Transatlantic: Kaleidoscope

írta karpatisz | 2014.01.24.

Megjelenés: 2014

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.transatlanticweb.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Nemzetközi

 

Zenészek
Roine Stolt - gitár, ének, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek Pete Trewavas - basszusgitár, ének Neal Morse - billentyűs hangszerek, akusztikus gitár, ének Mike Portnoy - dob, ének Vendégek: Daniel Gildenlöw - ének Chris Carmichael - cselló Rich Mouser - steel gitár
Dalcímek
1. Into The Blue I. Overture (Instrumental) II. The Dreamer And The Healer III. A New Beggining IV. Written In Your Heart V. The Dreamer And The Healer (Reprise) 2. Shine 3. Black As The Sky 4. Beyond The Sun 5. Kaleidoscope I. Overture (Instrumental) II. Ride The Lightning III. Black Gold IV. Walking The Road V. Desolation Days VI. Lemon Looking Glass (Instrumental) VII. Ride The Lightning (Reprise)
Értékelés

Legutóbb 2009 októberében jelentkezett új lemezzel a progresszív műfaj szupercsapata, a Transatlantic (The Whirlwind). Mi történt ez alatt a bő négy év alatt, amíg a negyedik lemezre vártunk? A Transatlantic projektből igazi, aktív zenekarrá fejlődött (persze nem első számúvá, hiszen tudjuk, hogy mindenkinek megvan az aktuális bandája). A megannyi formációban zenélő Mike Portnoy már három éve szabadúszó, Neal Morse szintén. Ezek a változások kellettek ahhoz, hogy ismét működőképes legyen ez a kiváló zenekar. Hogy ennek a csapatnak még dolga van a közönséggel, az már 2012-ben megfordult az egykori Spock’s Beard frontember fejében, ám a négyes nem tudta a naptárakban felírt dolgokat összeegyeztetni, így egy évvel később, 2013 nyarán tudtak csak összeülni. Röpke egy hét elég volt rá, hogy a Transatlantic negyedik alkotásának nagy része megszülessen, ami végül a ’Kaleidoscope’ nevet kapta.

S hogy hogyan jön ez a cím a zenéhez? A kaleidoszkóp csőbe helyezett, szimmetrikusan elrendezett tükör, ami megsokszorozza a csillogó, színes tárgyak képét, és így egy különleges ábrát rajzol ki. Átvitt értelemben pedig a kavargó mozgások gyors egymásutánját jelenti. Ettől szebben nem lehet leírni azt az alkotást, amit az optikai játék által megformált borítón és annak több mint 75 perces anyagában kaptunk. Most először érzem azt a Transatlantic zenéjében, hogy már tudatosan úgy írták meg a témákat, hogy élőben is hűek maradhassanak a lemez zenei anyagához. Itt elsősorban a két gitáron előadott szólókra és a kidolgozott vokálokra gondolok. Ennek a módszernek köszönhetően egy harmonikus egység született meg a nashville-i stúdióban és biztosan állíthatom, hogy a színpadról is ez az összhang fog sugározni.

A lemezt nyitó Into The Blue egy komplex alkotás, 25 perce alatt a stílus minden árnyalatából és ízéből kóstolót kapunk. Az instrumentális felvezető már önmagában is egy kincs, de az első énekes-rész meglepően eltér a bevezetőben diktált tempós részektől. Itt inkább a Morse-féle melankolikus, szomorkás stílus a jellemző. A folytatásban egy Hammond-szólós átkötéssel megérkezünk a The Flower Kings világába. Ha nem tudnám, hogy mi megy a lejátszóban, akkor a ’Desolation Rose’-ra tippelnék. Itt viszont jobban ki vannak dolgozva a kiegészítő énekszólamok, s elosztásuk is jobban sikerült, mint a Roine Stolt vezette svéd csapat anyagán.

A négy hangszeres a témákat átkötő részekben először finom dolgokra törekszik, nem a tudását csillogtatja, de később kiszabadul a szellem a palackból, és szabad teret kap a virtuozitás. A nyitótétel igazi meglepetése azonban a messzeségből érkező magas férfihang. Igen, valóban Daniel Gildenlöw orgánuma kúszik be: az énekes karaktere nagyon szépen simul a neki választott zenei környezetbe. Az ő szereplésével lettem biztos abban, amit eddig csak sejtettem, miszerint a srácok tényleg úgy írták meg a dalokat, hogy azok élőben is ugyanígy szólaljanak meg.

Érdekes, hogy az Into The Blue-t kellett a legtöbbször meghallgatnom ahhoz, hogy megértsem. Korábban az All Of The Above vagy a Duel With The Devil dallamossága rögtön megfogott, de a kezdő tétel komplexitásához is csak idő kellett, hogy megadja magát. Először a Shine – erre forgatta a banda a legelső klipjét –, a We All Need Some Light-ra hasonlító csendes dal elment mellettem. Sokat hallgattam és éreztem, hogy egyre jobban tetszik, de nem megfogott meg annyira, mint az ’SMPTe’-n hallható elődje. Aztán valahogy mégis összeállt a kép, de ehhez az egész lemezt kellett hallanom, mivel az Into The Blue dallama és szövege tér vissza benne – így lett a tétel amolyan összegző hatású a korong első felén.

Amennyire jól sikerült a Black As The Sky, annyira nem mondható ez el a Beyond The Sun-ról. Nem rossz, csak ilyen dalt hallottunk már tőlük. A Bridge Across Forever egyszeri, és úgy néz ki, megismételhetetlen marad. A lemez végén ismét egy maratoni szerzemény hallható, a közel 32 perces Kaleidoscope. A mű szerkezete hasonló az Into The Blue-hoz, de ez mindenféle bevezető nélkül kezdődik, Morse-ék rögtön a húrok közé csapnak. A hét részből álló monumentális, ám a Transatlantic mércével átlagos hosszú szerzemény témáit kiválóan kapcsolják össze a szerzői. A Ride The Lightning emlékezetes hangszeres- és populáris énektémája nagyon tetszett, az ilyen ötletek miatt élvezet ezt a fajta muzsikát hallgatni. Ám ezt a vidám témát egy pillanat alatt át tudják forgatni egy másfajta hangulatba: az optikai játékkal először egy komor, sötét szín felé tolták el, s kicsit The Flower Kings-es témává változtatták. A következő félfordulatban egy billentyű- és gitárszóló kerül elő, amely a drámai csúcspont után ismét tovább pördül, és a Pink Floyd-os melankóliát Pete Trewavas idézi meg. A tételről tételre váltakozó színek egyik különleges foltja a Desolation Days akusztikus betétje, ami nem várt meglepetésként éri a hallgatót. A ritmikai változatosság, a különböző értelmezések, ütemmutató-váltások felelőse ezúttal is Mike Portnoy, akinek játéka izgalmassá teszik a végkifejletet. Ehhez társul a rengeteg színű szintetizátorhang, a gitár- és dobszólamok külön párbaja. Ám nem érhet véget a mű cirkuszba illő ugrásokkal és szaltókkal, ezért a kaleidoszkóp visszatér a kiindulási állapotára, ahol a zene megnyugszik, lecseng.

Ha úgy képzelem el a Transatlantic új lemezét, mint a progresszív rock stílusában íródott zenei utazást, akkor azt mondanám: jártam egy kicsit a The Beatles, a Pink Flyod, a Yes, a Genesis és a Styx háza táján, de mégis végig velem volt az a négy idegenvezető, akiknek a sajátos stílusa egyedivé varázsolta ezt az élményt.

Pontszám: 8.5