Intravénás adrenalin: Airbourne, Wisdom - Club 202, 2013.06.13.

Pofátlanság vagy hagyománytisztelet? Teljességgel indokolatlan hype, vagy megérdemelt siker? A világon mindenki megőrült, vagy tényleg senkit nem érdekel, hogy itt egy négyfős ausztrál rockcsapat, amelyik pontosan ugyanazt a zenét játssza, mint amit egy négyfős ausztrál rockcsapattól várunk?

Kérdések, amelyeket az a pillanat tett teljesen lényegtelenné, amikor tudatosult, hogy az Airbourne őrült ámokfutásának eredménye valójában nem más, mint az év legnagyobb rock ’n’ roll házibulija. E tekintetben pedig a helyszínváltozás is különösen jól sült el, nem csupán azért, mert ekkora közönségnél a Club 202 egy fokkal mégiscsak kényelmesebb, hanem mert ez az energiabomba akkorát robbant, amekkorát az A38 fedélzete nem biztos, hogy kibírt volna.

Ahogy azt már korábban sokszor és sokféleképpen elmondtuk, a Wisdommal nehéz hibázni, amennyiben persze nem esküdt ellensége az ember a tradicionális heavy/power metalnak. Éppen ezért vendégszereplésük csupán papíron hatott furcsának, élőben teljesen jól működött a párosítás. Főleg, hogy a két zenekar között több a párhuzam, mint azt első ránézésre gondolnánk, még ha a legalapvetőbb jegy, vagyis a műfaj azért meglehetősen eltérő – a közös gyökerek ellenére is. Az Airbourne-hoz hasonlóan a Wisdomot is lendületes előadásmód és a rendkívül tudatos színpadi jelenlét jellemzi, valamint hogy az önmaguk által felállított (és meglehetősen szűkre vett) kereteket egyik zenekar sem igazán hajlandó átlépni. Igaz, hogy azokon belül, a már meglévő sablonokat ugyanakkor remek érzékkel alkalmazzák, így a produkció mindkét esetben minőségi és maximálisan szórakoztató.

A Wisdomnak az elmúlt hónapokban bőven volt lehetősége beleszokni a support-szerepbe, ez a buli azonban jelentősen eltért a Sabaton-turnén megszokottaktól. Mivel az Airbourne nem hozott magával vendégzenekart, egészen hosszú, nagyjából 50 percnyi műsoridőt kaptak, amit remekül ki is használtak: az életmű legjobb dalait válogatták össze, kétlábgépes speedeléseket és középtempós, döngölősebb szerzeményeket egyaránt, mi több, erre az alkalomra még egy különlegességet is előkaptak a debüt rég nem hallott slágerét, a Masquerade személyében.

Tény, hogy a zenekar egy viszonylag (talán túlságosan is) jól behatárolt zenei hagyományt követ, a látványos színpadi munka tökéletesen képes kompenzálni a dallamvilág meglehetős kiszámíthatóságát. Ugyanakkor túlzás volna azt állítani, hogy egyáltalán nincs fantázia a csapatban, a 2011-es ’Judas’ címadója, vagy a giccses története ellenére mégiscsak rendkívül hatásos klippel megtámogatott Heaven And Hell legalábbis feltétlenül erről tanúskodik. Mindezek mellett pedig – a gitárok kissé darabos hangszínét leszámítva – kiválóan is szóltak, ritkán tapasztal olyat az ember, amikor az előzenekar hangzása semmivel marad el a főattrakcióétól. Sőt, az arányokat tekintve talán egy picivel sikerült túl is szárnyalni azt, mivel minden hangszert éppen a megfelelő tartományba lőttek be, így a sound még a nagy hangerő ellenére sem volt bántó (szemben az Airbourne-nel, ahol a magasak olykor igencsak meggyötörték a fület). Ettől függetlenül azért nem volt hibátlan a buli: Kovács Gábor szólói több alkalommal is elfulladtak, illetve elakadtak, és ez egyébként erő szempontjából egyre jobb formát mutató Nagy Gábor is mellé-melléénekelt. Ennél azonban messze zavaróbbak voltak a tőmondat terjedelmű átkötő szövegek, az ilyesmi ugyanis tipikusan amatőr zenekaroknál fordul elő, a Wisdom által képviselt profizmus kontrasztjaként pedig egyenesen komikus hatást keltett. Egyébként minden mást a megszokott magas színvonalon prezentált a csapat, sőt, az elmúlt hónapok masszív koncertezésének köszönhetően talán sikerült még egy kicsivel emelni is azt.

