A HELLOWEEN STORY

Ha lenne a metal zenének múzeuma, akkor a kiállí­tott hí­rességek között mindenképpen ott szerepelne az a német együttes, mely a fémipari német nemzeti bajnokság első osztályában talán a leghí­resebb csapattá vált. Jóllehet, indulása óta már vannak, akik túlszárnyalták a stí­lusalapí­tó ",mestert", ám az biztos, hogy - és akkor maradjunk a sportnál-ha a tornához hasonlóan az először bemutató személyről neveznének el egy-egy gyakorlatot, illetve stí­lust, a speed-metalt minden bizonnyal az együtes nevén emlegetnék.. Ez az 1984-ben alakult zenekar ugyanis egy olyan zenei világot hozott létre, mely véglegesen kialakí­totta az ún. euro-power metal arculatának fő vonásait, kezdve a kétlábdobos sebes riffeléstől a magasan szárnyaló, himnikus dallamokig, az epikus témáktól a "happy" metál mókázó danolászásáig. A csapat nélkül valószí­nűleg nem - vagy más- lenne manapság a skandináv dallamos-metal birodalom, a szimfónikus olasz szí­ntér, vagy a német teuton speed-lovasság is. Vajon mi lehet ennek a zenekarnak titka, kérdezhetnénk. A jó zenészek? A megfelelően agresszí­v, ám mégis könnyen befogadható zenei világ? A szintén stí­lusalapí­tó énekes? Vagy csupán csak jó időben voltak jó helyen? Ki tudja, minden bizonnyal a felsorolt tényezők együttesen hozták létre azt a ma is élő és alkotó metal legendát, melynek neve Helloween. A Helloween története 1978-ra nyúlik vissza, a Gentry nevű hamburgi zenekarhoz, melyben két fiatal német gitáros - kik énekelni is szerettek- Kai Hansen és Piet Sielck ábrándozott nagy í­vű karrierről. 1981-ben Second Hell-re változtatták nevüket, és nem sokkal ezután csatlakozott hozzájuk két tehetséges zenész, Markus GroíŸkopf (ex-Traumschiff) basszgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos. Sielck azonban úgy döntött, pályát vált, s jóllehet maradt a zene mellett - hangmérnök lett- elhagyta a bandát, mely akkor már Iron Fist néven működött. 1982-ben egy helyi zenekar, a Powerfool gitárosa, Michael Weikath felismerte Hansen tehetségét, és megpróbálta átcsábí­tani saját bandájába. Mivel ez nem ment, úgy döntött, akkor ő fog csatlakozni vasököl szomszédékhoz. A szorgos underground munkának hamarosan meg lett az eredménye: a Noise nevű kiadó felkérte az akkor már klubszinten igen ismert zenekart, hogy szerepeljenek a hamarosan megjelenő Death Metal bemutatkozó-válogatás albumon. A fiúk megörültek a felkérésnek, és mivel nevüket túl sablonosnak találták, Helloween-re változtatták át. Schwichtenberg javaslatára a szóban szereplő "o" betűt egy tökre cserélték fel, ami aztán a csapat védjegyévé változott. A válogatáson a később alapművé változó "Metal Invaders" egy lassabb változata szerepelt, és az eredetileg a Powerfool-nak í­ródott Weikath szám, az Oernst Of Life. 1985-ben jelent meg a stí­lusalapí­tó kislemez, a Helloween, melyet pár hónap múlva követett a Walls Of Jericho, rajta a Metal Invaders gyorsabb, agresszí­vebb változatával. Az album azon ritka lemezek közé tartozik, melyről minden szám klasszikussá vált, kezdve a Ride the sky-tól az ultragyors How Many Tears-ig. A németek a galoppozó tempókat a vágtával váltogatva olyan lovassági rohamot intéztek a hallgatóság ellen, melyben a harci kürtök leomnlasztották Jericho falait, és a heavy metal törvényét a kritikusok is feltett kézzel ismerték el. A nagylemez után még megjelent a Judas LP, majd az azt követő koncertsorozat új metal nagyágyúkat avatott. Az élő előadások ráébresztették Hansent, hogy hangja nem a legmefelelőbb a hatalmas turnékhoz, í­gy a koncertsorozat végén már Ralf Scheepers a Tyran-ból vágta ki a magas c-ket. Scheeper azonban nem akart csatlakozni a Helloweenhez (persze később mégiscsak sikerült egy bandába összejönni a két fenoménnek, de az egy másik történet) Szerencsére a turné végére megtalálták azt az ideális énekest, ki 18 éves kora ellenére bármit ki tudott énekelni, technikája és hangja pedig a Helloween aranykorának egyik legfőbb letéteményesévé vált. Az aranyhangú énekest Michael Kiske-nek hí­vták, kivel aztán rakétaként törtek a csúcsra. 