„Azbeszt…” – jutott eszembe a vulgáris folytatással együtt, amikor az Adrenaline Mob tagjai megdörrentették hangszereiket a Pecsában. A hangerő és az energia, ami „lejött” a színpadról tőből tépte ki a végtagokat, megskalpolt bennünket és szó szerint átrendezte a szűrőszerveinket odabent. No, de ne menjünk ennyire előre, hiszen előttük a hazai színeket képviselő Dreyelands vette birtokba a deszkákat…

A csapat a különleges helyzet ellenére (mindössze egy nappal a fellépést megelőzően derült ki, hogy énekesük, Nikola Mijic váratlanul lemondani kényszerült a megjelenést, és helyét, szó szerint beugróként, egyetlen próba után Bátky ’BZ’ Zoli veszi át) derekasan helytállt. Lehetne kritizálni a társaságot, de az előzmények tudatában csak dicsérő szavakkal lehet illetni őket. Még akkor is, ha a kezdés egy kicsit „félénkre” sikeredett (bár csak egyetlen nóta erejéig, aztán a felszabadult játék következett) és bár BZ nagyszerű énekes (az, hogy elvállalta a felkérést, maximális respekt), az eredeti frontembernek (vagy ahogy Zoli szóba is hozta: „ a denevéreknek”) írt dalok bizony nehéznek bizonyultak. De ez egyszerűen hangterjedelem és nem technikai tudás kérdése. 

Akit viszont feltétlenül meg kell, hogy említsek, a zenekar dobosa, Gassama Omar. A fiatalemberről eddig is tudtuk, hogy nincs számára megoldhatatlan dobtéma, a „matek” a vérében van, ám mindezt olyan hihetetlen lazasággal hozta (hozza bármikor), hogy az már vérlázító! Nagyon jó volt látni az állandó mosolyt, miközben olyan taktusok kerültek ki a keze és lába alól, hogy azok egészen biztosan Mike Portnoy mesternek is tetszettek, ez nem lehet kérdés. Horváth András Ádám gitáros a félórásra sikeredett bemelegítő buli után elárulta, hogy nagyon nehéz időszakon vannak túl, mert felmerült az is, hogy visszamondják a lehetőséget, de döntésük, hogy mégis bemutatkoznak, jó húzásnak bizonyult. Pedig az elmúlt éjszaka nem hozott álmot egyikük szemére sem! Szerintem is ez volt a lehető legjobb megoldás. Bátorságból, kitartásból, példamutatásból, nem mellesleg zenei tudásból jeles! Köszönjük!

pearl69

Johnny Cash és Sopranos – na igen, intrót választani is tudni kell, ez már önmagában totál „badass”, mint az Adrenaline Mob maga; Mr. Cash-t vagy Tony Soprano-t überelni nem lehet, de azért a gengsztereset játszó Russell Allen vezényletével ez is majdnem sikerült. Ez a szűk másfél órás koncert egy nagyon súlyos érv volt, nem is a vitában, hogy akkor most ez a Mob-dolog jó-e vagy sem, hanem amellett, hogy a vitát úgy am blokk el lehet felejteni, mert ez a Terminátor-erejű bagázs egyszerűen tökéletesen szállítja le azt, amire felesküdött. Ezen az estén végleg kinyilvánították a megoldást, nevezetesen hogy nincs itt nagy megfejtés, csak kőegyszerű metal zene, mesterzenészek tálalásában. És hogy a kaján vigyor, meg a zajos örömmámor egész este nem csitult, annak a nyilvánvalóak mellett egy oka lehet: hogy az Adrenaline Mob neves zenészei nekiálltak rocksztárt játszani, és ez az attitűd, úgy látszik, piszkosul hiányzik a mai rockzenéből.

Habár fent lehet tartani a kritikákat velük szemben, miszerint továbbra sem világmegváltó vagy eredeti, amit művelnek, viszont ahogy Mike Orlando kibattyogott a színpadra, és megdörrentette a Psychosane riffjét, az nem csak szimplán átrendezte a hallgatók belsőségeit, hanem mindenki érezte a gyomrában (a zenészek gondolom inkább a „gut”-jukban), hogy igen, itt valami történik, igen, ezért szeretjük ezt a műfajt. Hiszen volt itt minden, ami a klasszikus rockzené(sz)től elvárható: villantós, kicsit őrült gitáros, aki az Istennek se akarta abbahagyni a szólózást, egójával az egész színpadot betöltő énekes, aki úgy tette-vette magát, mintha az egész világ az övé lenne (másfél óráig az is volt), egy rocker-fazonú, csendben zúzó basszusgitáros, és persze az exhibicionista, szintén villantós dobos, aki magához képest még egész visszafogott volt.

Nemes egyszerűséget manapság már nem könnyű kapni, de az Adrenaline Mob ezt is megadta, és roppant elegánsan adta elő a gyomrozós, groove-os metal zenéjét. Mintha nem csak hótegyszerű rocksztárok lennének, hanem eljátszanák, hogy hótegyszerű rocksztárok. Az egész produkciót az egészséges önirónia szelleme lengte körbe: egyik kezükkel megadták a srácok az összes jó értelemben vett rocksztár-klisét, a másikkal meg kifigurázták azokat, mint amikor a ráadás elején, Orlando sokadszor állt már neki nyüstölni a gitárját, és először Portnoy jelezte elég egyértelműen (de persze nevetve), hogy ne recskázzon már annyit hangszerén, később meg Allen ásítgatott, amikor csapattársa a finálé valamelyik szólóját tekerte éppen. Orlando, ahogy várható volt, minden alkalmat megragadott, hogy bizonyítson: ha már 20 évnyi gitározás után eddig senki nem ismerte a nevét, most előre le akarta gitározni még Zakk Wylde-ot is a színpadról – a különbség csak annyi volt, hogy Orlando egy csapatban játszik, ahol a többiek némi kontrollt jelentenek, amíg percekre kiáll a színpad közepére, hogy kiélje sebességmániáját. Persze, ezzel együtt is zseni a fazon, annyi technika szorult az ujjaiba, amekkora erőmű Allen torkában üzemel – talán ezért is volt gyönyörű, amikor egyes dalokban Russell „elénekelte” azt a szólót, amit Orlando éppen elővarázsolt hangszeréből.

