Gilbertért, Eric Martinért és főleg Billy Sheehanért ment a Barba Negrába. Előttük Jared James Nichols mutatta meg, hogy miért választotta nagykövetének a Gibson.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: TT (Török Tamás)
Videók: Balázs Adrienn
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!
Legutóbbi hozzászólások