Ezen a novemberi borongós, szeles napon egy az időjárás hangulatához illő turnécsomag hívta táncba a metálrajongókat. Idén már a sokadik ilyen erős csomagot kaptuk a nyakunkba, amely sajnos a nézőszámon minimálisan éreztette magát, körülbelül egy erős félháznyi rajongó koptatta a sátor betonpadozatát. Mindez persze nem csoda ilyen sűrű programajánlat mellett, mert most már valóban oda jutottunk, hogy egymást érik az események.
Érkezésemkor már épp sötétbe borult a színpad, így szerencsére nem maradtam le semmiről. A bemelegítő szerep a Hiraesnek jutott, akik 2020-ban alakultak a Dawn Of Disease romjain. Az énekesük pedig az a Brigitta Görtz, aki a Critical Mess vagy a Cripper zenekarokból lehet ismerős. A csapat a melodikus death metalt tűzte zászlajára, és ennek a skatulyának maximálisan meg is felelnek, semelyik oldalról nem akarják kirúgni a műfaji határok falait, csak szépen sorba rendezik az Arch Enemytől ellesett figurákat, kiegészítve némi himnikus hangulattal. Ezek a melódiák a zenekar erősségei, ezek adják el a dalokat, és ezek emelik ki a klisék halmazából. Rövid műsoridejükbe mindössze négy dal fért bele, amelyek mindegyike a legújabb ’Dormant’ című lemezükön foglal helyet. A produkcióba mindent beleadtak, amit az a néhány tucat zenerajongó meg is hálált, akik már behúzódtak a sátorba. Aki bírja az efféle muzsikát, annak érdemes rápróbálni a bandára.
Through The Storm / About Lies / We Owe No One / Undercurrent
A némileg hosszúra sikerült átszerelés után (a másik színpadon zajló esemény miatt), de a kiírtaknak megfelelően tűpontosan kezdett a Wolfheart, akik komoly díszlettel fokozták a hangulatot, amire a szokatlanul hosszúra eresztett földöntúli hangaláfestés szépen rá is erősített.
A hangzás az ő produkciójuknál volt a legmeggyőzőbb, a gitárok vaskosan és erőtől duzzadóan szólaltak meg és az arányok is egész hamar, már a második dal vége felé beálltak.
A bandával picit hadilábon állok, az első két albumukat szeretem, de azután nekem kicsit összefolyik az életművük. Miden alkalommal teszek egy próbát az újabb megjelenéseikkel, de valamiért nem tudok belekapaszkodni a dalaikba.
Bíztam benne, hogy most, az élő találkozás alkalmával ez majd megváltozik, de itt is ugyanazt éreztem, mint otthon. Hiába volt adott a megfelelő hangulat, fények, füst és minden, ami ilyenkor kell, mégsem tudott magával ragadni a produkció.
Elő-előbújt egy-egy hangulatos riff vagy melódia, de valamiért mégsem tudott magával ragadni a csapat.
Strength And Valor / Zero Gravity / Burning Sky / Ghost Of Karelia / Evenfall / The King / Grave
Következett az este egyik főhőse, a portugál Moonspell. A karrierjük alatt szinte az extrém műfajok egész spektrumát bejárták, a doom, black, gothic alstílusok mindegyikében kipróbálták már magukat, de szerencsére mindig megmaradt a jellegzetes Moonspell-hangulat, ami a kezdetek óta jellemzi a csapatot.
A zenekar a tőlük megszokott profizmussal és szenvedéllyel varázsolta el a közönséget. Már az első pillanattól kezdve érezni lehetett, hogy egy különleges este vár ránk: az intró alatt egyre nőtt a feszültség, majd amikor Fernando Ribeiro énekes a színpadra lépett, az egész terem megtelt energiával.
Szerencsére a technika is az ő oldalukon állt, így a zenekar páratlan hangzása élőben talán még erőteljesebben tudott megdörrenni, mint a stúdiófelvételeken. A súlyos riffek és az érzelmes dallamok tökéletes harmóniája egy pillanatra sem hagyott alább.
Fernando karizmatikus előadása és közvetlensége pedig tovább emelte az este színvonalát. A közönséggel való kapcsolata olyan természetes volt, mintha egy baráti összejövetelen lennénk. Fernando Riberio igazi frontember, aki az első pillanattól képes felpezsdíteni a vért a közönség egészében.
