Megjelent az első olyan Yes stúdiólemez, melyen már egyetlen alapító tag sem játszik. Sokan dilemmáznak azon, lehet-e ez még a legendás brit progresszív rock alakulat vagy sem, ám Chris Squire végrendeletében azt kérte, a zenekar folytassa útját.

Mindjárt az elején annyit, hogy nem értem a koncepciót, miért két CD-n adták ki az egyórás albumot, ráfért volna egyre is. De csapjunk bele a lecsóba: nekem a Yes zenéje mindig is egy erőteljes, sodró, klasszikus veretű progresszív rock volt. Nos, ez kiveszett számomra, amióta folyamatosan Jon Anderson nélkül készítik albumaikat – a legutóbbi hármat –, és hogy a zenekarvezető Chris Squire sincs többé, még inkább eltűntek ezek a stílusjegyek, ugyanis hiányában elveszett zenéjük egyik jellegzetes eleme, a kemény, sodró basszusjáték, mely repítette előre dalaikat. Az énekdallamok még stimmelnek, bár azok is jócskán lágyabbak, poposabbak, mint korábban, a hangszeres részek erősen visszafogottan szárnyalnak. Nem akarom azt mondani, hogy csak úgy odakenték az egészet, ellenkezőleg, minden részében hatalmas igényességről tesznek tanúbizonyságot, sok helyen Steve Howe csodás gitártémákat vezet elő – sokszor nyúl az akusztikus hangszerhez –, csak valahogy nincs meg az őserő, továbbá olyan futamok köszönnek vissza, melyeket korábbi lemezeiken már hallottam. Szentimentális – talán ez a legjobb szó a produkcióra, erre a két legjobb példa Steve Howe szerzeménye, a Music To My Ears és a Geoff Downes–Jon Davison duó édesgyermeke, az A Living Island. Sok esetben a soft rock a helyénvaló kifejezés a szerzeményekre, amúgy yeszes, de szirupos énekdallamokkal. Az öreg rockerek pedig eldanolásznak a stúdióban. Azt értem, hogy ennyi idős fejjel, ennyi lemezzel, koncerttel, évtizeddel a hátuk mögött már nem akarják megváltani a világot, de azért jó lenne azt hallani, hogy a megszokott szintet hozzák, zenei elképzeléseikben ragaszkodnak alapötleteikhez. Jó, ez utóbbi még megvan valahol, ám nem értem, miért kellett ennyire nagypapisra venni a tempót. Semmi dög, semmi sodrás, csak a biztonsági játék dominál.

Pedig ígéretesen kezdődik, az Ice Bridge egy Keith Emersonra emlékeztető orgonariffel indít, és a zene lendületével a régi szép időket hozza, azonban ez az érzés nem tér vissza a későbbiekben, hiába vetik be a szimfonikus arzenált is. Talán erős kijelentés, ha a második lemez három, nem annyira zseniális dalát elhagyják, sokat javult volna az összkép.

Egy érdekes kettősség viszont fennáll: a koncerteken hozzák a dinamizmust, a lendületet, amit megszoktunk tőlük, nem egészen világos, miért nem lehet a stúdióban is tapasztalni ezt a hozzáállást.

Amikor valaki arra a felvetésemre, hogy egyes – a klasszikus érához kötődő – formációk nem éppen erős lemezeket adtak ki a közelmúltban, úgy reagál, hogy ennyi idős fejjel már ne várjuk azt a lendületet, mint negyvenöt-ötven éve, meg különben is örüljünk, hogy ma még léteznek, nos, ezt a választ nem tudom elfogadni. Már hallottam ezt a Yes esetében is, de könyörgöm, nekik is volt egy csúcskorszakuk, mihez kellene hasonlítani a mostanit? Miért is kellene elnézőnek lenni a koruk miatt? Miért kellene megelégedni azzal, hogy „ez így is jó”? Miért ne lehetne valami nagy dobást várni, mert ha ritkán is, akad ilyen a kortársaik közt.

Összegzés:

Nem tudnak életet lehelni a progresszív rock egyik alapbandájába. Nem csak Jon Anderson, Chris Squire is rettenetesen hiányzik, nemcsak az előadásban, hanem a dalszerzésben is. Sosem szerettem az epigonokat, így Jon Davisonnal sem tudok megbarátkozni, jó lenne, ha mutatna valami eredetiséget – még a keresztnevét is legendás elődjééhez igazította –, engem nem nyűgöz le, hogy száz százalékban leveszi Anderson rezgéseit. Gyenge ez a produkció, az elvárásaim pedig magasak velük szemben, a pontszám is ezt tükrözi.

Pontszám: 5

Megjelenés: 2021
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: szimfonikus rock, progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia, Egyesült Államok

Zenészek:

Steve Howe – gitár, steel gitár, mandolin, ének
Geoff Downes – zongora, orgona, mellotron
Billy Sherwood – basszusgitár, billentyűsök, akusztikus gitár, ének
Alan White – dob
Jon Davison – ének, gitár

Jay Schellen – ütősök
FAMES Studio Orchestra
Oleg Kondratenko – karmester
Paul K. Joyce – szimfonikus hangszerelés

Dalcí­mek: 

CD 1:

1. The Ice Bridge
2. Dare To Know
3. Minus The Man
4. Leave Well Alone
5. The Western Edge
6. Future Memories
7. Music To My Ears
8. A Living Island

CD 2:

1. Sister Sleeping Soul
2. Mystery Tour
3. Damaged World