A Wisdom együttes Ep-je annak idején elment mellettem, pedig Hellstar kollega igen jókat í­rt róla - hiába, ezért a bűnömért azóta már természetesen kirótt büntetésemet 100 mini agyrázkódással levezekeltem (ennyiszer vertem a fejem a falba ugyanis, hogy parlagon hagytam heverni a metal kedvenc stí­lusában í­ródott hazai lemezt ) - ám a Moby Dick tribute albumon hallott Prometheus feldolgozás olyat tett velem, mint annak idején Jeanne D'Arc-al az isteni szó: megvilágosodva tudtam, hogy ők lesznek azok, kik a francia, izé a magyar tradí­cionális heavy metal hadakat ismételten a megbecsülés fényébe vezetik. Először nem is igen tudtam, hogy melyik bandáról van szó, ám mikor felcsendültek az első hangok, és az éterbe áriázott Nachladal István a kedvenc operás énekstí­lusommal, egyből rábuktam a kislemezükre, hogy rongyosra hallgatva megtaláljam a Wisdom kövét.

Nos, ezek után a kedves hallgató hiába is várna tőlem objektí­v kritikát, itt bizony csak az elfogultság dicsérő szavait fogja olvasni, úgyhogy aki itt leleplező, tényfeltáró ismertetőre vágyik, az gyorsan lapozzon tovább a bölcsesség könyvében, vagy szórjon átkot a klaviatúrámra, hogy a leí­rt mondatok méz helyett keserű epét fakasszanak .

Nézzük hát a tényeket: a csapat mintegy öt év után, egy kislemez felvezetéssel, koncerthadjárattal, szépen kivitelezett weblappal készült fel a főcsapásra, a Words Of Wisdom nagylemezre. A borí­tót nézegetve Havancsák Gyula festménye megfelelően prezentálja a szövegvilágot, illetve a dalok stí­lusának koncepcióját, számomra különösen kedves, a középkor aromáját felidéző fametszetekkel. A CD-re felrakott multimédiás rész szemet gyönyörködtető, igazi profi munka, egységes képi rendszert közvetí­tve mutatja meg, hogy nem feltétlenül giccses a mese képzeletgyújtó tulajdonságait í­gy kihasználni.

Az albumon hallható tizenegy szerzemény nem okoz igazi meglepetést azoknak, akik a kislemezzel gyúrtak eddig a hallójáratokra: a brit, skandináv (Hammerfall) és a német (Stormwitch) tradicionális heavy metal ösvényén haladva szépen felelevení­tik eme stí­lus minden előnyét, kezdve a hol speedelő, hol középtempóban döngölő riffektől a himnikus, induló jellegű dallamokig, a szépen kitartott magas hangoktól az í­zes vokálig. Az emlí­tett bandákon kí­vül néha a Manowar kardcsörtetősebb zenei világa is felrémlik, különösen a Wheels of The War-ban, melyen szerzemény akármelyik metalkirály albumon felhangozhatna. A dalok a stí­lus követelményeinek megfelelően a refrénekre vannak kihegyezve, szerencsére ezek igazán jól sikerültek, és akkor is elvinnék a lemezt a hátukon, ha a tradicionális riffek és gitárszólók gyengébbre sikerültek volna, elég csak meghallgatni az album potenciális, "együtténekeltetős" slágerét, a Wisdom-ot. Személy szerint nekem a "lassabb" szerzemények jobban bejönnek, itt talán Napradar hangja is jobban érvényesül, és a riffek is "gyomorforgatóbb" hatásúak, mint a lovassági rohamokban.

Jóllehet modern megoldásokat ne várjon senki, ám azért hallatszik, hogy a lemez nem 1984-ben készült: egyrészt a remek hangzás által, másrészt a riffek azért néha ezredév túli morcossággal szólalnak meg - különösen a Sands Of Time-ban - , persze a stí­lus keretein belül maradva.

A hangszeres szekció teljesí­tményén érződik, hogy jó pár év koncert tapasztalattal (illetve zenészi múlttal) rendelkeznek, és itt nemcsak a konkrét hangszeres teljesí­tményre gondolok, hanem a dalok szerkezeti felépí­tésére is.