Filmismertető: A Dicsőség Ösvényei (Paths of Glory, 1957, Stanley Kubrick)

Stanley Kubrick neve egyrészt - és legfőképpen - minőséget, másrészt élvezetes, magával ragadó, de mindenekelőtt elgondolkodtató, tartalmas vizuális élményt biztosí­t a nézők számára: ki ne hallott volna már olyan filmekről, mint például a filmtörténet grandiózus filmoperája, a 2001: Ĺ°rodüsszeia, ki nem nevetett olyan szatí­rán, mint a Dr. Strangelove, vagy ki ne szorongott volna a Jack Nicholson szuggesztí­v játékával fémjelzett Ragyogáson? Kubrick azonban ezen, a filmművészet remekeinek panteonjában méltán helyet kapott filmek elkészí­tése előtt is üldögélt bőven a zsenialitás kohója mellett, ami már 1957-ben is legalább olyan magas hőfokon izzott, mint '68-ban, vagy '71-ben: ez volt ugyanis Kubrick első "igazi" sikerének, A Dicsőség Ösvényei (Paths of Glory) bemutatásának éve, amely presztí­zsének növekedését, egyáltalán szakmabeli elismertségét megalapozta. Hihetetlen belegondolni, de jövőre már félszázados múltra fog visszatekinteni Kubrick érthetetlen módon kevéssé preferált alkotása, ebből következő relatí­v ismeretlensége pedig egy olyan sajnálatos tény, aminek megváltoztatásán munkálkodni mindenképpen és magától értetődően szükségszerű. "I would not think of quarreling with your interpretation nor offering any other, as I have found it always the best policy to allow the film to speak for itself." A történet 1916-ba, az I. világháború I. marne-i csatájába kalauzolja vissza a nézőket Doc Brown időgépének működéséhez hasonlóan. Kubrick a háborút nem az "átlagos", gyanútlan XX. századi filmnéző számára triviális és megszokott módon festi le, hanem szokásához hí­ven stilizál: tulajdonképpen "ellenséges" német katonák nem is tűnnek fel a vásznon, a film egyetlen "csatajelenetében" is csak a heves ágyú- és géppuskatűz alatt eleső francia katonákat láthatjuk, mégis a mű egész atmoszférája telí­tődik a lőpor szagával, a háború realitásával, aminek ábrázolásához kiváló táptalajt nyújt a fekete-fehér kivitelezés is. A Dicsőség Ösvényei kis mértékben érinti a háború harcokban megnyilvánuló, és zsigeri vizuális megjelení­tés után kiáltó szörnyűségeit. Ehelyett inkább az egyik, itt konkrétan a francia hadseregen belüli viszonyokra, körülményekre fókuszál: az emberi kicsinyesség, hatalomvágy, irigység, vagy éppen butaság okozta problémákra, és arra, hogyan is nyilvánulnak meg ezek a tulajdonságok, ill. ezen ismérvekből kifolyó cselekedetek az egyes egyének életében, vagy éppen halálában. Az alapkonfliktust egy hataloméhes tábornok döntése okozza - aki már távolról sem követi a "noblesse oblige" elvét, és aki tökéletesen kivitelezhetetlen célt tűz ki a katonái számára: az Ant Hill elfoglalását. Mindezt azonban se a tisztek egy része, se a katonák józan emberi megfontolásból, és félelemből nem hajtanak végre - néhol A 22-es csapdája reminiszcenciákat hozva fel -, aminek következtében a felettesek természetesen példát akarnak statuálni, hiszen állí­tásuk szerint ez az egyik legjobb ösztönzés az egyszerű harcosok számára. A szí­nészi munka, csakúgy, mint a rendezői, valahol a tökéletesség horizontja felé kacsintgat, a főszerepet játszó Kirk Douglas nagyszerűen prezentálja a film legpozití­vabb személyiségét. Az embereit a kivégzéstől megmenteni iparkodó ezredes, aki azonban minden lépése folyamán ördögi csapdába kerül, amit a felettesei akarva-akaratlanul állí­tanak neki - mint pl. a film egyik legzseniálisabban felépí­tett jelenetében, a tárgyaláson, ahol Dax ezredes próbálkozásai (civilben ügyvédként dolgozott) alapjában véve kudarcra vannak í­télve, hiszen a döntés már a tárgyalás megkezdése előtt megszületett. Ralph Meeker, Timothy és Joe Turkel szintén kiváló produkciót nyújtanak az elí­téltek szerepében, nagyszerűen mutatják be azokat a stádiumokat, amelyeken a halálraí­téltek keresztülmentek, a kétségbeeséstől a cinizmuson át, egészen az agresszióig. A filmet leggyakrabban anti-háborús filmként szokták definiálni, hiszen életszerűen mutatja be a háború visszásságait, de lehet a reménytelenség filmjeként is aposztrofálni, mivel a filmben szinte minden cselekedet alapvetően reménytelen, kezdve a támadástól Dax ezredes próbálkozásaiig. A fináléban azonban, amikor az egyetlen ellenséget láthatjuk, egy német lány alakjában, aki a kiéhezett katonák célpontjául szolgál egy kocsmában, visszakapjuk ezt a reményt a film legmeghatóbb jelenetének formájában, amikor is a lánynak egy egyszerű dallal sikerül megszelí­dí­tenie a katonákat, a giccset meghagyva az amerikai háborús filmek tartozékának. Nagyon ajánlott, kötelező darab, alapmű, mint ahogy szinte az összes Kubrick film.