Rövid időn belül a második Judas Priest-tag önéletrajzát olvashatjuk, bár Rob Halford könyvében kisebb hangsúllyal jelenik meg a zenekar, mint K. K. Downing biográfiájában. Nagy energiát fektettek Halford könyvének promóciójába, hiszen több kisebb részlet is napvilágot látott, maga az énekes is erősen magára irányította a figyelmet meghökkentő megnyilvánulásaival, megjelenésével.
Elkerülhetetlen, hogy párhuzamot vonjak a két zenész önéletrajzi könyve közt. Downing visszafogottan, tárgyilagosan igyekszik bemutatni életpályáját, a Metal God meg sem próbálja elrejteni érzéseit, időnként kíméletlenül őszinte megnyilvánulásait mind magáról, mind a külvilágról. Azonban még a jelét sem adja, hogy bárkit is meg akar bántani, sőt, megértéssel áll az emberi gyarlósághoz. Még Downingot sem ostorozza, pedig szerinte igencsak „benne hagyta a sz.rban” őket kiválásával. Egyvalamiben viszont hasonló Kenhez: ő sem mond ítéletet senkiről.
Downing könyve egy mindig elégedetlen, állandóan zsörtölődő ember életútját bemutató kötet, aki sem a karrierje során, sem a magánéletben nem találta meg a boldogságot, a Metal God ’Vallomás’-a viszont a siker élményéről, a Priest iránti rajongásról, valamint a hosszú és küzdelmes, a promiszkuitástól sem mentes út során megtalált magánéleti boldogságról szól. Ebben az is közrejátszik, hogy K.K.-vel ellentétben Rob egy szerető, összetartó és megértő családban nőtt fel, akik elfogadták az ő másságát, számára biztosított volt az érzelmi háttér. Felnőtt korában sem lazultak meg az erős érzelmi szálak szüleivel. Persze hogy ő is belebotlott konfliktusokba, de ezeket is elegánsan tálalja, egy kicsit olyan, mintha ő lenne a béke papja a zenekarban.
A bandát ért személyi változásokon nem lamentál, csak tényként közli azokat, Dave Holland későbbi csúnya büntetőügyét még csak meg sem említi, K.K. sem kerül szóba távozása után és bár van véleménye a Ripper-korszakról is, arról sem értekezik túl bőven. Az viszont érdekes, hogy azt írja, nem hallgatta meg a vele készült lemezeket, pedig egy jó másfél éve arról nyilatkozott, hogy szívesen énekelne dalokat arról a két albumról is.
Rendhagyó önéletrajz ez, kevés olyan előadó van, aki ilyen nyíltsággal beszél hibáiról, más pályatársak iránti rajongásáról, korábbi súlyos alkohol- és drogfüggéséről (harmincöt éve azonban teljesen tiszta), vagy éppen szexuális orientációjáról. Halford melegsége valóban központi téma a kötetben, időnként szaftos részletekkel szolgál ilyen irányú kalandjairól, de nem ez a lényeg. Ez csak egy eszköz, hogy bemutassa küzdelmes életét. Torokszorító az a belső vívódás, mely szerint sokáig titkolnia kellett homoszexualitását azért, hogy ne okozzon kárt a Judas Priestnek, melyet élete fő művének tart, melynél fontosabb dolog nem sok van az életében. Meglepő őszinteséggel írja le azt a tizenkét évet is, amikor távol volt a Priesttől, és hogy mennyire küzdött azért, hogy visszakerülhessen a bandába. Mindössze egy rossz szót ejt társairól: neki kellett megtennie az első lépéseket ez ügyben.