1986 végén egy dupla album igényével jelent meg a csapat a Noise-nál, akik azonban üzleti megfontolásból elutasí­tották a tervet, í­gy 1987 -ben csupán az első része jelent meg a metal klasszikus lemezei közé bekerülő "The Keeper Of The Seven keys"-nek. A lemez aztán nagyot robbant, Amerikában és Japánban is metálfanok ezreit tette tökfej-rajongóvá. Az olyan power-speed bombák, mint a Future word, vagy az I'm Alive népszerűek lettek a keményebb, és a dallamosabb zenét szeretők körében is, az epikus Helloween-nel pedig a csapat progresszí­vebb oldalát is sikeresen bemutatta . A sikert meglovagolván aztán 1988-ban kiadásra került a második rész. Ha van az euro powernek alapműve, akkor a Helloween Keeper of the seven keys 2. albuma az. A banda olyan magasságokba emelkedett, ,ahol bizony nehéz volt megmaradni, amit a későbbiek igazoltak is. De 1988-ban a Helloween sikere csúcsán volt, ,a lemez világszerte az eladási listák csúcsán pompázott. Az MTV meghí­vta a bandát egy turnéra az USA-ba, ami Headbanger's Ball Tour néven hí­resült el később, ,olyan csapatok társaságában, mint az Exodus és az Anthrax. Weikath megí­rta az Eagle Fly Free-t, Dr. Stein-t, és az epikus metálnóták etalonját, ,a Keeper Of The Seven Keys-t. Hansen fejéből pattant ki az azóta is az egyik leghí­resebb Helloween nóta, az I Want Out, illetve a March of time. A fiatal énekesnek í­rhattak bármit, fantasztikus hangterjedelmével kiénekelte a hallgatót a bőrnaciból. Az album egyenesen folytatta azt az utat, ,ami az első részen már tapasztalható volt. A fiúk visszavettek a Walls of Jericho és a Judas LP-k agresszivitásából, dalaik, ha nem is puhultak el, de azért jóval dallamosabbak lettek. Persze speed bombák itt is akadtak szép számmal, ám az I Want Out, és a Dr. Stein olyan örökslágerekké váltak, melyek utat nyitottak a metál zenét annyira nem kedvelők táborába is. A lemezen minden megtalálható volt, ,ami a mai neopower stí­lust jellemzi: nagyzenekari intro, germános speedelés, egy-két sláger, klasszikus ihletésű dalok, komolyzenei betét, és összetett, , epikus darab. Fantasztikus, hogy ebből az egy lemezből aztán mennyien táplálkoztak. A fantasztikus siker azonban túl gyorsan jött, az együttes tagjai nem tudták feldolgozni a hirtelen egekig szökő elvárások okozta stresszt: a bandán belüli személyi problémák Kai Hansen kiválásához vezettek, ki megalapí­totta a germán-metál másik alapvető csapatát, a Gammaray-t. Hansen helyére Roland Grapow került Hamburgból, és a világturnét már vele fejezték be. 1989-ben kiadták a több cí­men is megjelenő Live in the U:K. albumot, és a Noise kiadó-érezvén a viharfellegeket, gyorsan két válogatás albumot is a piacra dobott (The best, The Rest, The Rare és Pumpkin Tracks cí­mmel.) A problémák aztán egy perben eszkalálódtak, mely során Helloween nem tudta maradéktalanul érvényesí­teni a következő album kiadásának terveit, s az 1991-ben kiadott Kids Of The Century single már jelzett valamit a megváltozott irányvonalból. A Pink Bubbles Go Ape, jóllehet kereskedelmileg sikeres lett, a rajongók körében azonban finoman szólva is megosztott véleményeket generált. Jóllehet, az albumra 600 000 dollárt költöttek, mind hangzása, mind borí­tója (mind a cí­me, melyben senki ne keressen értelmet) katasztrofálisra sikeredett. A promóció sem volt kielégí­tő, és Kiske a Chameleonon kiteljesedő akusztikus mániájának is mutatkoztak a jegyei. A