Jó látni, hogy a néhány éve még a zenekar megszűnésével fenyegető gödörből úgy sikerült kimászni, hogy jelenleg nagyobb sikerekben van, illetve – kis szerencsével – lehet még részük, mint eddig bármikor. A Sabaton-turné segítségével végre megmutathatták magukat a nemzetközi színtérnek, a következő lépés pedig nyilvánvalóan az, hogy meg is vessék ott a lábukat. Ebben viszont óriási szerepe lesz az újabb európai megmérettetésnek is, legfőképp azonban a szeptemberben megjelenő harmadik lemeznek.

Setlist:

Fallin’ Away From Grace / Wisdom / Masquerade / At The Gates / King Of Death / Wheels Of The War / Strain Of Madness / Fate / Heaven And Hell / Somewhere Alone / Live Forevermore / Judas

Ha a Wisdom kapcsán hagyománytiszteletről beszéltünk, akkor azt, amit az Airbourne csinál, nyugodtan nevezhetjük már-már törvénybe ütköző méreteket öltő pofátlan lopásnak. És amikor a dalok, a hangulat, a koncepció, de még a hangzás forrása is ennyire egyértelműen felismerhető, akkor kár is volna ebből különösebb titkot csinálni… még szerencsére, hogy az Airbourne tagjai nem is vetemednek ilyesmire. Egyszerű srácok ők, egyszerű zenével, nagy megfejtések, felesleges körítés nélkül, ahol az „It’s only rock ’n’ roll” frázis szó szerint értendő. És bár az olykor valóban kínos AC/DC-párhuzam miatt érthető, hogy az O’Keeffe testvérek által vezetett csapat sokaknál kiveri a biztosítékot, ott van az egyre csak terebélyesedő rajongótábor, akik ugyan szintén tisztában vannak a plágium mibenlétével, egészen frappánsan számolnak le az esetleges kétségekkel: elfogadják, hogy rajongásuk tárgyai meg sem próbálnak mást csinálni, mint játszani saját kedvenceik zenéjét, bármiféle újító szándék nélkül, pusztán a zenélés öröméért, és ezt még teljes mellszélességgel, büszkén vállalják is. Innentől pedig egyáltalán nem esik nehezükre, hogy a maximális élvezet érdekében minden mást (például az ellentábor véleményét) nemes egyszerűséggel leszarják. Így tett a Club 202-ben ezen az estén összegyűlt bő háromnegyedháznyi magyar közönség is, akik ha tehetnék, valószínűleg egy emberként hurrognák le az akadékoskodókat. Megtehetik? Naná, hogy meg!