Nagyszerű olvasmány, könnyed, szabatos tálalásban, ugyanakkor nagyon bátor is, hiszen a homoszexualitás még ma sem teljesen elfogadott Nagy-Britanniában vagy a világban, noha Rob szerint ma már sokkal jobban állnak hozzá. Azonban erről is teljesen természetesen értekezik, a kötet második felében nem is rejti véka alá boldogságát, magánéletbéli sikereit. Ebben nagy szerepe volt a több mint húsz évvel ezelőtti coming-outnak, mely után óriási tehertől szabadult meg és nem kellett többé rejtőzködnie.
A sok viszontagság után egy olyan művészt ismerhetünk meg az oldalakon, aki mára abszolút kiegyensúlyozott, szeret élni, elégedett a sikerekkel, és a pandémia okozta krízis ellenére igenis vannak még tervei a hetvenhez közeledve is. A Metal God életszemlélete – aki egyébként meggyőződéses royalista –, pályája nem csak rockzenészek számára példa.
Nem tudom, hogy elolvassam-e. Legeslegeslegnagyobb rajongója vagyok a hangjának. De nem tudom, hogy mint embert meg akarom-e ismerni. Főleg úgy nem, hogy nem biztos, hogy a melegségén kívül igazat mond-e. Érdekel, hogy miért hagyta ott a Priest-t. De csak ezért elolvasni?
Minden önéletrajz gyakorlatilag bizonyítvány-magyarázat.
Ozzy-ét, Freddie Mercury-ét, Rex Brown-ét is csak félig-háromnegyedig tudtam elolvasni. Szerintem ezek olyan távol állnak a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Lemmy-ét már a kezembe sem mertem venni.
Két önéletrajzi könyv tetszett: KK-é, és Bruce Dickinson-é.
Ne, nehogy elolvasd Isten ments, amúgy sem kötelező olvasmány meg hazudnak ezek mind.
Egyébként nagyon jó könyv ez is csak télen kell olvasni ?és igen vannak benne téves infók amelyek vagy a fordításból erednek vagy Halford hazudik a Vallomás című könyvében amit nyilván minden barátja, rokona és zenésztársa elolvas meg vagy 2 millió ember kivéve DPed – t aki azért mégis elsőnek kommenttel. Furcsa.
Persze, hogy elsőnek kommentálok, hisz a Priest a zenei anyanyelvem. A legnagyobb kedvencem 16 éves korom óta. Azt hittem, kinövöm…, de nem így lett. Az első lemez, amit a sarki használt lemezboltosnál megvettem a screaming. Máig a legnagyobb kedvencem.
Azért leírhatnátok ide, hogy mit mond az öreg a könyvében, miért hagyta ott a 90-s években a Priestet? KK könyvében nem magyarázza túlságosan.
Azt annak idején megmagyarázta különféle interjúkban Halford papa (jó akkor még csak középkorú volt). Lényegében pont azért, amiért te nem. Ő kinőtte meg ráunt a klasszikus metálra. Jobb esetben is Panterára meg eszemfaszom nemtudoménkikre hivatkozott hogy az a menő. Eskűre mondom, még a régi öltözködését is lesajnálta és szó szerint azt mondta, hogy mamár a repgatya – meg tán a tornacipő – a menő. A rapgatya meg a menő tényleg így együtt benne volt nem én fantáziálom, meg akarom lejáratni.
Lehet nem rapgatyát hanem rövidgatyát mondott, de a lényegen ez mit sem változtat.
És első dolga volt, hogy megalakíts a Fight metál zenekart, ami tök ugyanaz a stílus mint a Priest.
Ahogy emlékszem KK könyvében is pont ezt írta, hogy csak úgy lelépett, különösebb indok nélkül.
Valahol máshol olvashattam, hogy már a Painkiller turnén nagyon nem akaródzott neki szépen énekelni. (És akkor szépen fogalmaztam)
Freddie Mercurynak nincs önéletrajzi könyve …
Halford Dickinsonhoz hasonlóan emberileg is példakép volt számomra. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy amikor 1989/90 táján a Priestet megismertem, addigra már túl volt az alkoholos és drogon időszakán és nemcsak évek óta tisztán és józanul élt, hanem a Metal közösséget meghatározó perben kulturáltan és méltóképpen képviselte az egész közösséget. Az éveken át tartó per stresszét, feszültségét, dühét nem a magánéletében adta ki, és nem a környezetén vezette le, hanem a zenében: minden stresszét, dühét, agresszióját beleadta a Painkiller lemezbe.
