Diagonal: The Second Mechanism
írta Tomka | 2012.12.30.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Rise Above Records
Weblap: http://www.facebook.com/diagonalband
Stílus: Progresszív rock
Származás: Egyesült Királyság
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Berobbanni is tudni kell. Még akkor is, ha nem kardlóbálós, csatahimnuszos, csordavokálos heavy metalt játszik valaki. A Diagonal megadta a módját – talán túlságosan is. Még most, a második lemez környékén is mindenki az elsőről beszél. Hogy az mennyire virtuóz, eklektikus, melodikus, nosztalgikus, kísérletező, eszement és atmoszférikus volt. Az biztos, hogy nem én leszek az, aki lehűti a kedélyeket, hiszen a ’Diagonal’ 2008-as kezdése tényleg sajátos hangulattal és valami régimódi bájjal bír – olyan sűrű, dacos és kíváncsi szellemiség jellemzi, mint a ’70-es évek eleji King Crimson, Gentle Giant vagy Van der Graaf Generator lemezeket. Talán ez az óriástrió kínálja a legjobb párhuzamot, hogy érzékeltessük a brightoni hetesfogat zenéjét: öntörvényű szaxofonfutamok, dübörgő basszus alapok, Robert Fripp fifikáját idéző gitárjáték, szeszélyes jazz-dobolás központozza a ’Diagonal’-t. De lehet folytatni a sort: szürreális szövegek, alkalomadtán felbukkanó epikus, simogatóan puha énekdallamok, lazán adagolt poliritmika, és persze a kötelező, éles tempóváltások. Az angolok első lemeze úgy tudott friss és húzós maradni, hogy közben a prog-fanokat visszarepítette a műfaj hajnalához. És ha azt mondjuk, húzós, az nem szimpla írói fordulat: elég ha megnézzük a Canon Misfire-t, aminél groove-osabb prog.rock számot kevesen tudnának írni.
Aztán amilyen gyorsan felbukkant, olyan sebességgel el is tűnt a zenekar. Természetesen tagcserék kezdődtek, a baráti társaság, amely a Diagonal alapját képezte, nem funkcionált ugyanolyan jól zenekarként. Két alapító, az énekes-billentyűs Alex Crispin és a basszusgitáros Dan Pomlett is elhagyta a fedélzetet. A helyzetet házon belül oldották meg a britek: egyrészt Nicholas Richards átnyergelt a basszusgitárra, másrészt a Diagonal a zenéjét kvázi instrumentálisra csupaszította. Az egyetlenegy számban felbukkanó énekért (Hulks) elsősorban a szaxofonos Nicholas Whittaker felel, s tudjuk jól, ez a fajta prog.rock soha nem az agyontrenírozott énekesek technika-bemutatójáról szólt, Whittaker pedig korrektül abszolválja azt a keveset, amit megkíván tőle a dal. Persze ez azt is jelenti, hogy most nincsenek olyan csendesen bekúszó, hátbizsergetően hűvös vokálmelódiák, mint az előző lemezen.
Ám mikrofon nélkül is Whittaker lett a „Diagonal 2.0” egyik főszereplője: a ’The Second Mechanism’-on az ő szaxofonja és David Wileman gitárja dominál. Mint két tekergőző, egymásba fonódó, a másikba hol belemaró, hol attól eltávolódó kígyó, úgy dolgozik együtt a két hangszer. Egyszer egymással feleselő leitmotivot szőnek (These Yellow Sands), máskor tébolyult versengésbe kezdenek (Mitochondria). Ám összességében a zenekar a debütlemez terjengős, szerteágazó dalszerkezeteit direktebb, lényegretörőbb szerkesztési elvekre cserélte – ez persze nem jelenti azt, hogy ne 8-10 perc körül járnának a dalok, csak azt, hogy sokkal könnyebben lehet követni, hogy éppen merre is járunk, mit is hallunk. A Van der Graaf Generatort idéző borongósság valamelyest felszívódott, helyét harmonikusabb dallamvezetés vette át – még úgy is, hogy a ’The Second Mechanism’ sokkal többet tartalmaz David Jackson karizmatikus szaxofonjátékának örökségéből.
S habár a ’Diagonal’ hangulati gazdagsága nem köszön vissza a maga teljességében az aktuális korongon, ez a lemez még így is kiemelkedik az idei progresszív rock mezőnyből. Azért, mert a zenekar továbbra sem változtatott zenefilozófiáján: náluk a progresszivitás még mindig arról szól, hogy váratlan megoldásokkal, éles kanyarokkal, meglepő hangszerelési megoldásokkal tűzdeljék tele szerzeményeiket. S ebbe ugyanúgy belefér a metal sebességfokozásának kölcsönvétele, a basszusgitár továbbra is kitartó groove-orientáltsága, vagy az olyan hangszerek használata, mint a szaxofon, a klarinét, a harmónium vagy a trombita és a Mellotron. A kérdés csak az, hogy a vízválasztó harmadik lemezen merre kanyarodik a zenekar – talán az lenne a legszerencsésebb, ha az első lemez nyers eklektikáját kombinálnák a második etap „letisztultabb”, dallamcentrikusabb megközelítésével. De hagyjuk, hogy inkább meglepjenek minket a srácok, úgy istenigazából...
Legutóbbi hozzászólások