The Cadillac Three: Country Fuzz

Ha emlékeim nem csalnak, valamikor 2014 tavaszán az egyik kedvenc netes rádióm, az ’All Southern Rock’ hallgatása közben lettem figyelmes egy bizonyos The South című dalra. A mai napig emlékszem arra az érzésre, ahogyan magával ragadott a hangulata. Ízig-vérig déli muzsika volt, amiben nem volt semmi olyan újdonság, amitől ráragaszthatnánk a „feltalálták a spanyolviaszt” kifejezést, de mégis frissnek és újszerűnek hatott. Miután kicsit kutakodtam a világhálón, megtudtam, hogy a nóta elkövetője nem más, mint a The Cadillac Three nevű trió. Mit ad Isten, a srácok első lemezéről Redneck Imi barátunk írt pont akkortájt a magazin hasábjain, amit ezúton is köszönök neki, mert általa – hasonlóan, mint a Blackberry Smoke esetében – jobban megismerhettem őket és olyan déli himnuszaikat, mint a Tennessee Mojo, vagy az I’m Southern.

Aztán Charlie Starrékhoz hasonlóan a cadillackes fiúknak is volt pár éve egy kisebb botlásuk, amikor is valami stadionrockos stílusra lovagoltak át, ami előtt megint csak teljesen értetlenül álltam. Nem állt jól nekik, amit valószínűleg ők is éreztek, mivel a most megjelent ’Country Fuzz’-t úgy harangozták be, hogy vissza a gyökerekhez és a példaképeik hatásához. Mivel a srácok már jóval a lemezmegjelenés előtt elkezdték adagolni az új dalokat a YouTube-on, lehetett is hallani, hogy mire számíthatunk. Február hetedikén pedig nemes egyszerűséggel a komplett albumot elérhetővé tették a videómegosztó oldalon. Nyilván nem lövünk le minden poént előre, de ahogy érkeztek az új szerzemények, a napnál is világosabbá vált, hogy aggodalomra nem lesz okunk. Vagy mégis?

A korongon 16 dal kapott helyet és a legtöbb nóta körülbelül két és fél-három perc hosszúságú, tehát a lemez játékideje átlagosnak mondható a maga negyven-egynéhány percével. A déli orgiát a Bar Around Here indítja, de olyan meggyőzően, amiből akár egy őrületes déli buli is kibontakozhatna, ami alatt egyből kirúgnánk a csehó oldalát az önfeledt bulizás és whiskey-zés közepette. Tökéletes indítás, így kell kezdeni egy southern stílusú albumot. A gitárok csak úgy karcolnak, egy olyan zakatoló ritmussal, amit ha az ember meghall, legszívesebben tényleg rögtön táncra perdülne.

Érkeznek is a jobbnál jobb gyöngyszemek, mint például a Hard Out Here For A Country Boy, amiben vendégeskedik az egyik fiatal déli tehetség, Chris Janson és a veterán Travis Tritt is. Igazi fülbemászó refrénjével az egyik legjobb szerzemény a lemezen, amit a bitangabb stílusú Slow Rollin’ követ. Elsőre a Tennessee Mojo ikerpárjának mondanám, de attól kissé sötétebb hangulatúra sikeredett, lassabb, hömpölygő ritmusa mégis húz, akár egy súlyos amerikai tehervonat. Hogy a hangulat derűsebbé váljon, érkezik az All The Makins Of A Saturday Night / Crackin’ Cold Ones With The Boys páros. Énekelhető, könnyen megjegyezhető refrének és remek gitárjátékok jellemzik ezt a két dalt, egyszóval jó őket hallgatni. Igazi mocsárszagú szerzemény a Raise Hell című tétel. Hallhatóan nagyon figyeltek arra, hogy a dalokat jó kis refrének színesítsék, az egyik legjobbat mindenképp itt hallhatjuk. A Back Home az egyik nagy kedvenc az albumról, ami a The South című dalhoz hasonlít. Ahogy a szövegben röpködnek a „hell yeah” kifejezések, az tényleg tanítanivaló. Nem is szaporítom tovább a szót, ha még nem hallottad, most pótolhatod az elmaradást.

A lemez második fele is tartalmaz számos gyöngyszemet, olyanokat, mint például a Jack Daniels Heart, vagy a Blue El Camino. Előbbi nóta a közepétől egy eszeveszett bulizásba torkollik, utóbbi pedig nagyon jó riffjétől lesz emlékezetes. Helyet kapott egy-két lassabb darab is a lemezen, mint például a Dirt Road Nights, ami igen hangulatos. Nem győzöm elégszer dicsérni a refréneket, de ezé a szerzeményé is briliáns. Jó kis múltidézős nóta, amit kicsit modernebb hangszerelés jellemez.

Az albumot szintén egy lassabb dal, a Long After Last Call zárja. Véleményem szerint hatalmas dolog, hogy ezek a számok sem válnak szürkévé, hanem mindegyiket igazi southern hangzás színesíti, tipikus déli zenei megoldásokkal.

A beszámoló elején írtam, hogy aggodalomra nem lesz okunk. Majd feltettem a kérdést: Vagy mégis? Most megválaszolom: Semmi ok az aggodalomra. A The Cadillac Three visszatalált saját magához teljes mértékben. A „vagy mégis?” kérdés igazából azért merült fel bennem, mert csöppet féltem attól, hogy kissé sok  lesz a lassú tétel a  lemezen. Mivel ezek sem átlagos szerzemények, így nem rontanak semmit az összképen. Ha nagyon szőrszálhasogató lennék, akkor mondhatnám, hogy ha párat lehagytak volna ezek közül, akkor kaphattunk volna egy rövidebb, de velősebb anyagot. De nem teszem, mert egyrészt kell egy kis pihenés a vidéki bulikban is két lerészegedés között, másrészt – ahogy írtam – egyáltalán nem lógnak ki a többi közül. Visszakanyarodtak a srácok oda, ahonnan indultak, és ennek ékes bizonyítéka a ’Country Fuzz’. Igazi déli dallamok és utánozhatatlan southern/county hangulat jellemzi, sokszor egy csöppet modernebb köntösben, a dél szerelmeseinek kötelező darab.

Összegzés:

A végére illik egy pontszámot is megadnom. Őszintén bevallom, hogy nem tudok mit csinálni, egyszerűen nem találok hibát a lemezen. Totálisan rákattantam az egész anyagra, sőt! Úgy is mondhatnám, hogy teljesen magával ragadott ez a tizenhat dal, akárcsak a The South annak idején, és ez mindent elmond. Tehát részemről megy rá a tíz pont. Nem is tehetek másképp, ha nagyon szélsőséges akarok lenni, mondhatnám úgy is, hogy meg van kötve a kezem, mert miközben a zárósorokat írom, már negyedszer hallgatom a teljes albumot. Ezek után nem tudom, van-e tovább felfelé, de már most várom a következőt, ami remélem, legalább ennyire jó lesz. Ennél jobban már csak egy európai turné tudna lázba hozni budapesti állomással.

Pontszám: 10