The Night Flight Orchestra: Internal Affairs

írta Tomka | 2012.07.15.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Coroner Records

Weblap: http://www.myspace.com/nightflightorchestra

Stílus: Klasszikus rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Mit csinál két death metalos a végtelen turnék üres óráiban, a reptereken eltöltött várakozási időben? Nem állatkodnak, hanem klasszikus „cool” szituációkon gondolkodnak. Hogy mire mondanák rá, angolos szlenggel, hogy „classic”. Meg hogy milyen zenét lehetne ezekhez a szituációkhoz írni. Klasszikus rockot, természetesen. Olyat, amilyet a ’70-es és a ’80-as években a Kiss, a Journey, a Fleetwood Mac, a Boston vagy éppen a Deep Purple írt. Laza, de fogós dallamokra épülő, gigantikus refrénnel felszerelt, akár az igényes popzenével is kacérkodó rock ’n rollt.

Björn „Speed” Strid, a Soilwork énekese, David Andersson, egykori és jelenlegi Soilwork gitáros, valamint Sharlee D’Angelo, az Arch Enemy, a Mercyful Fate és a Spiritual Beggars basszusgitárosa gondolt egyet, és egy egész albumot összerántott ilyen dalokból. Halálmetalosok, akik néha átmennek popperbe – máshogy legalábbis nehéz lenne megmagyarázni az ’Internal Affairs’ címadójának funky-diszkós basszusfutamát. Ám mielőtt még valaki pózert kiáltana, és az egész svéd hörgő-morgó társaságot kizavarná a teremből, egyvalamit le kell szögezni: Björnék nagyon ráéreztek a klasszikus rock ízére. Semmi erőlködés, semmi ájtatos retro-nosztalgia. Ez egy maximálisan szórakoztató dalcsokor, ami a már említett zenekarok, és főként a rádióbarát amerikai rockzene nagyjai által kitaposott ösvényen halad. Se több, se kevesebb, csupán egy tucatnyi feelinges, felszabadult rock sláger.

Meglepő kreativitás árad a lemezből: a dalok nem csupán jól eltaláltak, hanem változatosak, és technikailag is profin kivitelezettek. A lemeznyitó Siberian Queen instant ható sláger, amely nem csak azt mutatja meg, hogy Stridnek – a 2008-as, A38-as Soilwork-koncerttel ellentétben – ezúttal jól mennek a tiszta énektémák, és hogy szinte selymes, „kedves” orgánuma milyen jól passzol ehhez a hallgatóbarát rockzenéhez, hanem rögtön fel is csillantja azt, hogy milyen frappáns hangzást kevertek ki a lemeznek. Nem túl modern, kristálytiszta sound jellemzi az ’Internal Affairs’-t, amiben a gitárok sem karcolnak annyira – színtiszta napfény az egész lemez. Ez az album erőssége és hátránya is egyben, de hát a filozófiai mélységet úgysem itt fogjuk keresni, netán megtalálni.

A rákövetkező California Morning riff-jét akár Paul Stanley is elirigyelhetné a ’Monster’-re, a rápakolt billentyűs színezés pedig mintha csak az ’50-es évek felhevített rock és rolljával jönne; a KISS-hatás pedig a továbbiakban sem csökken, a West Ruth Ave-t nyugodt szívvel raknám be mondjuk az I Was Made For Lovin’ You és a 2,000 Man közé. Az ’Internal Affairs’ érdekessége azonban, hogy a példaképekkel ellentétben gyakran eresztik bő lére a mondanivalót (maga a lemez is egy órás), és írnak hosszú, de nem túlnyújtott dalokat. A legszebb példa a Transatlantic Blues epikája, amely „a The Night Flight Orchestra Child In Time-ja”, az a lassan építkező, majd orgazmikus csúcspontba torkolló szerzemény, amelyet előszeretettel írtak még a ’70-es években.

A lemezre általánosságban is jellemző a billentyű erős jelenléte, akár hangulati alapozásként, akár fő témaként: a Miami 5:02 például úgy kezdődik, mint egy klasszikus Deep Purple-darab (Andersson gitáros egyébként is szívesen rója le tiszteletköreit Blackmore mester előtt), de itt-ott a Whitesnake befolyása is kitapintható. A svédek nem titkolják hatásaikat, de szerencsére nem játszanak lopkovárit: csupán beismerik, hogy a klasszikus rockzenéhez bizony nem kell több egy állat riffnél, egy feelinges billentyű-alapozásnál, vagy egy fülberagasztott, ragadós melódiánál. Ennek ellenére előszeretettel színezik különböző műfajok hatásaival az egyes dalokat, a blues-rock ugyanúgy beférkőzött a rock ’n roll hangjegyek közé, mint a címadóban a már említett funky-dallamok (a Glowing City Madness végén pedig hegedű-melódiák is felbukkannak).

A lemez vége sajnos kissé visszavesz a lendületből, de csak minimálisan: a Stella Ain’t No Dove vagy a bonusz dal, az American High a sajnos nem olyan emlékezetes alkotás, mint amik az ’Internal Affairs’ első felén sorakoznak. Kárpótol viszont ezért a kebeldagasztó Green Hills of Glumslöv, valamint a pörgős Montreal Midnight Supply. Összességében ez egy könnyen szerethető, roppant szórakoztató alkotás, amivel nem érdemes túl sokat kukacoskodni. Napfényes estékhez, vasárnap délutánokhoz, jókedvtől duzzadó házibulikhoz kiváló soundtrack az ’Internal Affairs’: akinek nincsenek elvárásai a lemezzel szemben, az biztosan jól fog szórakozni ezen az egyórányi örömzenén.

Pontszám: 7