Az ősz egyik fontos zenei eseménye mindenképpen az Arch Enemy friss lemezéhez kapcsolódó promóciós túra, amelyhez nem kisebb nevek csatlakoztak, mint a Gatecreeper, az Amorphis és az Eluveitie. Mike Amott brigádja nem ritka vendég nálunk, de be kell vallanom, hogy Alissa White-Gluz érkezése óta még nem volt szerencsém hozzájuk. A remekül sikerült ’Blood Dynasty’ album viszont megadta a megfelelő löketet, hogy pótoljam ezirányú hiányosságom.
A korai kezdés miatt sajnos csak a Gatecreeper utolsó dalára érkeztem meg. Őszintén szólva nem törtem össze magam, hogy időben érkezzem, (bár nem is ment volna) mert előzetesen belehallgatva nem hozott lázba a csapat muzsikája. Alapjába véve szeretem ezt a Dismember-hatásokkal teli szögesdrót hangzást, de sajnos az egyéniség erőtlen szikráját sem véltem felfedezni a csapat muzsikájában.
Utánuk az Amorphis következett, ami egy picit meglepett. Később persze megértettem, hogy miért volt ez sorrend. Az Eluveitie látványosan nagyobb ovációt kapott a közönségtől, mint finn barátaink. Mondjuk az megint csak az én szociális problémám, hogy általában messze elkerülöm a folk-metál együtteseket, így halvány lila dunsztom sem volt, hogy ennyire működik a csapat idehaza.
Persze akadnak azért kivételek, mert ha szigorúan nézzük, akkor az Amorphis is jócskán hordoz magán folkzenei elemeket, de bennük megvan az a fajta mélység, az a sötét atmoszféra, amely még évtizedekkel ezelőtt a rajongójukká tett. Én is azok táborát erősítem, akik számára a Pasi Koskinennel készült lemezek a mérvadóak, de ennek ellenére már az ’Eclipse’ lemezzel megkedveltem a Tomi Joutsen által fémjelzett korszakot.
Sajnos ezen a körúton csak egy nyúlfarknyi műsoridő jutott a bandának, így nem volt túl nagy merítés, csak néhány új dal és a kötelező koncertkedvencek. A nyitó dal nem is lehetett volna más, mint az új lemez egyik slágere, a Bones. Tényleg egy markáns, ütős darab, amely valószínűleg jó sokáig műsoron marad majd a Dancing Shadowszal egyetemben.
Az elhangzott kilenc dalból igazából csak a Wrong Directiont cseréltem volna le. Imádják játszani, szinte minden turnén előbukkan, de ebben a közegben nekem ez volt az egyedüli töltelékdal, ami helyett számtalan jobb tételt betehettek volna.
A muzsikusokra és a színpadi produkcióra nem lehet panasz, mert mindenki a saját visszafogott stílusában hozzátette a magáét a sikerhez, mint picivel később a magyar válogatott Lisszabonban. Tomi hangi adottságai minden egyes alkalommal elkápráztatnak. Elképesztő, hogy milyen profin és lazán váltogatja a tiszta és az extrém énekhangját, arról nem is beszélve, hogy bármelyik death metal zenekar szívesen lecsapna rá, mert ritkán hallani ilyen meggyőző hörgést a színtéren.
A koncert első felének megszólalása nem volt túl érces, de szerencsére két-három dal után megérkeztek a gitárok is, így már lehetett élvezni a hallottakat. Remélem, hogy az új lemezzel visszatérnek önálló turnéval is, mert ez előételnek jó volt, de azért nekem támadt némi hiányérzetem a műsor rövidsége miatt.
Bones / Silver Bride / Wrong Direction / The Moon / Dancing Shadow / Death Of A King / Black Winter Day / House Of Sleep / The Bee
Utánuk az Eluveitie következett, akiknek munkásságát én nem követem. Volt már hozzájuk szerencsém, de valamiért nem tudtam megkedvelni a zenéjüket. Fabienne Erni énekesnő színpadi munkája látványos és rendkívül jól bánik a közönséggel is.
Egyébként a csapat többi tagja is kivette a részét show-ból, teljesen belakták a színpadot. Mindezt a nézősereg is nagy hálával fogadta. A sátor szinte teljesen megtelt és a jelenlévők teljes vállszélességgel álltak a csapat mögött.