A zenekarnak ugyanis megvan a maga igenis létező egyedisége, csak éppen az történetesen független a kreativitás, az innováció, vagy a művésziség fennkölt és magasztos eszméjétől. Nehéz volna ezt egyetlen szóval leírni, így egyelőre nevezzük csak így: energia. A problémát az okozza, hogy a kifejezést sok olyan zenekarral kapcsolatban használtuk már, akik rendkívüli energiák felszabadítására képesek, az Airbourne esetében mégis kénytelenek vagyunk az ily módon egy kissé elcsépelt fogalom újradefiniálására. Fékezhetetlen, artikulálatlan, már-már megszállottsághoz hasonló, szinte őrületbe hajló vadság – talán így már közelebb járunk a valósághoz; mint egy robbanásra kész bomba utolsó másodpercei, azzal a különbséggel, hogy az Airbourne nem csupán felvillantja ezt a tűréshatárig fokozott pillanatot, hanem – és ettől igazán fantasztikus ez a zenekar – 70-80 percen keresztül, a legelső akkordtól a legutolsóig folyamatosan tartják is. Innentől pedig másodlagossá, sőt, egyenesen lényegtelenné válnak azok a bizonyos kérdések, melyeket egyébként más zenekarokkal kapcsolatban teljes joggal teszünk fel. A kreativitás – mint fő problémaforrás – ugyanis csupán egy a sok képesség közül, amiben egy zenekar kitűnhet az átlagból. A sikerhez azonban elég egyetlen dologban kiválónak lenni, az efféle kiválóságot viszont már úgy nevezik: zseniális.

Nyilvánvalóan mindenki tisztában volt azzal, hogy sem maguknak, sem a közönségnek nem engednek majd egy pillanatnyi levegővételt sem, ezt az erőt élőben megtapasztalni minden előkészület ellenére is mellbevágó. Ami pedig végképp hihetetlen, hogy mindezt egyetlen pici hiba nélkül, lemezminőségben prezentálták, ami a zenészek imént említett megszállottság-közeli állapotát figyelembe véve egészen emberfeletti teljesítmény. Ekkora sebesség mellett ugyanis nem nehéz mellényúlni, itt azonban nyoma sem volt tévesztésnek vagy sumákolásnak, és koszból is éppen csak annyi jutott, amennyi ebben a műfajban bőven belefér, mi több, egyenesen követelmény is. Különösen igaz ez Joel O’Keeffe-re, aki nem egy különösebben jó gitáros, de hibáinak hátterében természetesen nem önértékelési problémák húzódnak meg. Egész egyszerűen arról lehet szó, hogy nem is híve a kristálytiszta, minden hangot pontosan és precízen kijátszó szólózásnak, inkább – tudatos döntésként – hajlandó nyíltan vállalni a pillanat hevében becsúszó esetleges technikai hibákat, méghozzá a feeling és a dögös megszólalás érdekében. És hát ez az igazi, őszinte, „mindenki bekaphatja”-féle rock ’n’ roll-érzés, nemde?

Énekesként ugyanakkor tökéletesen teljesített, egy az egyben hozta a lemezeken hallható sikolyokkal teli üvöltözést, amikor pedig lehetősége nyílt elmozdulni a mikrofonállvány mellől, azonnal bekapcsolódott az intenzív színpadi munkába. Mindezek mellett pedig még a közönség állandó és intenzív hergelésére is maradt bőven energiája. Joel tehát minden kétséget kizáróan elsőrangú showman, de ez sem ért senkit különösebb meglepetésként, egyedül az volt kérdéses, hogy előzetesen vajon a klub melyik pontját pécézte ki magának, ami alkalmas a szokásos „szólózzunk minél extrémebb helyeken” című magánszám előadásához. Mivel azonban a W:O:A, a Nova Rock, vagy Rock Am Ring színpadainak megmászása után ez a belmagasság nyilvánvalóan nem jelentett számára kihívást, inkább a technikusuk nyakába ugorva a küzdőtéren tett egy nagyobbacska kört, amit a közönség természetesen kitörő ovációval fogadott. A szintén a program állandó részét képező sörösdobozok saját fején történő szétverése pedig tökéletesen passzolt ebbe az őrületbe, de értelmezhetjük szimbolikus gesztusként is, ami egyetlen mozzanatba sűrítve foglalta össze azt, hogy egy Airbourne-buli az önfeledt szórakozásról szól, amihez nem agy kell (így nyugodtan használjuk azt például dolgok leamortizálására), hanem szív. No és persze tüdő, hogy bírjuk szuflával az eszeveszett tempót.  

