Attacker: The Unknown
írta garael | 2006.05.13.
Megjelenés: 2006
Kiadó: Sacred Steel Records
Weblap: www.attacker.tv
Stílus: US power metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A sci-fi írók egyik kedvenc témája, mikor egy adott korszak meghatározott szereplője valamilyen úton-módon a jövőbe kerül, ahol „furcsa idegenként”, ám az új értékeket elutasítva, és a saját korának értékeit felmagasztalva csetlik-botlik a futurisztikus világban, de számos esetben meg is váltja azt a modernizáció bűneitől.
Nos, ha az Attackert hallgatom, ez a filmélmény pereg le a szemem előtt: mintha a nyolcvanas évekbe repülnék vissza, mikor nem volt „ciki” fantasy-s heavy metalt játszani, mikor nem kellett szégyelni, ha egy énekes sikoltozik, a heavy metal nem volt szimfonikus orgiák színtere s nem volt annyira kimerítve az ötletek tárháza, hogy a sablonok kőbe merevedve késztessék a hallgatót hangos kacajra, a már ezerszer hallott témákkal találkozván.
A banda egyébként úgy reklámozza önmagát, miszerint ők voltak az elsők, akik zenei inspirációként Tolkient használva definiálták a fantasy metal szövegeket. Valószínű, hogy ez igaz, - az együttes 1983-ban adta ki első albumát - bár én ismerek egy Dio nevű énekest, aki ebben már nagy mester volt, olyannyira, hogy mágiájával szivárványt rajzolt a metal egére.
Persze ezek után senki se gondoljon Rhapsody-s trilla futamokra, esetleg Blind Guardian-es kóruskavalkádra: az Attacker becsületes, szikár US powert játszik, annak minden jellegzetességével, bár nem mondhatnám, hogy kimagaslóan - de azt sem, hogy kutyaütő módjára. A több évtizedes zenei rutin érződik a dalokból, a hangszeres szekció becsülettel teljesít, az énekes pedig egy Udo-ba oltott Lizzy Borden, az amerikai dalnokokra jellemző nagy hangterjedelemmel és a 70-es évek bikini divatja által a strandokon tapasztalt szőrös jelleggel.
Szikár, robogó riffek, apokaliptikus hangulat, basszus- és gitárszólók, az első relatíve lassabb számra a Devil's Warig kell várni, ami egy viszonylag hosszabbra sikeredett epikus szerzemény, némi galoppozó bőgőfutammal, kis pszichedelikus résszel, mely hoz egy csipetnyi változatosságot a monoton szám végére.
Sajnos a dalokról nincs sokat mit mondanom: a már sokszor hallott US power megoldások köszönnek vissza, ráadásul a tempó eléggé egysíkú, a számok ezáltal kissé egybefolynak, nincs olyan karakteres rész bennük, mely segítene egymástól megkülönböztetni őket.
Legutóbbi hozzászólások