Mike Portnoy-ról mindenkinek megvan a véleménye. Korábban azért lehetett meg, mert a Dream Theaterrel megkerülhetetlen zenei mérföldköveket fektetett le a progresszív metal kanyargós útjára. Miután pedig távozott anyabandájából, azért beszélhet mindenki róla, mert olyan nyilatkozathullámot indított el, ami végül őt szorította szerencsétlen helyzetbe, és temette maga alá. A megfelelési kényszer azonban nem csak az interjúrészletekből tűnik ki, hanem a zenei irányválasztásaiból is. A kornak megfelelően „niche marketingbe” kezdett, ami annyit tesz, hogy minden gyorsan összerántott „Portnoy-zenekart” egy lehatárolt, speciális célközönségnek akar eladni. Eleve supergroupokban gondolkodott, amikkel kiépített rajongótáborokra támaszkodhat, utána pedig szépen kiteregette a Dream Theater összetett sikerreceptjét, és most mindegyik zenekarában megpróbál megvalósítani egy részletet abból, ami a DT-t naggyá tette. A Flying Colours-szal az elmés progresszivitásnak hódol, az Adrenaline Mobbal pedig egyértelműen a DT 2002-2003-as lemezein feltűnt modern ízeket „fejlesztette” tovább, és tákolta össze kompakt stílussá. A végeredmény így mindkét esetben szegényesebb, mint az „álomszínház” zenei paradicsoma, amiben ugyanúgy megfértek a tiszteletetparancsoló, szigorú riffek, a játékos szólóhegyek, és a zene által sugallt hangulati skála is jóval szélesebbre nyújtózkodott.

De az Adrenaline Mobra igazságtalan lenne a progresszív zene magaslatáról, fitymálóan letekinteni. Egész egyszerűen azért, mert az ’Omertá’-nak köze nincs a progresszióhoz, se stílus, se innováció tekintetében. Ez annyit tesz, hogy van egy léc, amit eddig nem tudtak átugrani: ez pedig az egyediség. Az Adrenaline Mob egy olyan stílusba pozicionálta magát, amiben elég nehéz újat mutatni, ráadásul a műfaji keretek is szűkek – viszont azokon belül az ’Omertá’ egy életerős, élvezetes albumra sikeredett. Az ’Omertá’ annyiban nyújt újat mondjuk egy Disturbed lemezhez képest, hogy a három alaptag technikásabban, villantósabban játssza a groove-okkal szabdalt, fejletépős, „alternatív” keményfémet. A két Mike közül viszont nem Portnoy, hanem Orlando esik néha túlzásokba, ha éppen túlságosan Zakk Wylde-osan akarja facsarni a riffeket, vagy egomániáját a különböző gitáreffektekben éli ki.

A lemezt általánosságban is Orlando gitárjátéka uralja, ám el kell ismerni, hogy bizony tud gyomrozós, masszív riffeket ropogtatni második Mike-unk, és tegyük hozzá azt is, hogy szép zsíros hangzást kevert ki Jay Rustonnal a lemezre. Kell is ide a vastag, szikár sound, hiszen ez a zene akkor jó, ha húz, mint a francia gyors, és ha a refrén olyan öblös és zsigerien slágeres, hogy az se tudjon elbújni előle, aki a háta közepére se kívánja az amerikai kommersz dallamokat. Nem véletlen, hogy interjúkban azt bizonygatják a zenészek, hogy az Adrenaline Mob vérbeli koncertzenekar, amelyik élőben fog igazán ütni – az ’Omertá’-t otthon is szigorúan csak max hangerőn, vakító napfényben és jókedvvel szabad bömböltetni, nehogy egy elfüggönyözött szobában, internet-szörfölés közben, háttérzeneként pusmogjon az Undaunted vagy a Psychosane.

Aki nélkül viszont jócskán nehezebb lenne eladni ezt a lemezt, az nem is Mike Portnoy, hanem Russell Allen. Míg a mesterdalnok a legutóbbi Symphony X-en a dallamok rovására keménykedett, addig az ’Omertá’-n sikeresen találja meg az egyensúlyt a szigorú, karcos metalkodás és a fülbemászó dallamok között. Úgy tud kaméleonként alkalmazkodni a zúzós groove metal és a slágeres rádiórock között váltakozó dalokhoz, hogy közben végig megtartja egyéniségét, jellegzetes hangszínét. Csak egyszer esik abba a hibába, hogy David Draimant utánozza; egyébként a ’Paradise Lost’ korabeli, piszkos SX-témákat keveri az Allen/Lande szólólemezekről ismert, néha Coverdale-t idéző, kellemesen negédes melódiákkal. Miatta tudom megbocsájtani azt, hogy a balladák bizony nem lépnek túl a kommersz rádiórock sablonokon (habár a Duran Duran feldolgozásban Lzzy Hale méltó párja Allennek, és szokásához híven erőteljes teljesítményt nyújt), a dalszövegek pedig többnyire az ócska és a blőd rockklisék szintjén mozognak.

Habár a lemez végére pár átlagosabb szerzemény is fellopakodott, az ’Omertá’ többi dala egységesen tartja a színvonalat, és a Disturbed-féle modern metalt elégszer ellenpontozzák hagyományosabb, de kellően odapakolt power metallal. A csúcspont számomra egyértelműen a Hit The Wall komplex betonozása, amiben Mike-ék nem egy egyszerű dalszerkezetet díszitenek fel fifikásabb játékkal, hanem több témaváltással, jól irányzott szólókkal, okos ritmikával és egy Panterás leállással színezik ezt a lehengerlő dalt. Szerintem hosszú távon ez lehetne járható út a nagy jövőt tervezgető zenekar számára, amellyel a metalosan populáris élt és a technikás oldalt zökkenőmentesen tudnák összeházasítani.