Lépfenés a Vajda, avagy Félelmet Gyárt-e a Végrendelet?: Brutal Assault 0-1. nap - Anthrax, Testament, Entombed, Gojira, Voivod, Fear Factory, Marduk - Josefov, 2013.08.07-08.

Ha azt írom, hogy a Brutal Assault Közép-Európa egyik legnépszerűbb és legnagyobb extrém metal fesztiválja, akkor az igaz is, meg nem is, közhely is, meg nem is, ahogy a népmese tartja. Ugye létezik a mindig kicsit undergroundabb neveket felvonultató szintén cseh Obscene Extreme is, ami szintén óriási tömegeket mozgat, tehát a kategorikus „legnagyobb” nem egy eldöntött kérdés.

Maradjunk annyiban, hogy a 15-20 ezer ember érdeklődésére igényt tartó esemény abszolút mércével is nagyszabású, és már régen többet jelent (extrém) metal fesztiválnál is, hála a színes zenei felhozatalnak, a mozisátornak, CD-, LP- és pólóbazároknak. Ráadásul bár a fő csapásvonal az extrém(ebb) metalzene maradt, a gótikus rocktól avantgárd előadókig terjed az olyan fellépők sora, akiket a szó szoros értelmében nem nevezhetünk igazán keménynek vagy extrémnek sem. Messze nem death metal és grindcore fesztivál ez már, csak az a fránya név ne lenne ugye…! Még másfél órás alternatív színházi előadást is lehet nézni a kisszínpadon. Csehül tudók előnyben!

Idén a már eddig is remekül működő dolgok tovább javultak, de a hiányosságokat is igyekeztek kiküszöbölni a szervezők. Tavaly egyesek 9 órás sort álltak ki a beléptetéskor, alulírottnak akkor a maga 3 órája is soknak tűnt. Idén mindez 3 másodpercet vett igénybe, a sajtósátor előtt első nap becsekkoláskor 5-6 emberes sor volt, a standard belépőknél meg érkezésemkor a nagyon sok beléptetősátor kihelyezése miatt állandóan volt üres kassza is. Ezzel tavaly is kiegyeztem volna. De mindegy is, minden zökkenőmentesen alakult, a szervezők még arra is vigyáztak, hogy olcsó legyen a közlekedés, Csehországon belül a ÄŒeské dráhy (Cseh Államvasutak) járataira érvényes BA-belépővel féláron lehetett közlekedni a fesztiválra és onnan vissza.

A zsetonrendszert is elég jónak találom, ha nem lehúzásszagú (márpedig itt nem az). Előnyös, mivel kisebb a sor az italos és kajás sátraknál, gördülékeny a kiszolgálás. Ráadásul a vizovicei Masters of Rockkal ellentétben a kajások nem grammra mérnek, hanem adott porciók vannak, amelyek jó nagyok, nagyobbak a másik fesztivál átlagánál. A kajafelhozatal is jobb szerintem, mint a „dallamos Brutal Assault” esetében, ahogy nevezni szoktam a MoR-t. Minden étel- és italvásárlás zseton fejében történik, egy ilyennek az ára 30 CZK volt, kb. 350 Ft, kicsivel több 1 eurónál. Az esemény főszponzora a Jägermeister, az egyetlen kivétel így a kb. féldecis kémcsövekben árult Jägermeister volt, amelyet szebbnél szebb csajok hordozgattak tálcán 20 CZK fejében. Igazi rockváros hangulat, na. Bár olyan őrületet nem láttam, mint ami Wackenben szokás, hogy kanapéval, hűtővel, teljes pereputtyal kiköltözik a jóember a falu utcáira bulizni, de azért beszédes, hogy a közigazgatásilag kb. 10 ezres Jaroměř városkához tartozó Josefov várban kb. kétszer annyi metalrajongó teszi tiszteletét, mint amekkora a helység lakossága, szóval a metalosok bizony megszállják a várost évente néhány napra; ahogy a nóta mondja: amerre nézek, tényleg rockereket látok.