A produkció vérprofi volt, mind a nyolc muzsikus tudta a dolgát, amikor épp valamelyiküknek nem volt hangszeres része, akkor is kivette a részét a látványból.
Szóval annak ellenére, hogy nagyon távol áll tőlem a csapat zenéje, mégis tudtam élvezni a látottakat és jól be is fűtötték a terepet a főhősöknek!
Intro / Ategnatos / Deathwalker / The Prodgial Ones / Exile of the Gods / A Rose for Epona / Premonition / Ambiramus / The Call of the Mountains / King / Inis Mona
Az Arch Enemyt annak ellenére, hogy nem ritka vendég hazánkban, már nagyon régen, 2012-ben a megboldogult Hegyalja Fesztiválon láttam utoljára, még Angela Gossow-val a fronton. Többször készültem, de valamiért sosem tudtam eljutni, így most semmiképpen sem akartam lemaradni róluk.
Bár az Angelával készült lemezek morcosabb zenei vonalát jobban komázom, nincs bajom az Alissa által fémjelzett korszakkal sem, és a személye is mindig szimpatikus volt. A friss ’Blood Dynasty’ lemezük is élvezetes hallgatnivaló, csordultig pakolva remek melódiákkal.
Ahogy lehullt a lepel, kíméletlenül bele is vágtak a Deceiver, Deceiver dallal, amely egy elég falbontó kezdés. Ezután sem hagyták megtörni a lendületet, sorra jöttek a keményebb kötésű dalaik, amelyek szinte elsodorták a közönséget. Igazi profizmust láthattunk, a koncert minden pillanata megkomponált volt, de valahogy mégsem volt rutinszagú.
A zenészekről sugárzott az energia és hogy élvezik, amit csinálnak. Michael Amott remek társra lelt Joey Conception személyében.
Voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy az új fiú technikailag sokkal jobb, mint Mike.
Úgy szaladtak az ujjai a fogólapon, hogy csak lestem. Alissa White-Gluz pedig színpadra született, efelől szemernyi kétségem sincs.
A vérében van ez az egész, annyira éli. Látszik, hogy sokat ad az imázsra, a különleges színpadi megjelenésre, de azt érzem, hogy mindez őszinte és nem púder. A színpadot teljes egészében bemozogta, közben pedig a mikrofonnal zsonglőrködött, amikor pedig a zene megkívánta, háttérbe vonult és átadta a terepet a hangszereseknek.
A zenekar mellett a közönség is remek volt, az egész sátor élte az este minden pillanatát. De hogy is lehetne csendben, egyhelyben állva kibírni olyan dalokat, mint a The Eagle Flies Alone vagy az Illuminate The Past?
Ezek a nóták még akkor is magukkal tudják ragadni az embert, ha nem elkötelezett rajongója a csapatnak, mert a faék egyszerű számszerkezetek és a dúdolható dallamok már elsőre is hatnak. Mesterien egyensúlyoznak a kiszámítható slágeresség és az őszinte, autentikus alkotás hajszálvékony határvonalán. Bár minden hang a profizmus és tudatosság lenyomata, mégsem vész el belőle az őszinteség varázsa.
Az őskorszak rajongójaként én ugyan el tudtam volna viselni még pár dalt az első négy lemezről, de alapvetően így is kerek volt a szett. Néhány dal után a fülsértően hangos pergő is belesimult a mixbe és a szokatlanul remek hangzás felejthetetlenné tette az estét.
Deceiver, Deceiver / Ravenous / Dream Stealer / Blood Dynasty / War Eternal / My Apocalypse / Illuminate The Path / Liars & Thieves / The Eagle Flies Alone / First Day In Hell / Sunset Over The Empire / No Gods, No Masters / Avalanche // Snow Bound / Nemesis / Fields Of Desolation
Összességében egy remek programot kínált ez az esemény, amely összehozott négy különböző, de a maga műfajában kiemelkedő csapatot, amely szépen meg is töltötte a helyet. Az Arch Enemy az elmúlt években a melodeath színtér vezető zenekarává avanzsálódott, és most is bizonyították, hogy méltóak erre a címre. Az emberfia az ilyen minőséget képviselő csapatokat bármikor szívesen megnézi újra, tehát ha netán egy év múlva újra útba ejtik a fővárost, rám számíthatnak.
Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: Török Tamás
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások