Kissrác fejjel, a zenei iránti rajongásom hajnalán egyértelműen a Fekete Bárányok voltak a kedvenceim a magyar rockzenei szcénában. A Hobo Blues Bandet szerettem a legjobban, de nem kicsit rajongtam a P. Mobilért és a Beatricéért is. A nyolcvanas évek elején a Ricsét nem volt lehetőségem látni élőben, csak az évtized végén, amikor már más szelek fújtak, Feróék újra összeálltak, lemezt is készíthettek. Hobóékat és a Mobilt viszont több alkalommal is megnéztem élőben, fergeteges bulikat nyomtak. A Mobil különleges élményt nyújtott a koncerteken: két frontember tartózkodott a színpadon és bár Schuster Lóránt zenei teljesíténye kimerült a csörgőzésben, mégis ő volt az abszolút vezéregyéniség, nem az énekes, hívhatták azt Vikidál Gyulának, Tunyogi Péternek vagy Rudán Joe-nak – olyan showműsort produkált a Mobil, aminek nem volt párja. Lóri feltalálta a tapsgépet, ládából vagy koporsóból bújt elő a koncertek elején, de arra is akadt példa, hogy nőnek öltözve, magas sarkú cipőben botladozott a színpadon. Amikor a Kétforintos dalt nyomták, röpködtek a bélások (kétforintos érmék) a színpadra, ezt aztán később háttal játszotta a zenekar, mert volt, hogy Lórit a szemén találta el egy repülő fémpénz.
Régen jártam Mobil-koncerten, a hosszú szünetbe valószínűleg az is belejátszott, hogy Tunyó, Zeffer és Kékesi távozása után a Rudán Joe-val felálló formációt már nem találtam hitelesnek, Tunyó halálával pedig úgy éreztem, végérvényesen sírba szállt az a legenda, akikért annyira rajongtam. Mert nekem vele volt a Mobil a legjobb. Baranyi Lászlót most láttam első alkalommal a csapat énekeseként, pedig már másfél évtizede ott áll a vártán, ám úgy gondoltam, az ötvenéves jubileumi turnén elcsípem a P. Mobilt, ha már szülővárosomba értek. Nem voltak illúzióim, így nem is csalódtam.
Nos, az estét egy fiatal formáció, a Mudfield kezdte. A Szeghalomról származó, 2016 óta működő ötösfogat (Kovácsovics Máté – ének, Feke István – gitár, Szegedi Martin – gitár, Szabó Dezső – basszusgitár, Balázs Loránd – dob) eddig három albumot készített (’Sárrét’ 2019, ’Kelet népe’ 2020, ’Szörnyeteg’ 2021), a negyedik valamikor tavasszal várható. Modern metál és hard rock elemeket is magába foglaló dinamikus zenéjük hamar felrázta a közönséget, akik szemmel láthatólag csak ismerkedtek – ahogy én is – a kvintettel.
Ahogy a rockzenét játszani kell, mindent kiadtak magukból, és ez az energia le is jött a színpadról. Egyórás programjuk sikert aratott, a srácok letették a névjegyüket Veszprémben.
A dübörgő riffek, a nyersen zúzó gitárok, Kovácsovics Máté erős hangja, az élet nem éppen napos történéseiről szóló személyes hangvételű szövegek egy őszinte, nem kalkulált zenekar képét vetítették elénk.
A koncert egyetlen negatívuma a rettenetes megszólalás volt. A végletekig felerősített ritmusszekció és a háttérben alig hallható gitárok, illetve ének nem tett jót az amúgy kitűnő zenei teljesítménynek.
Körülbelül húszperces átszerelés után felhangzott a Lakodalom van a mi utcánkba’ kezdetű népdal, a Mobil tagjai beszállingóztak a színpadra – legutoljára a főnök mászott fel a deszkákra –, és belevágtak a Piros, metál, zöld/Nem érhet baj ősrégi tételbe.
Elharmadolták a koncertműsort: az elsőben a Vikidál-Tunyogi-éra dalai mentek, a másodikban az újabb kori Mobil szerzeményeit hallottuk – ide becsúszott az Oh Yeah! a régiek közül –, a harmadikban visszatértek a két énekes által fémjelzett klasszikus korszakhoz.
A második részben Tunyó egyik lánya, Tunyogi Bernadett lépett színpadra, aki duettezett Baranyival. Berni nagyon képzett hangú énekes, férfiszemnek gyönyörködtető élmény a megjelenése, mégis azt gondolom, steril, tiszta előadásmódja nem illik a Mobil szakadt hard rockjához.
A Varjúdalt Tarnai Dani énekelte, közvetlenül a basszusszólója után.
A ráadásban Berni visszajött, hogy a bandával együtt nyomják el Az utolsó rock and rollt, aminek a szövege Tunyóról szól, így emlékeztek rá. Nagy bánatomra a Honfoglalás nem hangzott el, illetve csak a bevezető sorai, azok is az Ismerős Arcok Nélküled című szerzeményébe beépítve. Nekem ez így idegenül hangzott, az viszont tetszett, hogy az Örökmozgóba a zenekar bemutatásakor beépítették a Rainbow Long Live Rock n’ Roll örökzöldjének refrénjét.
Felcsendült a P. Box A zöld, a bíbor és a fekete című örökzöldje, amit eredetileg Radics Béla emlékére írtak. Ezt a nótát a Mobil az 1994-es összeállás után elkezdte játszani egy versszakkal megtoldva, immár Bencsik Samunak is ajánlva. Később ez a névsor kibővült Cserháti Pityivel és Tunyóval.
Lóri színpadi megjelenése mellbevágóan hatott rám. Az az ember, aki régen felszántotta színpadot, aki lökte előre a bandát minden egyes bulin, akinek harsány összekötőszövegein hatalmasakat röhögtünk, most alig tudott feljönni a deszkákra és megfáradt öregemberként, erőtlen hangon celebrálta a fellépést. Igen, tudom, a halál torkából jött vissza, hála az égnek, legyőzte az ocsmány kórt, csak megrendítő volt látni, hogy idős kora mellett ennyire megviselte a betegség. A címben elhangzó mondat is valószínű erre a helyzetre utalt.
Zenei teljesítmény szempontjából semmi panasz nem lehetett a koncertre, hibátlanul előadták a programot, a Mudfieldhez képest egész tűrhetően szóltak. Az egy kicsit elszomorított, hogy szerény nézőszám gyűlt össze az Arénában a csarnok méreteihez képest.
És még egy fontos dolog: a jelenlegi P. Mobil már nem a lázadásról, a külön útról, a polgárpukkasztásról szól, mint uszkve négy évtizede, amikor ezek a jegyek (is) élesen megkülönböztették őket kortársaiktól. Sokukhoz hasonlóan a jelenlegi kurzussal megbékülve koncerteznek és jelennek meg lemezeik.
Intro: Lakodalom van a mi utcánkba’ / Piros, metál, zöld / Rocktóber / Rock ‘n’ roll / Maradsz, aki voltál / Miskolc / Főnix éjszakája / Tűzimádó / Te és én / Mivel szeretnél / Nélküled / Nagyon nagy a baj / Bonobó / Oh Yeah / Ötvenéves férfi / A zöld, a bíbor és a fekete / Basszusszóló / Varjúdal / Utolsó cigaretta / Menj tovább / Kétforintos // Az utolsó rock ‘n’ roll / Örökmozgó / Outro: Ha újra kezdeném
Szöveg: Bigfoot
Képek: Dini
Legutóbbi hozzászólások