Az idén harmadik éve bevezetett környezetbarát pohárnak hála kevés a szemét is, ez a húzás az első évben 50 tonnáról 25-re csökkentette a szemét mennyiségét, ráadásul a fesztivál logójával ellátott pohár szuvenír is a látogatóknak. Idén nőtt az ára, 1,5 zsetont kóstált egy ilyen ütés- és rúgásálló pohár, amely – a Cupconceptnek hála – remek tulajdonságokkal rendelkezik. Az idén megjelent 2 új modellel együtt már ötféle fesztiválos pohárdesign létezik (az első évben egy, a következőben kettő, idén még kettő jelent meg), épül a fesztivál brandje ezen a fronton is. És még egy újítás: eddig úgy volt emlékeim szerint, hogy az utolsó napon maximum 4 darab poharat válthatott vissza az ember pénzre. Idén már minden pohárvásárláskor adtak egy extra zsetont forgótőke gyanánt, így a poharak pénzszerzés okából történő eltulajdonítására csökkent a lehetőség, mivel pohárzseton nélkül maximum emléknek volt jó egy-egy lopott jószág, pénzt nem adtak érte a visszaváltó pultnál. Az emberek úgyis széthagyják a poharaikat, aki kicsit is szemfüles, talál magának bónuszpoharakat. Én kettőt vásároltam összesen, és még négyet találtam ilyen-olyan helyeken barangolva a fesztivál alatt, a hazautazás reggelén is egyet (SchA, innen is köszönet!).

Erős oldala a BA-nak a nemzetköziség, ami pl. a Masters of Rockon nem túl hangsúlyos, mivel ott szinte minden csak csehül van kiírva. Itt minden kétnyelvű, így az angolul tudó, csehül csak konyító magamfajta könnyebben boldogul a rockvárosban. Kulináris élvezetek is várják az érdeklődőket, mexikói konyha, olasz pizza is megtalálható, és cseh specialitások is vannak a kb. 50 darab kajás sátorban, még két vega bódé is van, hogy aki a húst nem szereti, de a metalt igen, az se szenvedjen hiányt.

A fesztivál legzseniálisabb része az úgynevezett „natural area”, amelyre napi 1 zseton fejében váltható belépő. Sajtósoknak ez a privilégium járt az akkreditáció jogán, innen is üdvözlöm az ötletet! A lényeg az, hogy itt egy kb. 10 másodperc alatt megmászható magaslatról ráláthattunk az egész várra és mindkét nagyszínpadra, és hála a hibátlan hangosításnak, valamint a nagyszínpadok közé helyezett kivetítőnek, metalszínházszerű látvány tárult elénk, padok, asztalkák is vannak, és szól hozzá az elsőrangú élő fémmuzsika. Ezt a megoldást választottam olyan bandák esetén, amelyeket a tömegből nem volt kedvem és/vagy állóképességem megnézni. Így semmi nem marad ki, ha az ember igazán akarja. Eme helyet az egyszerűség kedvéért dombnak neveztem el első idelátogatásom alkalmával, ez így is marad ezentúl is.

0. nap

Általában a nulladik napon helyi és szlovák bandák szoktak fellépni, ez viszont nem jelentett egyből kézlegyintést, mivel az elmúlt években Silent Stream of Godless Elegy is volt, meg pl. Root, idén viszont nem ismertem majd’ senkit a belföldi felhozatalból (Lykathea Aflame jó lett volna amúgy, még sose találkoztunk). Idén ez a jobbára hazai tendencia változott, mivel több nem helyi zenekar is tiszteletét tette a bemelegítő félnapon (csak délutántól indult a móka a szerdai napon). A főbanda (Testament) műsora előtt a horvát E.N.D. groove-jait, valamint az amerikai Jungle Rot death metalját lekéstem sátorállítási okokból, így elnézést kérek mindenkitől, aki beszámolót várt volna. Az első zenekar, amelyikre kiértem, a Malignant Tumour volt, ami cseh rock ’n’ roll/grindcore bandának volt beharangozva, ám amit én kihallottam belőle, az inkább ilyen rockos-punkos Sodom-féle zene volt egy kicsit keményebben előadva. Kajálta a tömeg, biztos a csehek jól is ismerik, meg hát jól is szóltak.

