A két amerikai és két európai zenészből alakult „transzatlanti” szupercsapat útja mérföldkőhöz érkezett. Az 1999-es megalakulás, a 2009-es újraegyesülés után elérkeztünk a 2019-es évhez, amikor ismét összejött Mike Portnoy, Neal Morse, Roine Stolt és Pete Trewavas. Hogy miért lett ez az utolsó időpont mérföldkő? Mert olyat tettek, amire még talán sosem volt példa, de ne ugorjunk ennyire előre…

Történetük során először Európában jött össze a progresszív rock négy ikonikus alakja, hogy elkezdje megírni ötödik nagylemezét. Addigra öt év telt el a ’Kaleidoscope’ megjelenése óta, nem meglepő, hogy ötletekkel, demóanyagokkal felvértezve érkeztek meg egy svédországi kis településen található stúdióba. Az itt eltöltött két hétnek az eredménye lett egy közel 90 perces anyag, amelyet a megbeszélt menetrend szerint még 2019 év végén, 2020 elején befejeztek. Már az első pillanattól kezdve hajszálrepedés volt a négyes addig töretlen egyetértésében, ugyanis a kéthetes dalszerzői fázis után már az egyikük szóba hozta, hogy szerinte ez a két CD-nyi anyag sok lett, rövidíteni kellene rajta. Másik ötlet, amelyet a többség szintén elvetett, hogy ne a ’The Whirlwind’ folytatása legyen az elkészülő új mű. Ezen vonalak mentén készült el a mamuthosszúságú 90 perces alkotás.

A 2020-as év elején már Neal Morse és Mike Portnoy is készen volt saját sávjainak rögzítésével. Neal ekkor úgy döntött, hogy félreteszi egy időre ezt az anyagot, majd amikor egy kis szünet után tüzetesen végighallgatta, küldött a társainak egy e-mailt „Megőrültem?” címmel. Ez vezetett végül oda, hogy ketten arra szavaztak, hogy az eredeti – közel 90 perces – változaton dolgozzanak tovább, míg a másik kettő arra voksolt, hogy egy rövidebb, mindössze egy óra nagyságrendű anyag legyen a végleges befutó. Az egyet nem értés persze konfliktusmentes volt. Abban maradtak, hogy ’Breath Of Life’-nak nevezik el a 60 perces, míg ’Forevermore’-nak a 90 perces albumot. Ezek a nevek az előző konceptalbum, a ’The Whirlwind’ szövegéből erednek. A „Breath” gondozója lett Neal Morse, a „Forever”-é pedig Roine Stolt. Aztán jött Mike Portnoy és a mentőötlete: ahelyett, hogy választaniuk kellene, jelentessék meg mindkettőt. Neal és Roine innentől kezdve tudatosan azon dolgozott, hogy a „Breath” és a „Forever” különböző legyen. Hogy mennyire? Amennyire csak lehet!

Bármelyik változatot veszi is elő az ember, minkét esetben egyetlen monumentális művet hallunk, hiába a dalokra tagolás. Sok a hasonlóság, több dal van, amely minkét verzióban szerepel. Azt is mondhatnám, hogy van egy gerinc, amelyet a négy zenész kidolgozott, majd a két munkamániás zseni a hézagokat másképp töltötte ki. Sok esetben még az elnevezések sem ugyanazok, az időbeli lefolyásuk sem. Roine változata kicsit Pink Floyd-os, elszállós hatású. A svéd zenész rengeteg gitársávval dolgozott: plusz ritmusgitár-szólamok, díszítő szólók, a The Flower Kings zenei világában megtalálható vokálok, ütőhangszeres díszítések, effektek. Nincs könnyű dolga a hallgatónak, mert a promóció során kiemelt egy-egy darab nem azt a képet mutatja, mint a lemezek egésze. A teljes mű ismeretében úgy látom, hogy a jól megírt gerinc hordozza a jó dalokat, jó ötleteket, vagy akár a nehezebb témákat is, de ebben a verzióban az elemek illeszkedése nem tökéletes. Meredek váltásokat hallhatunk, amikhez nem mindig találtak megfelelő kapcsolódó elemeket. Ez az a verzió, amely még 2019 őszén készült, itt az eredeti leosztás szerint hallhatjuk az éneket, és persze a vokálokat is. A központi téma itt a Heart Like a Whirlwind, amelynek motívumai később visszatérnek. A klasszikus progos nóták mellett megjelenik egy kicsit poposabb világ is, amit a Swing High Swing Low jelképez. A Transatlantic világában is újdonság a Looking For The Light keménysége, kísérletező jellege. Mike Portnoy bizonyítja, hogy énekesként is mennyit fejlődött. Ennél a verziónál a két lemezre bontásra is figyeltek, mindkét CD egy nyitánnyal indul, majd utána jönnek csak a szokásos témakibontások. A Solitude könnyed, de ugyanakkor melankolikus világában Pete Trewavas vezet minket. Személy szerint én örülök neki, hogy ő is kapott ilyen szerepet. A végjátékban a négyes a ’Kaleidoscope’ zenei világát hozza vissza az erős riffekkel, a sokszínű instrumentális megoldásokkal, Morse pedig egy sejtelmes lezárást ad az egésznek a „forgószél”-re való szövegi és zenei utalásokkal. Ez a 90 perc egyértelművé teszi, hogy Roine Stolt mit gondol a Transatlanticről. A pozitív összhatás ellenére azt érzem, hogy ez a változat kicsit nehézkes lett.