És bár egyértelműen Joel a zenekar központi figurája, a társak teljesítménye és az általuk biztosított alap legalább annyira fontos a nagy egész szempontjából. Egy rock ’n’ roll produkció motorja ugyanis a dob és a basszus, jelen esetben pedig egy párját ritkítóan feszes és döggel teli ritmusszekcióval volt dolgunk; az efféle kettőnégyet náluk már tényleg csak az AC/DC tudja jobban. De ugyanígy ki kell emelni a Justin Street basszusgitáros és David Roads ritmusgitáros között működő tökéletes szinkront is. Nem előre megírt koreográfiáról volt szó (na jó, talán egy kicsit arról is), hanem amikor hosszú évek turnézása során annyira összeszokik két ember, hogy a színpad két oldalán, egymástól akár több tíz méterre állva is pontosan tudják, hogy mit csinál a másik. Élmény volt nézni, ahogy ezek a vágtázó őrültek a pillanat törtrésze alatt reagáltak egymás legkisebb mozdulataira, ha kellett, akkor helyet cserélve, ha kellett, akkor együtt háttérbe húzódva, ha kellett, akkor előre nyomakodva, összeállva egy közös zúzásra, emellett pedig a vokálozából is kivették a részüket, mondani sem kell, hogy lemezminőségben. Nem csoda, hogy Marshall ládákon és a harmadik lemez borítóját mintázó háttérvásznon túl nem használnak díszleteket: nincs is rá szükségük, hiszen a teret így is maximálisan képesek kitölteni, emellett pedig ezt a látványt felesleges is volna bármiféle színpadi kellékkel helyettesíteni. Egyszerűen lenyűgöző, hogy mennyire együtt él, együtt mozog, együtt lélegzik ez a csapat, és bár kétségtelenül Joel a csapat főhőse, e négy eszelős közös munkája kellett ahhoz, hogy az Airbourne-t ne megvetendő kópiacsapatként, hanem egy zseniális partizenekarként tartsuk ma számon.

Mivel ez a budapesti klubbuli egy, a legnagyobb európai rock/metalfesztiválokat érintő koncertsorozatba ékelődött be, nem pedig a viszonylagos stagnálást mutató, de ezzel együtt is remekül sikerült ’Black Dog Barking’ című új lemez bemutatójának egyik állomásaként került megrendezésre, a három lemezről nagyjából egyenlő arányban válogató best of műsorra lehetett számítani. És ez maximálisan be is jött: a friss dalok csupán a program részét, nem pedig a gerincét alkották. Egyébként pedig teljesen mindegy volt, hogy az impozáns őrjöngést eredményező Ready To Rock, a Raise The Flag, a Born To Kill szélvészgyors tempóit, vagy a Diamond In The Rough, a Cheap Wine & Cheaper Women, No Way But The Hard Way középtempós kettő fuckin’ négyeit vették elő, a közönség minden egyes tételt kitörő örömmel és lelkesedéssel fogadott. Akiben pedig még egy óra tömény pörgés után is maradt energia, azokból a záró Live It Up / Too Much, Too Young, Too Fast / Runnin’ Wild / Stand Up For Rock ’N’ Roll blokk az utolsó tartalékokat is kifacsarta.

Az, hogy ma a zenei világ nem hogy nem vet ki magából, de egyenesen a tenyerén hordoz egy olyan zenekart, aminek egyetlen önálló (zenei) gondolata sincs, első ránézésre elég röhejesen hangzik. De csak első ránézésre. Mert az Airbourne egyedisége egészen máshol keresendő: abban a képességben, hogy elképesztő, szinte emberfeletti energiákat tudnak megmozgatni, ez a koncert pedig kétséget sem hagyott afelől, hogy ebben tényleg ez a négy ausztrál futóbolond a legjobb. Nem ez volt tehát az év legértékesebb bulija. De hé, ez tényleg csak rock ’n’ roll. És pont ettől annyira zseniális az egész.

Szerző: Bazsa

Wisdom képek: Török Hajni

Airbourne képek: Tomka

Köszönet az A38-nak!