Mike Portnoy távozása a Dream Theaterből az utóbbi évek egyik leghíresebb szakítása volt, még úgy is, hogy e tekintetben bőven akadt vetélytársa az elmúlt évben. Ám a nyilatkozatháborúval fenyegető, túllihegett esemény szép lassan elült, a Dream Theater lemezzel és turnéval bizonyította, hogy kiheverte az alapítótag távozását, majd Mike Portnoy is inkább új lemezeivel, mintsem felkavaró interjúival szerepelt a hírekben. Márciusban pedig arról is megbizonyosodhattunk, hogy Portnoy mekkora lendülettel vetette bele magát számtalan zenekarába és projektjébe, amelyekről most Magazinunknak is beszámolt. De ami talán a legfontosabb: egy elégedett, boldog Mike Portnoy-jal beszélgethettünk az Adrenaline Mob európai turnéja kapcsán.

Hard Rock Magazin: Milyen érzés 45 évesen nulláról újrakezdeni egy zenekart?

Mike Portnoy: Ijesztő, de egyben nagyon izgalmas. A Dream Theater útját 25 évig egyengettem, ennyi időbe telt eljutni odáig, ahol most tart a zenekar – az ilyen mértékű siker sok időt és odaadást igényel. Az Adrenaline Mobbal és a többi projekttel lényegében újrakezdem a dolgokat, és bevallom, kicsit ijesztő, hogy vissza kell menni a kezdetekig, kis klubokban kell játszani, és fel kell építeni a csapatot és terjeszteni a hírét. Ugyanakkor ez az egész az újdonság erejével hat, minden olyan friss, hiszen olyan emberekkel dolgozhatok, akik inspirálnak. Pont emiatt léptem ki a Dream Theaterből: ha akartam volna, könnyen maradhattam volna a Dream Theaterben, és élvezhettem volna azt a biztonságot, amit az elért sikereink nyújtottak. De számomra nem a pénzről vagy a biztonságról szól ez az egész. Hanem arról, hogy a dolgok inspiráljanak, hogy izgatott legyek azzal kapcsolatban, amin dolgozom – mindezt pedig az új projektjeimtől kapom meg.

HRM: Szerintem sokan úgy gondolják, te alapítottad mind az Adrenaline Mobot, mind a Flying Colors-t, miután kiléptél a Dream Theaterből. Elmesélnéd, hogyan jöttek létre ezek a zenekarok?

Portnoy: Először is azzal kezdeném, hogy nem én indítottam be ezeket a bandákat, engem csak felkértek, hogy vegyek részt bennük. A Flying Colors-t Bill Evans producer hívta életre, és rakta össze, az Adrenaline Mobba pedig Russell Allen invitált. Szóval mindkét esetben később csatlakoztam a bandához.

HRM: Beszálltál a dalszerzésbe az ’Omertá’, illetve a ’Flying Colors’ esetében?

Portnoy: A ’Flying Colors’ esetében igen, az egy öttagú formáció közös munkája, a dalokat is együtt írtuk. Az Adrenaline Mobban Russell Allen és Mike Orlando már összerakta a dalok alapjait, mielőtt velem kapcsolatba léptek volna.

HRM: Melyik zenekar jelenti számodra a prioritást?

Portnoy: Számomra Mike Portnoy a prioritás. (nevet) Ezek a bandák Mike Portnoy különböző oldalait tükrözik, ezért bármelyik zenekarról legyen szó, én minden esetben a maximumot nyújtom. Mindig is ilyen voltam, és mindig is ilyen leszek. Ha van egy album, amit meg kell csinálni, akkor megcsinálom, ha van egy turné, amin játszani kell, akkor játszok rajta. A lelkesedésem mindenen érezhető, amin most dolgozok.

HRM: Lelkesebb vagy az Adrenaline Mob kapcsán, mint a Dream Theaterben voltál az utolsó pár évben?

Portnoy: Nem, ezt nem mondtam. Bármit is csináljak éppen, mindig lelkes vagyok azzal kapcsolatban, ennek megfelelően a Dream Theaterbe is mindent beleadtam. Ez sosem változott. Mint mondtam, mindent beleadok abba, amivel éppen foglalkozok.

HRM: Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy az Adrenaline Mobbal most sokkal kisebb klubokban léptek fel, mint amikhez a karriered során hozzászoktál?

Portnoy: Ahogy mondtam, mindez friss, izgalmas és újszerű. A kis klubok lehetőséget adnak arra, hogy a rajongókkal egy intimebb kapcsolatot alakítsunk ki, ami a Dream Theaterben már régóta nem adatott meg. Szeretem, ha ilyen közvetlen kapcsolatba építhetek ki a rajongókkal – ez mindig nagyon-nagyon fontos volt számomra, és erre nincs is jobb lehetőség a kis kluboknál.

