Obszidián este: Jex Thoth, Karst - Trafik Klub, 2013.05.20.

A pszichedelikus rock és a doom metal zsánereiben alkotó Jex Thoth a ’Blood Moon Rise’ című, boltokba csak június 15-én kerülő albumát mutatta be a Trafik Klubban, az eredmény egy szinte tökéletes okkult rock-szeánsz.

Az első fellépő a miskolci Karst volt, akik (elég tágan értelmezett) black metalt játszanak. A négytagú horda példaképei a Gorgoroth és a Darkthrone, a múltban színpadra vitték a Burzum Det som en gang var című kultikus albumát, ugyanakkor kopott zakóban és nyakkendőben léptek fel. Ez a szerelés jobban is passzolt a lelkes szélsőbalos matricákkal kipingált Trafik Klub családias hangulatához, mint bármiféle harci smink. A Subterra bevallottan régóta próbálja Magyarországra csábítani a Jex Thoth-ot, a Karst mint black metal banda pedig ugyancsak nagy választás volt előzenekarnak, és illettek a Trafik szó szerint földalatti atmoszférájához is. A fekete fém rajongói alacsony büdzséjű, fekete-fehér extrém metal fanzine-ok és hazai CD-k közül válogathattak a merch pultnál, én például – a csóringer helyi underground infrastruktúrát támogatandó, legalábbis ilyesmivel magyarázom ki a boltkóromat - rongyos másfél ezerért vettem meg a (pulton utolsó darab) Utolsó vágta az Univerzumbant az elvetemült erdélyi Siculicidiumtól (már e név kegyetlenül találó), amely lemez tudomásom szerint már ritkaságszámba megy és csak súlyos összegekért lehet beszerezni (csak egy számot hallottam róla eddig, a Lebomlás, lelassulást, de az alapján azt mondom, egész hallgatható „ha Grandpierre helyett Csihar Attila lenne a VHK énekese” zenét játszanak).

Ahogy azt a black műfajában illik, a Karst dalszövegeiből alig lehetett érteni valamit, de az énekes bevezetőiből azt szűrtem le, hogy számaik az urbanizáció és a magyar vidék nyomoráról szólnak, azaz tipikus black és punk témákban gondolkodnak, amihez stílusban némi post-metal beütés társul. A Karst hazai underground mezőnyben kifejezetten hangulatos, technikás és legfőképp lelkes koncertzenét játszott, nem kizárt, hogy fogom még látni őket élőben, bár ahhoz még sokat kell dolgozniuk, hogy otthon is hallgassam őket, de érzek is bennük fejlődési potenciált. Egy Black Sabbath feldolgozást hagytak a végére (War Pigs/Walpurgis), ennél jobban nem is konferálhatták volna fel a Jex Thoth-ot.

Jessica Bowen énekes-frontember nagyban vacsorázott, amikor nyolc után fél órával beléptem a koncertterembe. Homlokán emberes ragtapasz éktelenkedett (állítólag lefejelt egy monitort), amit a koncert idejére szerencsére levett, így viszont úgy festett, mint egy női Harry Potter. Egy testéből élő mainstream énekesnőt nyilvánvalóan tönkretenne egy ilyen baleset, Jessica és fellépésének okkult hangulatát viszont csak fokozta, hitelesebbé tette. A Trafik Klub méretei okán ezúttal is kamarakoncertet látunk, nem volt különösebb szimpátia az ördöggel, a díszlet egyetlen gyertyatartóban merült ki, de nem is volt szükség többre, a Jex Thoth nem show-t csinál, hanem zenét, tisztán (ennek elemzésére most nem vállalkozom, itt olvasható egy remek kritika az új lemezükről). Jessica műsora sem parasztvakítás volt, nem is szólt a közönséghez, füstölőzésre is csak egyszer vetemedett. Öt férfi csapattársa még kevesebbet mozgott, de amúgy sem volt szem, ami ne Jessicára szegeződött volna.

Az új album első két számával nyitottak. A To Bury intróként szolgált: nem különösebben slágeres dal, nem robbantja fel a nézőteret, de behúzza, szinte már hipnotizálja a hallgatóságot, megalapozza a hangulatot. Jött az új album talán legfülbemászóbb száma, a The Places You Walk, majd a self-titled album himnuszai (Stone Evil, Separated At Birth). Ahogy illik, félidőnél lassítottak, következett például a súlyos, de ráérős The Divide az új albumról, a Tauti a ’Totem’ kislemezről, majd további két új szám, ismét egy dallamosabb (Keep Your Weeds), majd lassú (The Four of us are Dying) tétel, legvégül az első nagylemez egyik legjobbja, az (így élőben is sokat játszott) Son of Yule. Visszajöttek a remek Kagemni-vel, majd rendesen elnyújtották az encore végét, ezzel szépen le is bontva a színpadot és feloszlatva a tömeget. A műsor csupa erős dalból állt, és a sorrenden sem változtattam volna (talán csak a legvége felé), ugyanakkor meghallgattam volna még legalább egyet a debütalbum olyan számai közül, amilyen mondjuk a Nothing Left to Die, a The Banishment, az Obsidian Night vagy a The Damned and Divine. Innen lehet tudni, hogy zseniális és maximalista a Jex Thoth: mindössze két nagylemezzel a tarsolyukban csalódást tudtak okozni azzal, hogy egy-két remek régi szám nem fért bele a műsorukba.

A szeánszon egyféle ördög mégis tiszteletét tette, a technikáé. Nem kellene ilyen szigorúnak lennem, hisz kicsi és low budget helyről és rendezvényről van szó, és ahhoz képest alapjaiban jól szólt minden, de az időnként megbokrosodó mikrofon nem tett jót a hangulatnak. (Maga Jessica sem tűnt olyan motiváltnak, amilyen egy-egy nagyobb presztízsű fellépésén szokott lenni.) Bár csordultig van szépen kigondolt gitár- és billentyűtémákkal, a Jex Thoth azért mégis vokálra, ráadásul (a hangszeresekével ellentétben) élőben nagyon nehéznek bizonyuló témákra épülő zene, szinte már szólóprojekt. Azt hiszem, a Jex Thoth lemezről tökéletes (a maga nyersségében), élőben (egészséges elvárásokkal) lehet csalódni bennük (nem az apró technikai hibák miatt), bár csak hangyányit. Szó se róla, erős az új album, de az első nagylemez – és ezzel a Jex Thoth-életmű – leghangulatosabb számait szorította ki a műsorból, a lassú és szétfolyós új dalok alkalmával pedig kissé leült a hangulat (pedig a Psyart még nem is játszották). Mivel viszont a hangszeresek remekül szóltak, alig vártam következő este ugyanitt, szintén a Subterra szervezésében fellépő (teljesen instrumentális) Aluk Todolo-t.

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Noctophoto

Köszönet a Subterrának!