szakma, és a közönség is megütközve fogatta az albumot, a rajongók a Keeper 3-at várták, a kritikusok pedig egy egészen mésfajta tovébblépési szándékot, vagy utat. Most, majd 15 év elteltével meghallgatva az albumot, ki lehet jelenteni, hogy nem volt azért annyira rossz, sőt, akadtak egész jó pillanatai is. Persze egy Keeper albumhoz viszonyí­tva valóban gyengébbnek tűnnek a dalok, ám ez nem mindegyik számra igaz:nekem a mai napig vannak olyan kedvenceim, melyeket a Keeper albumokkal együtt is meg tudok hallgatni (Kids of the century, Number One, Goin' home) , a "The Chance", "Mankind" és a "Someone's Crying" pedig máig is népszerúek, a koncertek biztos befutói. A problémák gyökere ismételten a személyi konfliktusokban keresendő: az együttes a Kiske/Schwichtenberg, és Weikath/Grapow klikkekre szakadt. Weikath érezte, hogy hamarosan kenyértörésre kerül sor, í­gy már ebben az időszakban megpróbálta barátját, Andi Derist átcsábí­tani a Pink Cream 69-ből.Deris azonban egyenlőre maradt. A fiúk érezvén a bajt, kapkodni kezdtek, melynek eredménye az 1993-ban megjelenő Chameleon album lett. Jóllehet ismét Tommy Hansen volt a producer, a lemez megpecsételte a zenekar sorsát. Az album eklektikussága egyenes leképeződése az együttes tagjai akkori kapcsolatainak, Kiske idegállapotának és lassan elhatalmasodó akusztika-mániájának, valamint az elvárások súlyának egy viszonylagosan rosszul sikerült album után. Elég, ha csak a lemez szerzőit nézzük meg: a számok alapján három szerző szólóalbumáról van szó, olyan zenei világképekről, melyek eléggé eltérnek egymástól s jóval túlmutatnak az addig megszokott Helloween univerzumon. A hangvétel is jóval borongósabb, összetettebb, mint az addig megszokott Helloween happy érzés, a számok pedig igen nehezen emészthető, progresszí­v alkotások, sok lassú, akusztikus résszel, néhol jazzes beütéssel, hangszerkavalkáddal. A hosszabb, kifejtősebb szerzeményekben persze felüti fejét a jellegzetes Helloween dallamvilág, ám annak inkább a depresszí­v oldala, - belassí­tott, ám furcsa mód azért fülbemászó dallamok. A progresszivitás olyan forrásokból is merí­t, mint a hetvenes évek pszichedelikusabb rockzenéje (revolution now) a harmincas évek dixiland-es jazze (when the sinner), illetve a sabbath borongós világa (I believe. ) Kiske természetesen jól teljesí­tett a dalokban, ám ez kevés volt a sikerhez. Mivel mindenki a Keeper albumok harmadik részét várta közérthető dallamokkal, sodró tempóval, húzós riffekkel, értetlenül álltak az abszolút nem Helloweenes dalok hallatán, melyek nemcsak, hogy a heavy metál, de néhol a metál kereteibe sem fértek bele. A Chameleon turnéja is rosszul sikerült,a Japán fellépések során Schwichtenberg teljesen a drogok hatása alá került, és képtelen lett folytatni a játékot, helyét egy session dobos, Richie Abdel-Nabi vette át. A problémák betetőzéseként az EMI kirúgta a bandát, és az új album felvételének megkezdése előtt két héttel bekövetkezett az, ami már régóta érlelődött: Kiske elhagyta a Helloweent.(nem akarok többé a metal kurvája lenni, hangzott hí­ressé vált indoka, hát remélem, azért még egy-két fuvarra hajlandó lesz:D). Weikath persze kapva kapván az alkalmon, ismételten megkörnyékezte Derist, ki - mivel abban az időszakban nem nagyon futott a Pink Cream szekere- úgy döntött, tesz egy próbát a levitézlett tökfejesekkel. 