A zseniálisak mégis azok a betonrepesztő riffek voltak, amiket eregetett, Hit The Walltól Indifferenten keresztül Undauntedig: ez a katonai ruhában pengető, relatív alacsony gitáros úgy gyalult, mint a tehervonat (Freight Train), egy kiapadhatatlan méregzsák, aki sosem fogyott ki a gyilkos témákból. Technikában társa a másik Mike, azaz Portnoy volt, aki megmutatta, hogy rockdobosnak se utolsó, és ugyanolyan elánnal üti a Mob direktebb témáit, mint a prog.metal agytornáit. Mint a színpadon mindenki, Portnoy is a lazasággal tüntetett, aki pedig látta azt a kvázi gyermeki örömet, amit dobverő-passzolgatásban, cájg-mászásban, vagy éppen ásványvíz-locsolkodásban, és úgy általában, az önfeledt zenélésben élt meg a Kékszakállú herceg, az nem kétkedhet abban, hogy elkerülhetetlen (és üdvözlendő) volt a Dream Theaterrel való szakítása.

Aki viszont a legszimpatikusabb volt az együtt lélegző, egymást nagyon érző legénységből, az egyértelműen a csodatorkú Russell Allen (John Moyer basszusgitárosról sem szeretnénk elfeledkezni, csak hát neki nem osztottak túl sok lapot a srácok: ahogy Portnoy nyilatkozta is, a bevételkor is elsődleges szempont volt, hogy ne egy villantós zsenit, hanem egy csapatjátékost vegyenek be – úgy látszik, 4 dudás már nem fér meg a Mob-csárdában). Még akkor is, ha Allen torkát egyértelműen megviselik ezek a tüdőpróbáló, nyers énektémák, és nem hozta a lemezen hallható precizitást. De ez itt valószínűleg senkit nem érdekelt, hiszen az irányelv egészen más volt – „kick fuckin’ ass” –, azt pedig maradéktalanul teljesítette Sir Russell. Ahogy gangsztásra vette a figurát, és zakóban-kalapban feltáncolt a deszkákra, mintha tényleg csak a Maffiózókból lépett volna ki Amerika-nagyságú egójával, hogy reggelire megegye az egész közönséget – már ha nem lettek volna annyira közönségbarátok, hogy olyanokat mondjanak nekünk: „ez nem is a mi bulink, hanem a tiétek”, ésatöbbi. Allen pedig kiszolgált mindenkit, akkor is, amikor az Undauntedban éppen a plafont ordította le a helyéről, amikor az Angel Sky-ban facsarta ki a (női?) szíveket, vagy amikor tökéletesen hozta a Dio-témákat a ráadás Black Sabbath-blokkjában.

A Symphony X dalnoka érzelmesebb oldalát is kidomboríthatta, mivel a zenekar úgy ollózta össze a setlistet az ’Omertá’ dalaiból, hogy egy-egy szigorú zúzdát egy-egy slágeresebb, vagy neadjisten, líraibb dal kövessen, mint az Indifferent, vagy az Allen által egyik legnagyobb dalukként aposztrofált All On The Line, ami nem más, mint egy tökéletesre csiszolt rádiósláger. Habár még csak a turné ötödik bulijánál tartottak, de máris újítottak a számlistán, a Rainbow Stargazerét cserélték le a Duran Duran Come Undone-jára – és itt lett egyértelmű, hogy Lzzy Hale, a Halestorm énekesnője-gitárosa mennyit is tesz hozzá az átirathoz. Röviden: piszkosul hiányzott innen. Ám a bulinak saccperkábé, ez volt az egyetlen negatívuma, meg talán a fülrepesztően hangos, no meg fülsüketítő és dobhártyaszaggató hangerő.

Amúgy pedig egymásba fűzött csúcspontokból állt a buli, legyen szó a földbedöngölő Feelin’ Me-ről, az általam továbbra is a Mob legjobb, leghúzósabb dalának tartott Hit The Wallról, vagy a Believe Me-ről, amiben Russell még a csillagokat is, tudjuk jól, szereti leénekelni az égről. Nincs mit agyalni, ez egy tökéletes koncert volt, egy izzasztó energiakatlan, egy emlékezetes adrenalinbomba, magyarul: ordas nagy metal buli, amit hatalmas rutinnal bíró arcok nem rutinból, hanem (zene)szeretetből, gyermeki örömmel nyomtak el nekünk. Azt hiszem, ez bőven kimeríti a „különleges” és a „maradandó” élmény fogalmát…

Setlist:

Psychosane / Feelin' Me / Indifferent / Down to the Floor / Angel Sky / Freight Train / Come Undone / Believe Me / All on the Line / Hit the Wall / Undaunted /// The Mob Rules / War Pigs

Tomka

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Livesoundnak!