Talán van valami az orosz levegőben, vagy nem tudom, mi az igazság, de miközben a Metallicától eredeztetve egyre többen készítenek szimfonikus átiratokat régebbi slágereikből, a metalszíntéren eddig nemigen volt próbálkozás új lemezt, új dalokat készíteni szimfonikus zenekarral. Kivéve egy bizonyos (fehér)orosz származású Victor Smolski nevű urat, aki a Rage-ben, majd később az Almanacban (sőt, szólólemezein is) bátran nyúlt a szimfonikusokhoz. És nem úgy, hogy nyomjunk egy kis szimfonikus szőnyeget alá a szintetizátoron, hanem egyenlő hangszerként tekintve rájuk. Aztán most itt van egy ízig-vérig germán, Udo Dirkschneider, akinek válása óta orosz barátnője van, ezért elég sok időt tölt Oroszországban (ha nem tűnt volna fel valakinek, mennyit koncertezik ott és a balti államokban), nem véletlen, hogy az új gitárzsenije, Andrey Smirnov is orosz.

Az orosz levegő zenére ható erejéről szóló eszmefuttatás után veszek egy nagy magyar levegőt, és belevágok… Nos, nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen előadók fognak hasonlatképpen eszembe jutni az U.D.O.-ról, mint Kim Carnes, Gerry Rafferty vagy a Beastie Boys! A másik oldalról meg a Queensrÿche, vagy a hungarikumnak számító Solaris zenekar! Ahogy arra sem gondoltam, hogy valaha hallok olyan U.D.O.-lemezt, ahol az énekes, akiről a bandát elnevezték, öt dalban nem énekel! Egy önérzetes heavy metal-rajongó ilyeneket hallva villámgyorsan továbblapoz. De ha mégis folytatod az olvasást, rájössz, hogy annyira azért nem rossz a helyzet.

Miután 2014-ben Udo is megcsinált egy Metallicához hasonló szimfonikus koncertet a német haditengerészet zenekarával, 2020-ban egyenesen a német hadsereghez (Bundeswehr) fordult segítségért. Meg is érkezett a felmentősereg a Das Musikkorps Der Bundeswehr képében, Christoph Scheibling alezredes irányításával. A katonazenekar zeneszerző-hangszerelői, Guido Rennert és Alexander Reuber pedig besegítettek eme egyedülálló alkotás elkészítésébe. Mert Udo Dirkschneider nagy fába vágta a fejszéjét. Konceptalbumot készített a Föld pusztulásáról. Ez nem egy sci-fi, ahol marslakók támadnak a Földre, mint Jeff Wayne ‘War Of The Worlds’-ében, ez egy igencsak aktuálpolitikai téma, az emberek viszonyáról a bolygónkhoz, a nemtörődömség következményeiről, és az utókorra mért csapásáról. „Mindannyian ugyanezen a bolygón élünk. Mindegy, hogy kik vagyunk és mit csinálunk, akkor is csak ez az egy van, nincs B bolygó – mondta a lemez üzenetéről Udo. – Amikor látom a képeket az óceánokban levő műanyagokról és a következő klímakatasztrófáról hallok a hírekben, akkor eltöprengek azon, hogy milyen tiszteletlenek és felelőtlenek vagyunk néha. Ez nemcsak rólunk, hanem a többiekről is szól, de leginkább a gyermekeinkről!”

A lemez beharangozójában azt is kiemelték, hogy – bár nem játszanak az albumon – két korábbi Accept-zenész, Stefan Kaufmann és Peter Baltes is részt vett a zeneszerzésben, amit szintén akceptálok. Ez is növelte a várakozásokat az anyaggal kapcsolatban, melyek részben teljesültek is. A szerzőgárdát elnézve úgy néz ki, hogy Baltesék hoztak hat dalt, amihez Udóék hozzátettek még ötöt, meg van benne 3 Interlude-szerű szimfonikus szerzemény a katonazenekar szerzőinek jóvoltából, végül egy nyitányszerű zárás a végére. Szóval eléggé eklektikus. De talán így is tervezték.

A kezdés mindenesetre az erős, döngölős, Accept-ízű Pandemonium (Baltes-Kaufmann szerzemény), ami megnyugtatja a kedélyeket, hogy itt nem egy ballada-válogatás lesz szimfonikus körítéssel, aminek a végére bealszik az ember. Ezt követi a címadó dal, amit naivan rádióslágernek tervezett Udo, az aktuális mondanivaló miatt talán lejátsszák a rádiók is, ha nem annyira durva a hangszerelése, mint mondjuk a nyitánynak. Ebben tehát hátrébb húzódik a gitár, sokszor elnyomják a szimfonikusok, csak egy gyenge dallamszólóra futja, a vokálokban is Manuela Markewitz női hangja dominál jobban, a közepén meg az a tapsolós betét már szinte popzeneszerű, olyanok jutnak eszembe róla, mint a Bette Davis Eyes Kim Carnestól vagy a Radio Ga-Ga a Queentől. Mindezt csak némileg ellensúlyozza Bencsik Samu örökzöld riffje, ami ott virít az elején és biztos vagyok benne, hogy nem az Utolsó, és nem is az első felhasználása ennek, legutóbb a Ten ‘Isla De Muerta’ albumának japán bónuszdalán hallottam viszont.