Nagyon meglepő módon már az első napon el is lőtték az egyik abszolút főzenekart, az amerikai Testament másfél órás műsora viszont a fesztivál leghosszabb bulija volt. Nagyon erőre kapott most pár éve a klasszikus Bay Area thrash metalt játszó csapat, mutatta ezt az a bátorság is, hogy a playlist tele volt újkori szerzeményekkel: a négy újlemezes dal (True American Hate, Rise Up, Native Blood, címadó) erőteljes volt, ám úgy érzem, hogy még nincsenek eléggé bejáratva a zenekar által, kicsit összepróbálatlannak tűntek, bár konkrét hibát nem véltem felfedezni. Legjobban a ’The Gathering’ alapvetései ütöttek, a D.N.R. és a 3 Days in Darkness. De mindezt ügyesen vegyítettek az első 2 lemez klasszikusaival, amelyek sokak nyugtalanságára elkezdtek drasztikusan fogyni a playlistből az idők során, mivel egyre nagyobb a verseny, ha ilyen jó lemezek készülnek, mint pl. az új ’Dark Roots of Earth’. De ismétlem, nagyon erős anyagok ezek, szóval szerintem nem gond ez. A More than Meets the Eye és a Formation of Damnation is újkori dolgok, és azért megmutatják, hogy van még kraft ezekben a veteránokban, idestova majd’ 30 év után. A klasszikus felállás Gene Hoglan dobossal kiegészülve szerintem a banda lehető legerősebb verziója, mindenkinek ajánlom, aki teheti, ne hagyja ki őket. Nekem tetszettek már jobban is (Szeben, ’Formation’-turnés fesztiválfellépés), de azért letették a névjegyüket most is.

Setlist:

Rise Up / More than Meets the Eye / Burnt Offerings / Native Blood / True American Hate / Dark Roots of Earth / Into the Pit / The New Order / The Preacher // D.N.R. (Do Not Resuscitate) / 3 Days in Darkness / The Formation of Damnation

Valahogy az első napon még nem fertőz meg igazán a mindent habzsoló üzemmód, így a rég nem látott ismerősökkel való találkozás meg a hozzá kapcsolódó nedűfogyasztás jobban lekötötte az energiáimat. Egyébként tavaly óta másodszor a Budweiser, azaz a Budvar volt az esemény hivatalos söre, nekem a Gambrinus hajszállal jobban feküdt (ami előtte volt), de így sincs gond. De aki nem sörfogyasztó, annak alkoholmentes koktélok, gyümölcslékínálat, borbarlang, teaház, sőt többféle sima víz is rendelkezésére állt. A tradicionális cseh töményeket már nem is kell külön említeni, és egyik kevés bánatom az idei Brutalról, hogy a Medovina nevű mézbort most kihagytam, ami kis univerzumomban az istenek egyik kedvenc itala.

1. nap

Második nap reggel, ami a bemelegítő napot nem számítva tulajdonképpen első (aki kitalálta a nulladik nap fogalmát, vajon miért tette?), még mindig inkább a sátor körüli tevékenységeké a főszerep, közben persze minden sátorból és vendéglátóipari egységből bömböl a metalzene, hát ilyen lehet a paradicsom is, gondolom, ha-ha! Még olyat is tapasztalhat az ember, hogy a Diabolical nevű svéd formáció sátrat bérel az utcán, és nyomatja a hamarosan megjelenő új albumot, amelyről igényes, színes szórólapot is osztanak. Ügyes kis promóció! A rockzene a határok lebontásáról, a szabad akaratról, és az egymásra figyelésről szól ugye, hát ez a fesztivál megfelelt ennek minden szempontból.

Mivel a Novembers Doom, a Decrepit Birth és a Philm sajnos kimaradt, az első komoly banda, amire kiértem a várba, már délután nyűtte a deszkákat, az amerikánus Downset volt. Crossover hardcore-t játszanak a műsorfüzet szerint, szerintem inkább Biohazard-féle nagyvárosi keménycsávós, enyhén metalos hardcore, de kellemes volt. Ha ismerem a számokat, biztos jobban lekötött volna, mivel rossz nem volt. Így az összbenyomás alapján ilyen „Biohazard light” volt.