A 60 percre leszűkített verzió esetében a melankolikus indítás mindössze pár másodperc hosszúságú, majd a vonós hangszerek elismétlik a nyitány témáját és máris indul az első gyors tempójú nóta. Már az első hallgatáskor egységesebbnek hatott az összkép. A központi motívum itt Reaching The Sky néven jelenik meg. Ebben a verzióban nemcsak a dalszövegek módosultak, de még az énekesek személye is rengeteg helyen változott. A Marillion főállású basszerosa itt több lehetőséget kapott, és ha már szóba került Pete, azt is meg kell említeni, hogy játéka sokkal határozottabb, jobban élvezhető. Neal Morse jobban egyensúlyozott az arányokkal, mi maradjon meg, hogy a lemez mondanivalója ne sérüljön. Az egyes tételek kapcsolódása itt sokkal gördülékenyebb, több áthangszerelt motívummal is találkozhatunk. Erre tökéletes példa a Take Now My Soul. A sok változtatásnak köszönhetően a zene fogyaszthatósága is megváltozott. Bár az alaptémák ugyanazok, mint a „Forever”-ben, de mintha hallgatóbarátabb lenne. Míg a hosszú verzióban Roine világa volt a dominás, Neal univerzálisabb irányba változtatta az egész összképét, így végre belekerült az a plusz, amit addig hiányoltam: a nagybetűs Transatlantic-élmény!

Nem is Neal lenne, ha nem csempészett volna bele valami extrát. Csak a „Breath” verzión hallható egy dal, amelyet Neal már önállóan komponált és később illesztett ebbe a képletbe. A Can You Feel It zenei értelemben kilóg a sorból, mert inkább a ’The Great Adventure’ világát idézi.

Két lemez, két különböző élmény! És ha ezt még fokozni akarjuk, a harmadik dudás (könnyen lehetséges, hogy a fődudás) a csárdában egy harmadik változatot is készített. Mike Portnoy vállalta magára, hogy a 60 és 90 perces változatok zenei anyagából egy mindent (is) tartalmazó verziót készít. A ’The Ultimate Version’ különlegessége az 5.1-es hangot tartalmazó Blu-ray korong, és hogy a műsoridő 100 perces lett! A megjelenés előtti promóciós csomag ezt a verziót nem tartalmazta, de az élmény így is egyszerűen fenomenális. Még csak 2021 elején járunk és már megérkezett az első, az év végi listán dobogóesélyes kiadvány.

Összegzés:

A ’The Ultimate Universe’ egy hatalmas mérföldkő a Transatlantic életében! Ezt a példa nélküli kiadványt – kiadványokat – csakis a pandémiának köszönhetjük. A leállás nélkül nem születhetett volna meg két különböző karakterű változat ugyanarra a témára. A végére maradt a legnagyobb kérdés: élőben vajon melyik verzió mellett dönt a négyes?

Pontszám: 9,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív rock
Származás: nemzetközi

Zenészek:

Roine Stolt – gitár, ének, vokál
Neal Morse – billentyűs hangszerek, gitár, ének, vokál
Mike Portnoy – dob, ütőhangszerek, ének, vokál
Pete Trewavas – basszusgitár, ének, vokál

Dalcímek:

’The Absolute Universe: Forevermore’ (Extended Version):

Disc 1:

01. Overture
02. Heart Like A Whirlwind
03. Higher Than The Morning
04. The Darkness In The Light
05. Swing High, Swing Low
06. Bully
07. Rainbow Sky
08. Looking For The Light
09. The World We Used To Know

Disc 2:

01. The Sun Comes Up Today
02. Love Made A Way (Prelude)
03. Owl Howl
04. Solitude
05. Belong
06. Lonesome Rebel
07. Looking For The Light (Reprise)
08. The Greatest Story Never Ends
09. Love Made A Way

’The Absolute Universe: The Breath Of Life (Abridged version):

01. Overture
02. Reaching For The Sky
03. Higher Than The Morning
04. The Darkness In The Light
05. Take Now My Soul
06. Looking For The Light
07. Love Made A Way (Prelude)
08. Owl Howl
09. Solitude
10. Belong
11. Can You Feel It
12. Looking For The Light (Reprise)
13. The Greatest Story Never Ends
14. Love Made A Way