1994 elején meglett az új dobos is, Uli Kusch személyében., és a Castle Communications is szerződést kötött a bandával. Ettől függetlenül a szakértők, és a rajongók többsége is úgy gondolta, vége a banda karrierének (Ne felejtsük, 1994-et í­runk, a heavy metal tetszhalott állapotának súlyos éveibe léptünk.) Weikath-ék is tudták, amennyiben a következő album is bukta, végleg lehúzhatják a redőnyt. A Master Of The Rings azonban - ha nem is idézte fel a régi sikereket- kedvező fogadtatásban részesült: a némi ( mások szerint igen sok) Pink Cream í­zzel is ellátott Helloween albumnak sikerült reményt kelteni az elpártolt rajongók körében és Andi Deris is bizonyí­totta, hogy lehet élet Kiske után .Alig egy évvel később egy bónus lemez is kiadásra került, nem kevesebb, mint hét B oldalas szerzeménnyel. 1995 márciusában azonban ismét kí­sértett a múlt: a teljesen összeomlott volt dobos, Scwichtenberg Hamburgban öngyilkos lett. Az ő emlékének ajánlották aztán a már teljen kiforrott, újabb stí­lusban fogant következő lemezt, a The Time Of Oath-ot. Az 1996-os anyag egy olyan jellegzetes Helloween album lett, mely remekül ötvözte a megszokott - és elvárt - dallamvilágot a modernebb zenei megoldásokkal. A Nostradamus ihlette lemez bivalyerős soundja, és helyenként meghökkentően agresszí­v riffjei bizonyára mosolyt csaltak azok arcára is, kik az elmúlt évek alatt elfordultak a csapattól, és a régi rajongók is örülhettek, hogy kedvencük az idők szavának megfelelően meg tudott újulni- a korábbi értékek megtartásával. Ami rögtön feltünhetett a hallgatónak, az a szokatlanul kemény hangvétel. Persze vannak a lemezen lágyabb szerzemények, mint az If I Knew, vagy a Million to One, ám az olyan speed-power bombák, mint a szinte thrash-be hajló We Burn, a zakatoló Before The War, vagy a süví­tő Kings will be Kings szinte visszanyúlnak a Walls of Jericho keményebb világához. Természetesen nem maradhatott el a lemezről a Helloweenre olyannyira jellemző bohóckodó happy dal, az Anything my mama don't like, és a zászlóshajó megasláger sem, mely stí­lusosan a Power cí­met kapta. A lemezen két hosszabb, kifejtősebb dal is helyet kapott. A Mission Motherland a Helloween történetének talán legtökösebb riffjével induló, bombasztikus dallamtémával operáló, és világzenés betéttel rendelkező indulós csoda, a The Time of the Oath pedig monton riffelésű, nyomasztó- szinte Sabbathos- világú, ám fülbemászó refrénű dal, Trouble-ös zakatolással és doomos belassulással. A turné aztán visszahozta a régi sikereket, melyet a hat hónappal később kiadott "High Live" koncertalbum is remekül prezentál. A Japánban igen erős rajongótáborral rendelkező banda meg is hálálta a beléje vetett bizalmat (1996-ban a BURR nevű japán magazin őket választotta az év metál bandájának), és 1998-ban egy 4 CD-ből álló Box setet jelentettek meg (Pumpkin Box) a legnagyobb sikerekkel és érdekes interjúkkal. A következő sorlemez bizonyí­totta, hogy a banda nem a múlt morzsáit csipegetve akar vegetálni; időnként olyan staccato riffek jönnek szembe, amiket mondjuk egy Annihilator-lemezen várna az ember. A bedurví­tás azonban nem ment a szí­nvonal rovására, mindössze csak egy újabb szí­nnel tették gazdagabbá a Helloween palettát. A súlyosságot kiválóan ellenpontozzák a továbbra is jelenlévő dallamok, mind az ének, mind a gitár szempontjából, Deris hangjának pedig további árnyalatait ismerhettük meg, kezdve a Halfordos sikoltozástól a megabrutál Push-ban, folytatva Lemmy-s dörmögésig a Laudete Dominum-ban. Nem véletlen, hogy az Iron Maiden előbandájaként turnézhattak: sokak szerint az akkori időszakban helyet cserélhettek volna a főbandával is. 2000-ben a sikerek hatására kiadót váltottak, előtte azonban - a szerződések értelmében kihoztak még egy lemezt a Castle égisze alatt: ez volt a feldolgozásokat tartalmazó "Metal Jukebox", rajta azzal az ABBA feldolgozással, mely a világnak csúfjára lemaradt a metal tribue to ABBA albumról. Az új kiadó a metal nagyágyú Nuclear Blast lett, és a produceri székbe is a heavy metal új prófétája, a halottébresztő Roy Z ült. A változásnak meg is