Az osztrák Belphegort sosem tartottam igazán sokra, és ez most sem változott. Kellemesen klisés black/death metal, emlékezetes riffek nélkül, egy kaptafára, nagy fordulatszámon pörögnek a blastok, de ha cinikus akarok lenni, megkérdezném azt is, hogy minek? De ne legyünk gonoszak, sokan szeretik, hadd nyomják! Mondjuk szórakoztató, meg pogózni, headbangelni lehet rá, de ennyi. Elnézést a rajongóiktól, nekem ennyit jelentettek, most is. A Lucifer Incestus még megmozgatott bennem valamit, de nem egy topbanda, viszont sok Belphegor-pólós arcot láttam, biztos volt, akinek ez a legjobban várt koncertek egyike volt. Korrektül helytálltak, de úgy éreztem, hogy rám nagyobb, zeneibb élmények várnak. Nem csalódtam!

Setlist:

Feast Upon the Dead / Belphegor – Hell's Ambassador / Angeli Mortis De Profundis / In Blood – Devour This Sanctity / Diaboli Virtus in Lumbar Est / Impaled Upon the Tongue of Sathan / Lucifer Incestus / Bondage Goat Zombie

Itt már jött is a fesztivál egyik felfedezése, meglepetése: a DevilDriver olyan jó kis groove-os, thrashes modern metalt tolt az arcunkba, hogy én szégyelltem magam, hogy eddig tudatosan kerültem a Coal Chamberből ismert Dez Fafara új formációját. Végig járt a lábam, mint a cséphadaró, mivel ezt a koncertet a már említett dombon ülve tekintettem meg.

Technikás és ultragyors death metalban nem sokan versenyeznek a Dying Fetusszal, a négytagú halálbrigád most is bizonyított, még slágerek is voltak: Kill Your Mother, Rape Your Dog – ugye milyen intellektuális címe van? Valamint zárásnak a One Shot, One Kill és vége is volt. Lesznek ők még itt, szóval találkozunk még!

Az Ensiferum finn csatadalait figyeltem 2-3 nóta erejéig, ám – lemezismeret hiányában – nem igazán tudtak lekötni, bár vitán felül profi, amit művelnek. A végén jöttek a slágerek is, Iron meg Ahti, de én már a Gojirát vártam lélekben és testben is, mivel az étkezést választottam a finn harcosok műsora helyett, és az egyik kajás sátorból, távolabbról figyeltem őket.

Setlist:

In My Sword I Trust / Guardians of Fate / From Afar / Burning Leaves / Ahti / Twilight Tavern / Iron

Franciaország legjobb metal bandája a Gojira, sőt szerintem egyenesen a 2000-es évek három legnagyobb innovátorának egyike (további kettő: Primordial és Mastodon). Bő 55 percet kaptak, és abba azért sok finomság belefért. Az utolsó három lemezre támaszkodtak leginkább, én főként a ’From Mars to Sirius’ dolgait vártam, a Heaviest Matter of the Universe pl. a nap egyik legnagyobb dobása volt. Aki nem ismeri őket, képzelje el a Morbid Angel és Fear Factory kombinációját nagyon sajátos dallamvilággal és riffszerkezetekkel, sok-sok méltósággal, és ami a legfontosabb, hogy mindezt fogós dalok formájában prezentálják. És most már azt is tudom, hogy ehhez kifogástalan élő teljesítmény társul. A környezetvédő, óceános, bálnás szövegvilágért külön piros pont jár. A Duplantier tesók hamarosan Rozsnyón is fellépnek, szintén egy várban, ott már tényleges headlinerként, másfél órás buli keretén belül, ott is a helyem Brassó megyében. Kicsit idegen nekik a színpad, a konferálásaik sem voltak túl lehengerlőek, aki erre sokat ad (egy szűz füllel érkező kíváncsiskodó pl.), azt nem hiszem, hogy meg tudták fogni, de ez legyen mások baja. Összegzésül: nagyon jó volt ez, de érzésem szerint többet is tudnak.

Setlist:

Explosia / The Axe / Backbone / Flying Whales / L'Enfant Sauvage / Toxic Garbage Island / Remembrance / The Heaviest Matter of the Universe / Wisdom Comes / Oroborus / The Gift of Guilt

Még elnéztem volna őket, de tempus fugit, ahogy a rómaiaktól tanultuk, így jött is kölyökkorom egyik meghatározó csapata, az Anthrax­, New Yorkból. A thrash metal egyik szülőatyja a zenekar, annyi hibádzott, hogy a dobosisten Charlie Benante helyett a többek között adott ponton a Testamentben is bizonyított Jon Dette ütött, fizimiskára akár Benante is lehetett volna, mivel ő is olyan tüskefejű, mint a kollégája. Valamint a szólógitáros posztot most épp a metalcore ikon Shadows Fall alapító tagja, Jonathan Donais tölti be.