HRM: Melyik Adrenaline Mob dalt a legszórakoztatóbb élőben játszani?

Portnoy: Mindegyik szórakoztató, mivel mindegyik dalunk hatalmas energiákból építkezik. Az Adrenaline Mob egy koncertzenekar, ez nem kétséges. Ha megnézed a zenekart élőben, akkor érezheted ezt az energiát, a lelkesedést, és együtt mozoghatsz velünk a zenére – ez nem olyan zene, ami alatt csak álldogálsz karba tett kézzel, és elemzed azt. De külön dalt nem tudnék kiemelni, számomra mindegyiket kifejezetten kielégítő élőben előadni.

HRM: Van olyan érzés vagy élmény, amit az Adrenaline Mobtól megkapsz, de a többi zenekarodtól nem?

Portnoy: Talán azt az energiát, amit a dalok magukban hordoznak – ezért is szerepel az „adrenalin” szó a zenekar nevében. Ha azt kérdezed, hogy az Adrenaline Mob miben tér el a Dream Theatertől vagy a Transatlantic-tól, akkor azt mondanám, hogy ez a zene nem a progresszivitásban gyökerezik, hanem a riffekben, a groove-okban, hasonlóan a Panterához vagy a Van Halenhez. Ez inkább egy hard rock / metal banda, és ezt a zenét legalább annyira élvezem, mint amikor fura ritmusképleteket ütök egy progresszív zenekarban. Mindkettő hozzátartozik ahhoz, amiről Mike Portnoy szól. Az Adrenaline Mob a hard rock/metal szerető énemet elégíti ki, ami csak ki akar állni a színpadra, és jól akarja érezni magát. Nem akarok egyfolytában gondolkozni a zenén, néha csak szeretek játszani és jól érezni magam közben.

HRM: Az Adrenaline Mobot legtöbbször az a kritika éri, hogy míg rendkívül tehetséges zenészek alkotják a zenekart, túlontúl direkt, egyszerű zenét játszotok. Neked erről mi a véleményed?

Portnoy: Nyilvánvalóan azt várták az emberek, hogy Russell Allen és Mike Portnoy majd összejön, és csinálnak egy bandát, ami a Dream Theater és a Symphony X keveréke lesz, de ez abszolút ellenkezett a szándékainkkal és azzal, amiről az Adrenaline Mob szól. Russell és én azt akartuk, hogy ne olyasmit csináljunk, mint a Dream Theaterben vagy a Symphony X-ben, mivel azt a fajta zenét már játszottuk az említett zenekarokban. Szerintem csak azért lehetett ilyen sokkoló az Adrenaline Mob bizonyos emberek számára, mert nem erre számítottak.

HRM: Mint ismeretes, Rich Ward és Paul DeLio kilépett az Adrenaline Mobból. Hogyan befolyásolja az élő hangzásotokat az, hogy azóta csak egy gitárossal léptek fel?

Portnoy: Szerintem jól működik a dolog. A hangszerelés a zenekarban jelenleg – ellentétben a múlt évvel, amikor még öttagú volt a felállás – teljesen természetes módon viszonyul és passzol a hangzásunkhoz. Ha megnézed, hogy a klasszikus hard rock vagy metal bandák – például a Black Sabbath, a Van Halen, a Pantera – milyen felállásban, milyen hangszereléssel játszottak, akkor azt látod, amit nálunk. Mindhárom zenekar a kedvenceink közé tartozik, és mindhárom banda gitár-basszusgitár-ének-dob felállásban tolta. Ez a műfaj klasszikus felállása.

HRM: Elkezdtetek már dolgozni a második Adrenaline Mob albumon?

Portnoy: Nem, jelenleg arra koncentrálunk, hogy minél többet turnézzunk, és csak ezután fogunk nekiállni a következő lemeznek.

HRM: Mi a helyzet a másik projekteddel, amit John Sykes-szal és Billy Sheenannel alapítottál? Létezik még a banda, és ha igen, ki van benne jelenleg?

Portnoy: Ami azt illeti, John Sykes egy elég nehezen motiválható ember. 12 dalon dolgoztunk együtt, de nagyon nehéz volt rávennem, hogy ezekből kezdjünk el egy albumot összerakni, és végül belefáradtam a várakozásba. Billy-n és én rajtam kívül most Richie Kotzen van a zenekarban, és ha minden jól megy, még ebben az évben nekiállunk a lemeznek.

HRM: Milyen zenei stílusban mozog ez a formáció?

