Rob Halford - Vallomás

Rövid időn belül a második Judas Priest-tag önéletrajzát olvashatjuk, bár Rob Halford könyvében kisebb hangsúllyal jelenik meg a zenekar, mint K. K. Downing biográfiájában. Nagy energiát fektettek Halford könyvének promóciójába, hiszen több kisebb részlet is napvilágot látott, maga az énekes is erősen magára irányította a figyelmet meghökkentő megnyilvánulásaival, megjelenésével.

Elkerülhetetlen, hogy párhuzamot vonjak a két zenész önéletrajzi könyve közt. Downing visszafogottan, tárgyilagosan igyekszik bemutatni életpályáját, a Metal God meg sem próbálja elrejteni érzéseit, időnként kíméletlenül őszinte megnyilvánulásait mind magáról, mind a külvilágról. Azonban még a jelét sem adja, hogy bárkit is meg akar bántani, sőt, megértéssel áll az emberi gyarlósághoz. Még Downingot sem ostorozza, pedig szerinte igencsak „benne hagyta a sz.rban” őket kiválásával. Egyvalamiben viszont hasonló Kenhez: ő sem mond ítéletet senkiről.

Downing könyve egy mindig elégedetlen, állandóan zsörtölődő ember életútját bemutató kötet, aki sem a karrierje során, sem a magánéletben nem találta meg a boldogságot, a Metal God ’Vallomás’-a viszont a siker élményéről, a Priest iránti rajongásról, valamint a hosszú és küzdelmes, a promiszkuitástól sem mentes út során megtalált magánéleti boldogságról szól. Ebben az is közrejátszik, hogy K.K.-vel ellentétben Rob egy szerető, összetartó és megértő családban nőtt fel, akik elfogadták az ő másságát, számára biztosított volt az érzelmi háttér. Felnőtt korában sem lazultak meg az erős érzelmi szálak szüleivel. Persze hogy ő is belebotlott konfliktusokba, de ezeket is elegánsan tálalja, egy kicsit olyan, mintha ő lenne a béke papja a zenekarban.

A bandát ért személyi változásokon nem lamentál, csak tényként közli azokat, Dave Holland későbbi csúnya büntetőügyét még csak meg sem említi, K.K. sem kerül szóba távozása után és bár van véleménye a Ripper-korszakról is, arról sem értekezik túl bőven. Az viszont érdekes, hogy azt írja, nem hallgatta meg a vele készült lemezeket, pedig egy jó másfél éve arról nyilatkozott, hogy szívesen énekelne dalokat arról a két albumról is.

Rendhagyó önéletrajz ez, kevés olyan előadó van, aki ilyen nyíltsággal beszél hibáiról, más pályatársak iránti rajongásáról, korábbi súlyos alkohol- és drogfüggéséről (harmincöt éve azonban teljesen tiszta), vagy éppen szexuális orientációjáról. Halford melegsége valóban központi téma a kötetben, időnként szaftos részletekkel szolgál ilyen irányú kalandjairól, de nem ez a lényeg. Ez csak egy eszköz, hogy bemutassa küzdelmes életét. Torokszorító az a belső vívódás, mely szerint sokáig titkolnia kellett homoszexualitását azért, hogy ne okozzon kárt a Judas Priestnek, melyet élete fő művének tart, melynél fontosabb dolog nem sok van az életében. Meglepő őszinteséggel írja le azt a tizenkét évet is, amikor távol volt a Priesttől, és hogy mennyire küzdött azért, hogy visszakerülhessen a bandába. Mindössze egy rossz szót ejt társairól: neki kellett megtennie az első lépéseket ez ügyben.

Nagyszerű olvasmány, könnyed, szabatos tálalásban, ugyanakkor nagyon bátor is, hiszen a homoszexualitás még ma sem teljesen elfogadott Nagy-Britanniában vagy a világban, noha Rob szerint ma már sokkal jobban állnak hozzá. Azonban erről is teljesen természetesen értekezik, a kötet második felében nem is rejti véka alá boldogságát, magánéletbéli sikereit. Ebben nagy szerepe volt a több mint húsz évvel ezelőtti coming-outnak, mely után óriási tehertől szabadult meg és nem kellett többé rejtőzködnie.

A sok viszontagság után egy olyan művészt ismerhetünk meg az oldalakon, aki mára abszolút kiegyensúlyozott, szeret élni, elégedett a sikerekkel, és a pandémia okozta krízis ellenére igenis vannak még tervei a hetvenhez közeledve is. A Metal God életszemlélete – aki egyébként meggyőződéses royalista –, pályája nem csak rockzenészek számára példa.

Megosztás