A koncert maga nagyon ütős volt, csak elég rövid. És egyébként is: 10 számból minek kell három feldolgozást játszani? Volt ugye a saját dalok szintjére nőtt Trust-féle Antisocial (a világ legkomplexebb refrénjével, kajálja is a tömeg!), meg a Got the Time (erről sem sokan tudják, hogy Joe Jackson szerezte). Ez még rendben is lenne, és értem én, hogy feldolgozásos EP jelent meg nemrég, viszont kinek hiányzott az AC/DC-től a T.N.T.? Persze mindegyik védhető választás, de ez így egyben akkor is sok. Szerencsére még mindig tudják, hogy az ’Among the Living’ a legjobb lemezük, ami ott van a műfaj 10 alapköve között. Onnan szórtak meg minket a legjobban, négy dallal. Külön öröm volt az őskori Deathrider is a debütlemezről, de majd’ mindegyik nyolcvanas évekbeli munkájuk terítékre került, épp a ’Spreading the Disease’ nem (Madhouse???). A két új dal is helytállt, ám én a lassú groove-os In the End helyett pl. egy Earth on Hellt favorizáltam volna, az abszolút sláger Fight ’em ’til You Can’t viszont már most is igazi Anthrax-sláger.

Így vagy úgy, de ők a thrash metal legnagyobb arcai. Frank Bello hülyéskedései, Scott Ian ritmusozása és Joey Belladonna műfajhoz nem igazán elvárt énektudása mindig kiemelte őket számomra a legnagyobbak közül is. Így elmondhatom, ahogy a Vienetta-reklámban is: egy koncert sohasem elég. Mellesleg megjegyezném, hogy régebben játszották az Onlyt is, most még ez sem maradt hírmondónak a John Bush-évekből. Kár! Még azt se mondhatnám, hogy érthető okokból. De ők tudják. Imádom őket, de nem tudok nem kritikusan viszonyulni hozzájuk az említettek miatt. A zuhogó eső sem tudott elűzni a színpad közeléből, csak úgy hullott az áldás, itt döntöttem el, hogy 3-ból 3 esős Brutal Assault után a negyedikre már viszek esőköpenyt is! Így vagy úgy, kedvenceket mindig szívesen lát az ember, és jövőre jön az új lemez is, tehát hajrá Anthrax!

Setlist:

Caught in a Mosh / Efilnikufesin (N.F.L.) / Got the Time (Joe Jackson) / Hymn 1 / In the End / Deathrider / T.N.T. (AC/DC) / Indians / Fight 'Em 'Til You Can't / I Am the Law // Antisocial (Trust)

Fel sem ocsúdtam még igazán a Lépfene dózerolásából, meg a levonuláshoz felcsendült Rainbow-féle Long Live Rock ’n’ Rollból, máris jött a másik színpadon a Fear Factory. Őket is nagyon vártam, de félig csalódás volt a buli. Az egész zenekar csak álldogált a színpadon, főleg Burton C. Bell énekes tűnt indiszponáltnak, és helyenként a tiszta ének is hamiskásan hatott. Fokozatosan mentek visszafelé az időben a playlistben, szinte fordított kronológia szerint. Legjobban a ’Demanufacture’-ös számokra vártam, és nem is maradtak el ezek sem. Végül épp ezek, a három Demanu-nóta billentette jó irányba a koncert összképét, no meg a debütlemezes Martyr, amely után levonultak. Hallottam, hogy Wackenben több idejük volt, és több régi szám is előkerült, de azért a playlistbe mégsem kötnék bele. A kilencvenes évek egyik legújítóbb zenekara viszont mára egy kicsit megtorpant, érzésem szerint élőben és lemezen is, remélem, hogy összekapják magukat. A Dino Cazares visszatérése után készült ’Mechanize’ lemez pl. bivalyerős, amint azt a koncertprogramos dalok is bizonyították, tehát nemrég volt még bennük tűz (a szemerkélő eső rájuk nem hathatott), akkor maradjon belőle a jövőre is, ha kérhetem! A Replica isteni volt pl., meg a Self Bias Resistor is, ilyenből kellett volna több.