lett az eredménye: a The Dark Ride minden idők legsúlyosabb, legmodernebb és legsötétebb Helloween albuma lett, mélyre hangolt gitárokkal, komor dallamokkal, modern riffekkel. A kezdő sampleres, horrorszerű nyitány után a Mr. Torture dühödt zakatolása , az Escalation gépszerű dohogása, a Mirror, Mirror monoton őrülete, a the Departed depresszí­v segélykiáltása, és az Inmortal tragikus szerelmi hangulata bizony nem a szokványos happy metal feelinggel borí­totta be a lemezt (azt egy gyásztökfej tette a fekete alapon). Nos, bár elég rossz eladási eredményeket produkált az album,(pedig ha jobban megfigyeljük, bizony ott vannak a számok mélyén a helloween-i dallamok , jóllehet észlelésüket megnehezí­ti a jótékony sötétség) , a szakma szerint ez volt a Helloween egyik legelőremutatóbb lemeze, olyan utat jelölve ki, melyet aztán egy másik csapat járt be, de erről később. Weikath azonban egyenlőre nem akart ezen az irányvoinalon maradni, -ő egyébként is mindig a könnyedebb hangvételű, "cukormázas", speedelő számokhoz ragaszkodott- és ez újabb konfliktusokat okozott a csapaton belül. Grapow és Kusch elképzelései a Dark Ride világát tükrözték, ám a banda másik fele Weikath mellé állt, í­gy a turnét követően a két sötét utazó (a dark ride egyébként az amerikai szlengben a kábí­tószeresek utolsó lövéses útját is jelenti) kivált a csapatból.és megalakí­tották a Masterplant, melybe énekesnek a svéd csodapacsirtát, Jorn Lande-t sikerült megnyerniük. 2001-ben, a kiválást követően Mark Cross került a dobok mögé a német Metallium-ból. A gitáros személye azonban továbbra is kérdéses maradt.Egy ideig úgy volt, hogy sikerül leszerződtetni Henjo Richter-t a Gammaray-ből, ám a producer, Charlie Bauerfeind javaslatára a Freedom Call zenésze mellett döntöttek. Sascha Gerstner jó választásnak bizonyult mind emberi, mind zenészi kvalitásait tekintve, í­gy a csapat már bátran nekiláthatott az újabb albumnak. a felvételek kezdeténél azonban ismét beütött a krach: Cross megbetegedett, és nem igazán volt képes feldobolni a témákat. A csapat kénytelen volt Mikkey Dee-t (Motörhead, ex King Diamond) felkérni, hogy a felvételek alatt ideiglenesen segí­tse ki őket. Sajnos mivel Cross betegsége tartósnak bizonyult, a lemez turnéján már Stefan Schwarzmann (ex Accept, ex UDO) űlt a bőrök mögé. A "Rabbit Don't Come Easy" (ismét egy furcsa cí­m, az élet nehézségeire utal) visszatérést jelentett a speedelősebb, derüsebb világhoz, jóllehet azért itt is vannak modernebb megoldások: a Never be a star az egyik legnagyobb menetelős himnusz lehet,a Sun 4 The Word pedig visszautal a Dark Ride modernebb megközelí­tésére. A lemez nagyobb része azonban a könnyedebb, slágeresebb irányvonalat követi- sajnos azonban hiányzik belőlük az Oath és a Better than raw dühödt spiritusza- ráadásul a lemez zárószáma, az epikusabb Nothing To Say reaggie-s ütemeivel meg sem közelí­ti az egyébként remekül kidolgozott "többtételes Helloween szimfóniákat".Hiába nyúltak vissza a nyolcvanas évekhez, a szintézis nem igazán sikerült, ezúttal nem sikerült olyan monentumot alkotni, ami egységbe foglalta volna az egyébként jó dalokat is tartalmazó lemezt. A rabbit turnéja 2003 szeptemberében kezdődött, hatalmas show-val, a rage vendégszereplésével (no, pont nem őket kellett volna, a rushba ágyazott power istenek bizony a budapesti koncerten lejátszották a szí­npadról mainstream kollégáikat).Sajnos Schwarzmann egyesek szerint személyes okok, mások miatt pedig mert nem tudta lejátszani a gyors speed témákat, otthagyta a zenekart, amely úgy döntött, hogy megvalósí­tja a rajongók régóta várt álmát, a Keeper of the seven keys harmadik részét. Az új dobos Dani Löble lett a Rawhead Rexx volt ütőse, kinek aztán múltbéli