Portnoy: A stílusunk talán a klasszikus rockhoz áll a legközelebb, gondolok itt például a Zeppelinre, a Deep Purple-re, a Creamre vagy Hendrix-re. De mindezen még csavarunk egyet, és olyan zenekarok hatását is belekeverjük a zenénkbe, mint az Alice In Chains vagy a Soundgarden. Klasszikus power trió felállás lesz, tehát mindhárman fogunk énekelni, és klassz dallamorientált muzsika várható tőlünk, kimagasló zenei tudással prezentálva.

HRM: Dolgozol más projekteken is?

Portnoy: Lássuk csak, mi van mostanában… Neal Morse szólólemeze szeptemberben fog megjelenni, és ez már a 7. Morse-album lesz, amin játszok. Néhány koncerten is fellépek vele, úgyhogy ez majd kielégítheti azon rajongókat, akik a progresszív dolgaimat szeretik – nagyon sok nagyon progresszív betét lesz ezen a lemezen. Aztán van egy közös projektem Billy Sheenannel, Tony MacAlpine-nal és Derek Sheriniannel, amivel októberben európai, novemberben pedig ázsiai turnéra indulunk. Ezzel a zenekarral szintén progresszív, de instrumentális zenét játszunk.

HRM: Azt lehet tudni, hogy mi lesz a Liquid Tension Experiment sorsa?

Portnoy: Jelenleg nincsen semmi tervbe véve, de én nyitott vagyok arra, hogy egyszer folytassuk a zenekart. John és Jordan volt az, aki nem reagált a megkeresésemre…

HRM: Tartod a kapcsolatot a Dream Theater tagjaival?

Portnoy: Néhányukkal igen.

HRM: A Dream Theaterből való kilépésed elég nagy sajtóvisszhangot kapott. Van valami, amit megbántál abból, ahogy ez az egész sztori lezajlott?

Portnoy: Nem bántam meg semmit. Mindent, amit tettem, okkal tettem. A szívemre hallgattam, és kiálltam mellette, de azt nem tudom kontrollálni, hogy a média mit csinál, hogyan forgatja ki a dolgokat, vagy hogyan kreál drámát. Én csak azt tehetem, amit a szívem diktál, és amiben hiszek, és ami azt illeti, mindig is e szerint cselekedtem. Úgyhogy nem bánok semmit, amit én csináltam. Csak azt bánom, ahogy mások kezelték egyes emberek érzéseit. De az életemben minden döntés, amit meghoztam, új és izgalmas dolgokat hozott az életembe, és ez a mostani helyzetre is igaz. Jelenleg a műfaj legtehetségesebbjei közé tartozó zenészekkel játszom, és rengeteg különböző dolog történik velem, hogyan bánhatnám ezt? Ha a Dream Theaterben maradtam volna, akkor az elmúlt év során egyetlen albumot készítek egyetlen zenekarral, de most úgy néz ki, hogy 5 albumom fog megjelenni az idén. Az utóbbi két év a karrierem egyik legizgalmasabb, legkielégítőbb szakasza volt zeneileg, úgyhogy nem bánok semmit. Ez egy fantasztikus időszak Mike Portnoy számára.

HRM: Ha már itt tartunk: munkamániásnak tartod magad?

Portnoy: Igen, abszolút. Az biztos, hogy egyike vagyok a zeneipar legkeményebben dolgozó tagjainak. Egyszerűen nem tudok leállni, millió dolgot kell csináljak párhuzamosan, mert egyszerűen nem tudom kikapcsolni magam.

HRM: Van valami hobbid a zenélés mellett?

Portnoy: Nagyon szeretem a filmeket. A film az egyik legnagyobb hobbim és érdeklődési köröm, szeretek DVD-ket, Blu-Ray-eket, videókat, könyveket és magazinokat gyűjteni. De csak egy átlagos TV- és filmőrült vagyok.

HRM: Több, mint 25 éve vagy a zeneiparban: mi a legfontosabb dolog, amit megtanultál ezen idő alatt?

Portnoy: Azt, hogy bármit is csinálsz, ki kell tartanod mellette, és a dolgaid, az elképzeléseid akkor válnak valóra, ha kiállsz mellettük. Ez kulcsfontosságú volt a Dream Theater sikerében is. Hosszú és kemény utat kellett megtennünk, de kitartóak voltunk, én pedig szarrá dolgoztam magam a zenekarért, 24 órát naponta, 7 napot egy héten, 365 napot egy évben. Ez a fajta kitartás mindenképpen sikereket szül, nem számít, hogy mibe vágsz bele. Ha hiszel valamiben, állj ki mellette, és ne add fel.

Tomka