Setlist:

The Industrialist / Shock / Edgecrusher / Powershifter / What Will Become? / Archetype / Demanufacture / Self Bias Resistor / Replica / Martyr

A soron következő Voivod az a banda volt, amit feltétlenül meg akartam nézni, de a várható playlist előzetes tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy inkább a dombról fogom ezt megtenni, mivel kevés olyan dolgot játszanak mostanában, amit jól ismerek. Érdekes és ugyanakkor bosszantó, hogy tizenpár lemezből az első 2 primkóbb punkos thrash és az utolsó az, amit nem ismerek, és a playlist fele pont ezekből fog állni.

Nem is gondoltam volna, hogy hangzásilag ilyen kemény koncertet ütnek össze a kanadaiak. Számomra az elvont, megfoghatatlan stílusú prog. metal követei, létrehozói ők, persze mindenféle furcsa elemből építkeznek, most meg, ha nem ismertem volna őket, a koncert alapján valami vadóc thrash banda benyomását keltették volna. Természetesen megidézték a ’Nothingface’-t és a ’Dimension Hatröss’-t is, de a számomra új dolgok is nagyon pozitívan hatottak. Még az első két lemezt is előveszem majd, nagyon ütöttek azok a nóták is. Abszolút fesztivál-kompatibilis zenét játszottak, előzetes félelmeim (nem illenek ide, elszállós, nehezen fogyasztható, túl emészthetetlen elsőre stb.) ellenére. Bebizonyították, hogy amilyen kaméleon az életmű, a koncertteljesítményük is olyan sokrétű tud lenni. Azért a Pink Floyd-os dolgokat hiányoltam, zseniálisak azok a feldolgozások (Nile Song vagy Astronomy Domine), szerintem a tömeg vette volna a lapot, ha a későbbi Opeth-buliból indulunk ki. Így is nagyon elégedett lehettem, jól szóltak, meggyőzően, és a Voivod-életmű újabb rétegeivel gazdagodtam. Gitárosuk, Piggy hiánya nem érződött a koncertteljesítményen, a mindenféle technikás death metal bandákból ismert Daniel Mongrain elsőrangú helyettesnek bizonyult.

Setlist:

Kluskap O'Kom / Tribal Convictions / Mechanical Mind / Overreaction / Corps Étranger / Chaosmöngers / Ripping Headaches / Nothingface / Voivod

5 perces szünet után (mindig kb. ennyi szokott eltelni 2 koncert között, a 2 szomszédos nagyszínpadnak, és a hatékony szerelésnek hála) megérkezett közénk Svédország büszkesége, a helyi és európai death metal színteret kb. létrehozó, és azóta többszörösen megújító Entombed. Álomszerűen jól szóltak a hangszerek, az egyetlen szépséghiba, hogy LG Petrov énekéből néha nem sokat vettem ki sajna, de még így is felejthetetlen volt. Tudják, mitől döglik a légy, szinte csak ősklasszikusokat játszottak. Ezekről a súlyos, de könnyen megjegyezhető riffekről ordít a Discharge és a brit D-beat szeretete (és erős hatása): egy kis piszok, egy kis sebesség, minden, ami jó. Látszik, hogy KISS-en és csupa hard rockon is nevelkedtek, mivel a fogósság fő erénynek számít náluk. Alex Hellid és „új” társa, a nemrég basszusról gitárra váltott Nico Elgstrand elosztották a szólisztikus részeket, ám természetesen a főnöké volt a nagyobb szelet. Hellid gitározása kb. kimeríti azt, amit én a régisulis death metalban gitárügyileg szeretek, húznak, taposnak a riffek, mint egy gőzhenger, a szólók is jó helyen vannak, nem primitívek, de semmi túltechnikázás, mindenből annyi, amennyi kell. Ha egy szóban kéne összefoglalni, hogy miről szól ez a banda, az arányérzék (is) lehetne az.