Az, hogy az USÁ-ba átköltözve a hatalmas siker Őt is elcsábította a 80-as évek közepén a drog és pia útjára az megbocsátható nemcsak a hangja miatt, hanem mert utána teljesen kijózanodott, és az igazi brit úriember típust adta. A színpadon egy vadállat, de a magánéletben egy igazi civilizált úriember.
Majd évtizedekkel később betegen a gerincproblémái miatt sem nyavajgott, hanem lemezeket készített és világturnét adott.
Ezt nem a pénzért csinálta végig, hiszen addigra a sok sok arany és platinalemez meg világturné meg merchandise hatására már dollárban is multimilliomos volt, hanem a Metal zene szeretete és a rajongók szeretete miatt.
(ezt a Halford néven levő szólólemezei is bizonyítják, hogy már a Priestbe visszatérése előtt zeneileg visszatért ahhoz a stílushoz, aminek Ő volt az egyik alapítója)
Számomra nem az volt a sokkoló, amikor kiderült, hogy homoszexuális (addigra már túl voltunk Mercury coming outján, meg sajnos a halálán is), hanem az, hogy a Two zenekarban direkt “elfelejtett” énekelni, és a Grunge zenekarokhoz hasonlóan csak pár hangjegyre korlátozta az énekét. De később szerencsére rájött, hogy ilyen torokkal bűnnek számít nem kiénekelni mindent, amire csak képes.
Számomra az első Fight lemeze, meg az első 2 Halford néven kiadott szólólemeze a Judas Priest legjobb lemezei mellett helyezkedik el.
“Még Downingot sem ostorozza, pedig szerinte igencsak „benne hagyta a sz.rban” őket kiválásával. Egyvalamiben viszont hasonló Kenhez: ő sem mond ítéletet senkiről.”
Köszi gyerekek én eddig bírtam. (Ha valaki nem érti, még szép hiszen akkor magáról kellene kimondani a létező legsúlyosabb ítéletet. Ha az a szar, akkor ő egyenesen lávában hagyta főni a többieket.)
Megrázó néhol az őszintesége .Nem vagyok a legnagyobb rajongó de elolvastam. Ahogy Dickinsont ,Lemmy, Vince Neil Duke Elington stb könyveket.Ezek egy korszak lenyomatai . Értetlenül állok nagy rajongó ismerőseim előtt hogy nem kiváncsiak rá. A propaganda rendesen kiforditja az embereket. Durcás Dorika meg már tolja is a szecskázó gépet a tv kamerák elé.
Az előbb vettem meg.
Olvasás indul.? Ítélet később. ?
/ Adrian Smith könyve viszont nekem csalódás. A felénél megálltam, ês nem akaródzik felvenni…/
Én Schuster Lóri és Tony Iommy könyvével jártam hasonlóképpen, pedig mindkettőtől nagyon sokat reméltem/vártam.
Dickinsoné viszont nagyszerű volt, az egyik legjobb önéletrajzi könyv, amit valaha olvastam.
Axl Rosenak mikor lesz már könyve? Az sem baj ha csak felmondja mikrofonra azt utána a kiadó leírja.
DPed inkább olvasd el a könyvét és nem kell találgatni tovább. De, hogy szerinted a Fight “tök ugyanolyan” mint a Priest az megint furcsa kijelentés.
Mit ne mondjak ezen a kijelentésen én is megdöbbentem, az hagyján hogy én nagyon nem így hallom, de Rob és az MTV-s ripi sem ezen a véleményen voltak amikor megjelent a bemutatkozó albumuk.