Nem volt ez másképp most sem, de ezzel a „best of” programmal nem is volt nehéz dolga, mert egy igazi Moonspell-esszenciát zúdítottak a nyakunkba, amibe szinte csak a legnagyobb slágerek fértek bele.
A koncert végére mindenki érezte, hogy egy igazán különleges élmény részese volt. A Moonspell nemcsak kiváló zenei élmény nyújtott, hanem egy olyan atmoszférát is teremtett, amelyből senki sem akart kilépni.
Ez az este egy újabb bizonyíték arra, hogy a zenekar miért számít a műfaj egyik legkiemelkedőbb és legautentikusabb képviselőjének.
Opium / Awake! / Extinct / Night Eternal / Finisterra / Everything Invaded / Nocturna / Breathe (Until We Are No More) / Vampiria / Alma Mater / Full Moon Madness
Szusszanásnyi átszerelés után következett az, amire a legtöbben voltak kíváncsiak, a Dark Tranquillity. A zenekar már az első pillanattól kezdve megragadta a közönség figyelmét, a színpadképet pedig a mérnöki pontosággal beállított robotlámpák mellett a három különálló LED-fal lenyűgöző látványvilága tette még emlékezetesebbé.
Ezek a díszletek tökéletes harmóniában voltak a zenével, dinamikusan váltakozó, látványos vizuális effektek és képek kísérték a dalokat, amelyek szinte filmszerű élményt nyújtottak.
A muzsikusok hibátlan játéka lenyűgöző volt, sütött róluk a rutin és a profizmus. A gitárszólók és riffek tisztán és erőteljesen szólaltak meg, miközben a dobok és a basszus sziklaszilárd alapot adtak a zenének.
A billentyűs részek különleges atmoszférát teremtettek, amelyek hűen visszaadták a Dark Tranquillity sajátos, semmihez sem hasonlítható melankolikus hangulatát. A zenészek közötti összhang is szembetűnő volt, minden egyes hang a helyén volt, mintha egy stúdiófelvétel kelne életre a színpadon. A hangkép ugyan nem volt a legtisztább, de bőven az élvezhető kategóriában volt.
Mikael Stanne, a zenekar énekese pedig egyszerűen hihetetlenül fáradhatatlan és zseniális volt. Lendületes előadásmódja, energikus, folyamatos mozgása az egész koncertet áthatotta. A közönséggel való kapcsolata különösen emlékezetes minden alkalommal. Őszinte mosollyal és folyamatos kommunikációval vonta be a rajongókat, akik szinte egyé váltak a produkcióval. Stanne nemcsak énekelt, hanem valóban átadta magát a zenének elmélyülve a produkcióban, és ezt az érzelmi töltetet a közönség is érezte.
Maga a műsor egy remekül összeállított, többfelvonásos, megkomponált előadás volt, ahol jutott a kötelező kedvencek mellett némi csemege is, mint az Empty Me vagy a Hours Passed In Exile, de természetesen az idén megjelent ’Endtime Signals’ albumon volt a legnagyobb hangsúly, amelyről négy tétel is előkerült, ezek mellett pedig szépen válogattak az életművük minden korszakából.
A hangulat végig az egész koncert alatt elképesztő volt, a keményebb dalok alatt a terem megtelt energiával, míg a lassabb, melankolikusabb részeknél szinte tapintható volt az érzelmi mélység.
A Dark Tranquillity újra olyan élményt nyújtott, amelyet sokáig fog emlegetni minden jelenlévő. A melodic death metal legendái ismét bizonyították, miért számítanak a műfaj úttörőinek és legmeghatározóbb alakjainak.
The Last Imagination / Nothing To No One / Wayward Eyes / Unforgivable / Hours Passed In Exile / The Dark Unbroken / Final Resistance / Cathode Ray Sunshine / Atoma / Shivers And Voids / Not Nothing / Empty Me / Our Disconnect / Phantom Days / Therein // The Wonders At Your Feet / Lost To Apathy / Misery’s Crown
Remek este volt, rendkívül jó formában lévő csapatokkal. Szerencsére a technika ördöge is szabadságon volt, mert egészen jól szólt mindegyik banda. Akinek esetleg ez nem volt elég, az hamarosan repetázhat a The Halo Effect koncerten, ahol újra ellátogat hozzánk Mikael Stanne énekes másik, hasonló stílusban nyomuló bandája.
Szöveg: Losi
Fotók: Török Tamás (TT)
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások