Hosszú, négyéves folyamat eredménye lett a ’Testamentum’. Volt más ötlet is az album koncepcióját illetően, mire formát öltött a végleges üzenet. Nem bántó, ha azt mondom, a cím nem hangzik túl vidáman és erre még rá is tett három haláleset. Nem a legjobb időben jelent meg, a zenekart ért tragédiasorozat megrendítő csapásán túl ráadásul egy bezárt világ köszöntött ránk immáron egy éve. Bár nem ez volt a szándék, a lemez indításakor nem lehet másra gondolni, mint a bezártságra: „A sötétség kapui kifelé nyílnak.” Ez egy régi dal részlete, nem szándékosan, mégis betalált.

Az album visszatekintés, számadás, ezt az elképzelést erősíti, hogy pár korábbi szerzeményt újrafogalmaztak, beleillesztve azokat az újak közé. Felcsendülnek gondolatok a kezdetről, a felnőtté válásról, a küzdelmekről, a megérkezésről, az elmúlásról. Összegzése egy példátlanul hosszú karriernek, ám a dalokban ott lebeg a végső búcsú üzenete is. Mert ez a lemez átölel úgy hat évtizedet. Ők tudnak összehasonlítást végezni az 1990 előtti és utáni korszakok közt, és nem csak Magyarországról beszélünk, mert testközelből látták a világot drótkerítésen és falon túl is. Három évtized ide, másik három oda – van miről mesélni. Ezt a kétoldalúságot (is) szimbolizálja az a pár dal a múltból, érdemes a szövegeikre odafigyelni, aktualitásuk mit sem változott. Ez valószínűleg a jelenkor hibája, más szemszögből a szövegek értékállóságát is jelenti.

Érzésem szerint stílusban nem tértek el a legsikeresebb, a hetvenes évek második felének Omega-stílusától. Oda tudnám tenni ezt a lemezt az űrkorszak végére a ’Gammapolis’ után. Épp olyan modern, földöntúli, mégis befogadható, igazi magyar rockzene. Némi kortárs ízt belevittek, és korábban is hallhattunk kórust, szimfonikus részeket. A dörgő progresszív metál elemei újnak mondhatók pár helyen, ilyenkor nem lehet nem kihallani a Dream Theater hatását.

Az űrkorszak óta több mint negyven év elszelelt, de az üzenet nem változott: el erről a beteg bolygóról, de nincs jobb sehol, jöjjünk vissza, tegyük jobbá a planétát, az embert, a lelkeket, a kapcsolatokat. Bár nehéz egy olyan kocka világban, ahol minden behatárolt, a XX.századi városlakó semmiben sem különbözik a XXI. századitól. „Egyhelyben futunk, amit útnak képzelünk, Föl-föltámadunk, de soha fel nem ébredünk” – énekli Mecky az Álom XXI. században. Ehhez nincs mit hozzátenni, álomban éljük a szép új világ valóságát, csak az ébredés kiábrándító. Az album reflektál a korunkra, nem csak szövegben, zenében is. Modernkori, mai rockzene, megtartva a régi nagy sikert hozó űrkorszak kereteit.

Valószínűleg ez az utolsó Omega-album, nem látom annak értelmét, hogy még egy készüljön a legendás név alatt úgy, hogy az egyik alapító átlépett a nem látható világba. Azt gondolom, a zenekar is úgy hiszi, mindent elmondtak: Ideje a pontot kitenni – így szól az egyik új dal címe. A magyar rockzene eddig nem létezett Omega nélkül, minden pillanatban ott voltak, otthagyták lábnyomaikat, hatásuk, eredményeik magukért beszélnek. Ám most közel az a pillanat, amikor nélkülük megy tovább a történet. Hogy a zenekar másik alapítójának van-e még mondanivalója önállóan, ez a jövő zenéje.

Nem ilyen hangulatban, nem ilyen körülmények közt és tragédia után akartam elmondani, mit gondolok erről a lemezről. Túl sok a fekete felhő, a gyász, a korlát. Először Nemes László, a legendás hangmérnök, aztán Laci, végül Misi hagyott itt bennünket. Ez túl sok – nem csak egy zenekarnak, még egy rajongónak is. Egy hét alatt hárman az Omegából. Mert Nemes is hozzájuk tartozott, nélküle nem így szólt volna a banda.

Erre az Omega-lemezre nem csak azért fogunk emlékezni, mert egy nagyon nehéz, homályos évben jelent meg.