tevékenységéből, és a kijárt speed iskolából adódóan nem jelentett gondot a percenkénti 190-es tempó sem. A Keeper III. 2005-ben jött ki, dupla formátumban, és ezzel a cí­mmel igen sok kockázatot vállaltak a srácok. A Keeper I-II. a heavy metal alapművei lettek, több nemzedék nőtt fel dalaik bűvöletében. Az öregebb rajongók a cí­m hallatán újra akarták élni a régi varázst, a fiatalok pedig szerettek volna úgy lelkesedni az anyagért, mint apáik tették azt az első két részért. Nos, a szándék megvalósí­tása felemásra sikerült. Ami most jön, az a szubjektí­v véleményem, valószí­nűleg sokan nem értenek velem egyet, azoktól előre is elnézést kérek.Számomra a Helloween kétfajta dimenzióban alkotott nagyott: az epikus számok világában, és a tiszta, egyszerű slágerek szintjén: A Keeper III. két hosszú száma maradéktalanul beváltotta a várakozásaimat: az első a nyolcvanas évekbeli fantasy emlékeket idézi fel bennem, a másik pedig progresszí­v dallamorgiát zúdí­t rám, olyan refrénnel, melytől az "egyszerűbb" lányok kedvenc állatának bőre borí­t el. A kedvenc együtténekeltetős slágert is megkaptam a Silent Rain képében, ám mindezek mellett úgy érzem, sok ez a 78 perc, és a lemez a vége felé töltötthús jelleget ölt. Mindenesetre a lemez pozití­v oldala annyira erős, hogy mondhatom azt: nem csalódtam. Elérkeztem a jelenhez, s a jövő sejtelmesen bizonytalan. Hogyan tovább? Keeper négyre valószí­nűleg már nem számí­thatunk, ám Kiske és Kai Hansen közeledése a Helloweenhez felvillantja minden rajongó titkos álmát: a reuniont (hacsak egy koncertsorozat erejéig is). S hogy mennyire reális ez? Kiske hí­vő lett, és az AOR szí­ntéren próbál az élvonalba törni, a következő szólóalbuma valószí­nűleg ví­zválasztó lesz a továbbiakat tekintve. Kai Hansen remekül megvan a jóval egyenletesebb teljesí­tményt nyújtó Gammaray-ben, de ha képes félrerakni a régi sérelmeket, talán egyeztetni tudná a két csapat koncerttervét. Az más kérdés, hogy Andi Deris mit szólna ehhez, s hogy mennyire lenne etikus a reunion meglépése (Deris annak idején nem volt hajlandó Kiske-t kitúrni a csapatból).Mindenesetre az biztos: a Helloween az új évezredben is többé -kevésbé megőrizte azt a státuszt, amit a nyolcvanas évektől fogva elért: az új albumuk megjelenése mindig a heavy metal nagyon várt pillanataihoz tartozik, és ennél azt hiszem nincs sok fontosabb egy metalcsapat életében. Jericho falait még mindig döngetik a riffek! Discográfia: Soralbumok: Helloween EP - 1985 Walls Of Jericho - 1985 Keeper Of The Seven Keys Part I - 1987 Keeper Of The Seven Keys Part II - 1988 Pink Bubbles Go Ape - 1991 Chameleon - 1993 Master Of The Rings - 1994 The Time Of The Oath - 1996 Better Than Raw - 1998 The Dark Ride - 2000 Rabbit Don't Come Easy - 2003 Keeper Of The Seven Keys Part III.- The Legacy - 2005 Koncertlemezek: Keepers Live - 1989 I Want Out Live - 1989 Live in the UK - 1989 High Live - 1996 Válogatások, feldolgozások,karaoke albumok: Helloween/Walls Of Jericho/Judas - 1988 Pumpkin Tracks - 1989 The Best, The Rest, The Rare - 1991 Keeper Of The Seven Keys Parts 1 & 2 - 1993 Pumpkin Box - 1998 Karaoke Remix Vol. 1 - 1998 Karaoke Remix Vol. 2 - 1998 Metal Jukebox - 1999 Treasure Chest - 2002 A zenekar tagjai: Andi Deris - ének (1994-napjainkig) Michael Weikath - gitár (kezdetektől-napjainkig) Sascha Gerstner - gitár (2002-napjainkig) Markus Grosskopf - basszusgitár (kezdetektől-napjainkig) Dani Loeble - dob (2005-napjainkig) Korábbi tagok Kai Hansen - ének (kezdetektől-1986) - gitár (kezdetektől-1988) Michael Kiske - ének (1987-1993) Roland Grapow - gitár (1988-2001) Ingo Schwichtenberg - dob (kezdetektől-1993) Uli Kusch - dob (1994-2001) Mark Cross - dob (2001-2003) Stefan Schwarzmann - dob (2003-2005)