Macedón származású frontemberünk egyébként úgy néz ki, mint egy alkoholista a szomszéd csehóból, de ha énekelni kell, akkor tud! Szerencsére a rendkívül slágeres ’Wolverine Blues’-ról több dalt is játszottak nekünk, az Out of Hand refrénjét az első pár sor együtt ordította a zenekarral. A lassabb, húzós nóta tudtam, hogy ellenállhatatlan lesz, igazi sláger, ahogy lemezes testvére, az Eyemaster is. Ennek volt ellentéte a markáns Slayer-hatásokkal rendelkező Revel in Flesh, újabb teljes siker. Előkerült az egyedüli Petrov-mentes lemez, a ’Clandestine’ legjava is, a Living Deadből (nyitónóta volt) és a Stranger Aeonsból állt a metszet. Legjobban viszont a ’Left Hand Path’ címadója hatott meg. A Phantasm horrorfilmből ismert billentyűs betétet tudtam, hogy koncerten gitárral oldják meg (Alex Hellid volt az elkövetője), hátamon-kezemen csak úgy állt a szőr a gyönyörűségtől, na az ilyen élmények miatt kell koncertre járni!

Azt hittem, hogy az überdal után vége lesz, de azonnal jött a Chief Rebel Angel is, amit megint megvariáltak, a refrént Hellid és Petrov egész másképp csinálta meg, mint lemezen, nem is sikerült követni, pedig betéve tudom az egészet, ha-ha! Végtelenül szimpatikus volt a fekete alapon virító hófehér gigantikus Entombed-logó is a háttérben, ez a banda aranyat ér! Szó szerint úgy kellett lerugdosni őket a színpadról egyébként, még a ’Wolverine Blues’ címadó dalát is el akarták játszani (sőt, más alkalmakkor tudtommal Demon is volt, meg még ’Morning Staros’-os dolgok is), de beléjük fojtották a szót, mondván, hogy most már tényleg elég lesz. Ennek hatására is, no meg a zenéjükhöz évek óta fűződő szoros barátságunk jeléül beszereztem 280 cseh koronáért másnap egy Left Hand Path pólót is, ha valaki megérdemli, hogy promotálják, akkor azok ők! Eddig a pontig a fesztivál legjobbja címet is nekik adtam, és utólag is csak 2 zenekar ugrotta meg az Entombed szintjét. „Lucifer! Stand up! In praise of the Morning Staaar”

Ezek után a Whitechapel deathcore zajongásához nem volt sok kedvem, el is vonultam tankolni, hogy még legyen energia a Marduk erődemonstrációjához. Standard Marduk-minőség lehetett (nekem ez volt az első koncertélményem a zenekarral), a svéd black metal ősatyjai furcsa programmal jöttek, összesen nyolc dallal, lemezenként kb. egy darabbal (valószínűleg 40 percre szerződtek le). De legalább a Wolves ott volt köztük. Adva van, hogy 20 éves idén a ’Those of the Unlight’, kicsit többet is játszhattak volna eme black metal alapműről, én erre számítottam legalábbis. Azért a fáradtság kezdett kiütközni rajtam, mivel éjjel 3 körül, a koncert felénél úgy találtam, hogy azért a sátorból is hallatszik a zene, hála a jól megválasztott kempinghelynek, így az elvonulás mellett döntöttem. Isten se érti, miért kell a nap legkeményebb bandáját alvás előtt éjjel 2-3-ra betuszkolni a programba, de hát biztos nem volt elég doom metal meg Alcest-féleség a felhozatalban, így Mardukékkal húzatták az altatózenét. Bizarr, nem? Meg hát milyen az, hogy minden napot lassú zenekar zárjon? Ez kérem, metalfesztivál, hadd szóljon!

Setlist:

Serpent Sermon / Nowhere / No-One / Nothing / The Black... / Imago Mortis / Slay the Nazarene / Temple of Decay / Christraping Black Metal / Wolves

Másnap várt ránk az Overkill, a Carcass, és sok más finomság, elégedetten hajtottam álomra a fejem, s hála a felfújható párnának, nyakfájdalom nélkül ébredtem, de ezt és sok egyebet már egy másik cikk hivatott részletezni.

Szerző: Equinox

Életképek: Ionel Degetar