A harmadik nóta, a Love And Sin furulya felvezetésében mintha a Dragon Lies Bleeding dallamait vélném felfedezni, persze lehet, hogy már a HammerFall is „kölcsönözte” valahonnan. Majd Hell Patrol riffek és verze kényszerít headbangelésre, de már igazi acceptes dallamú a bridge és refrén. Naná, hogy Baltes-Kaufmann! A fúvósok a dal közepén meg megint mintha… a Glory To The Brave-et fújnák! Lehet, hogy a két klasszikus zeneszerzőt elküldték metal továbbképzésre, és a HammerFall volt az első óra tananyaga? Remek Smirnov-szóló (talán a lemez legjobbja!), végre valami igazi U.D.O.-íz is van benne, aztán a végén furulyás lezárás, és a maga 7 perc 12 másodpercével a leghosszabb nóta a lemezen. És magasan a legjobb!

A Future Is The Reason Why a Tell Vilmos nyitányt idéző kezdése után igazi menetelős germán metalba fordul, harci kiáltásokkal és az ezekből táplálkozó Smirnov-szólóval. Szóval nem lehet panaszunk eddig a lemezre! Eddig… Aztán megreped a metal szövete, és előjönnek a repedésekből a konceptalbum hátulütői, a mondanivalóhoz szükséges nóták. Mással nem tudom magyarázni azt a megtorpanást, hogy ilyen bika kezdés után benyomnak egymás után két balladát, majd – mintha ez nem lenne elég – egy szimfonikus átvezetést a következő vérbeli U.D.O.-dal, a Mother Earth előtt, ami már a nyolcas számot viseli. A Children Of The Worldben még csak gyermekkórus erősíti a mondanivalót Udo oldalán (volt már ilyen a They Want Warban is), de olyan még nem volt, hogy Udo ne énekeljen a saját lemezén. A Blindfold (The Last Defender)-ben ez is megtörtént. Egyébként gyönyörű ballada Manuela Markewitz előadásában, kicsit belehallom időnként a Still Loving You-t, de ezt már nem lehet a fúvósokra kenni, mert csak felerősítik a refrénben egyébként is ott lévő dallamot. A Scorpionsra emlékeztető ballada után viszont jön egy Blackout, ami semmilyen módon nem kapcsolható össze a német skorpiókkal, mert ez egyike a szimfonikus átkötéseknek. Az első a háromból.

A Mother Earth végre megint egy tipikus U.D.O.-nóta, kicsit talán One Heart One Soul ízű, de ez nem baj. A Rebel Town viszont nem hozza azt a színvonalat, amit a Baltes-Kaufmann párostól elvárnánk a nyitó Pandemonium és a Love And Sin után. Az az igazság, hogy az összes többi daluk (Children Of The World, Blindfold, Rebel Town, Neon Diamond) inkább a slágeresebb vizeken evez. És ha már szóba került, itt a második előzetes dal, a Neon Diamond, mely a címadóhoz hasonlóan populáris sláger, megfejelve azzal, hogy ezt Manuela Markewitz-cel duettben adják elő. A gitáros egy kellemes dallamszólót penget, mint Vandenberg a Here I Go Againben, kivéve talán azt a végső vandenberges felfutást, az nagyon hiányzik innen nekem, helyette kapunk egy szaxofonszólót, mint Gerry Rafferty leghíresebb dalában, a Baker Streetben. Na jó, annál talán kicsit jobbat. Legyen mondjuk Foreigner és Urgent! Mindenesetre a szaxi lepipálja a gitárt ebben a dalban.

Előtte-utána megint egy-egy szimfonikus átkötés, melyekben olyan feszültségteremtő a kórus, mint az ‘Operation: Mindcrime’ Suite Sister Mary című opusában, a női énekhangot külön hangszerként használják a szerzők, mint Erdész Robi a Solarisban, a Nightwish és Troy Donockley által divatba hozott skót duda meg viszi a prímet. És ekkor jön az, amit sohasem akartam hallani: amint Udo mester a Beastie Boyst megszégyenítően rappel a Here We Go Againben. Szerencsémre hamar feledtetik velem e megrázkódtatást a We Strike Back nótával, mely egy Breaker stílusú speed metal tekerés, Fast As A Shark jellegű szólóval, csak kicsit malmsteenesebbre sikeredett. A záró Beyond Good And Evil pedig amolyan nyitányféleség, amit a rock- és metalzenekarok rendre zárásként tesznek a lemezre, hogy az ütős lemezkezdést el ne rontsa. A Pandemonium riffjével indulva keretbe foglalja az egészet, de ebben megint nincs helye az éneknek, így fordulhat elő az, hogy a 15 számos, 75 perces konceptalbumon 5 számban nem is énekel Udo.

Összegzés:

Magas színvonalú muzsika, ez nem vitás, ha valaki szereti a Lingua Mortis Orchestra feat. Rage lemezét, akkor ebben sem fog csalódni. Egy kicsit ez is inkább Das Musikkorps Der Bundeswehr feat. U.D.O. és nem fordítva. De nem erről fog emlékezni az utókor Udóra, hiába az aktuálpolitikai téma. Nem áll jól a heavy metalnak a konceptalbum, ezt már a Judas Priestnél is tapasztalhattuk.

Pontszám: 7

Megjelenés: 2020
Kiadó: AFM Records
Stílus: Szimfonikus heavy metal
Származás: Németország

Zenészek:

Udo Dirkschneider – ének
Andrey Smirnov – gitár
Fabian Dee Dammers – gitár
Tilen Hudrap – basszusgitár
Sven Dirkschneider – dobok, vokál

Manuela Markewitz – ének, vokál
Harrison Young – zongora
Thomas Zöller – skót duda
Tim Schmitz – szaxofon

Dalcímek:

1. Pandemonium
2. We Are One
3. Love And Sin
4. Future Is The Reason Why
5. Children Of The World
6. Blindfold (The Last Defender)
7. Blackout
8. Mother Earth
9. Rebel Town
10. Natural Forces
11. Neon Diamond
12. Beyond Gravity
13. Here We Go Again
14. We Strike Back
15. Beyond Good And Evil