A Metal Church története – az életművével ellentétben – nem túl irigylésre méltó sztori. Az 1980-as megalakulásuk óta rengeteg nehézségen és számtalan tagcserén mentek keresztül, ami sajnos időnként gyengébb lemezeket is eredményezett. Nem egységesen magas az anyagaik színvonala, de vannak olyan csúcspontok, amelyekkel mélyen bevésték magukat a heavy metal történetébe. Az én kedvenc korszakom tőlük az első Mike Howe-éra, amely időszakban sikerült megalkotniuk három definitív albumot (’Blessing In Disguise’, ’The Human Factor’, ’Hanging In The Balance’), amelyek azóta is hivatkozási alapként szolgálnak, ha szóba kerül a zenekar. Természetesen hasonlóan értékes a David Wayne fémjelezte első két lemez (’Metal Church’, ’The Dark’) is, amely megalapozta a zenekar hírnevét, de számomra mindig is Mike Howe marad „a Metal Church-énekes”. Ezért is fogadtam kitörő örömmel 2015-ben a visszatérését és a ’XI’ című albumot. A korong ugyan a világot nem váltotta meg, de azért sikerült valamit visszahoznia a múltból, amely hasonló érzelmeket váltott ki bennem, mint amikor először hallottam a ’The Human Factor’-t. Sajnos a második Howe-korszaknak tragédia vetett véget és én nem is nagyon bizakodtam abban, hogy a mindig karakán kitartásáról híres Kurdt Vanderhoofnak még mindig lesz elég ereje ahhoz, hogy folytassa a zenekar történetét.

Persze önmagához hűen nem adta fel ilyen könnyen és némi szusszanás után csatasorba állította Marc Lopes énekest, aki leginkább a Ross The Boss frontjáról lehet ismerős. Az énekesváltás mindig nehéz, de azt hiszem, hogy Lopes jó választás volt, amelyre a bizonyíték a ’Congregation Of Annihilation’ dalaiban rejlik.

Nem adja könnyen magát az anyag. Az első feladat, hogy elvonatkoztassunk a múlttól és adjunk egy esélyt Lopesnek, aki mindent megtesz, és úgy gondolom, hogy sikerült neki elsajátítani a Metal Church szellemiségét. Hangja szigorúbb és karcosabb, így inkább David Wayne-hez tudnám hasonlítani, mint Howe-hoz. Nekem kellett némi idő, amire megszoktam a túlzott affektálását, de amikor sikerült elvonatkoztatnom ettől, akkor elkezdtem élvezni az anyagot.

A korong első fele szokatlanul agresszív és lendületes muzsikát rejt. A remek refrénnel bíró nyitó Another Judgement Day tisztességesen ránk töri az ajtót és ez a lendület szinte végig megmarad az egész anyagon. Egyedül a Me The Nothing című power ballada hagy némi pihenőt, ahol Lopes is meg tudja mutatni, hogy mire is képes valójában. Az anyag második fele azonban kissé megfárad, marad a középtempó és a túlságosan önismétlő témák. A lemez második feléből csak a Say A Prayer With 7 Bullets emelkedik ki lazább, rock and roll-os felfogásával, valamint a My Favorite Sin a döngölős középtempóval. Ami engem még zavar, az a hangzás. Nem szól rosszul az anyag, az arányok rendben vannak és a dinamika is a helyén van, de a gitárhangzás nekem kissé poros. Biztos vagyok benne, hogy ez szándékosan van így, de ha az összkép nem lenne ilyen száraz, és ha némileg vastagabban dörrennének meg a gitárok, akkor az a dalok minőségi megítélésen is javítana.

Összegzés:

A ’Congregation Of Annihilation’ egy jó lemez, amely nem akarja megváltani a világot, de stabilan hozza azt, ami a mai Metal Churchtől elvárható. Néhány remek riffet és refrént szerencsére sikerült most is összehozni, ami elviszi a hátán a produkciót. A szokásostól morcosabb lemez, de remélhetőleg egy szerencsésebb korszakot nyit meg a zenekar történetében.

Pontszám: 7

Megjelenés: 2023
Kiadó: Rat Pak Records
Stílus: thrash metal
Származás: USA

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, kétféle színes és fekete LP

Zenészek:

Marc Lopes – ének
Kurdt Vanderhoof – gitár
Rick Van Zandt – gitár
Steve Unger – basszusgitár
Stet Howland – dobok

Dalcímek:

01. Another Judgement Day
02. Congregation Of Annihilation
03. Pick A God And Prey
04. Children Of The Lie
05. Me The Nothing
06. Making Monsters
07. Say A Prayer With 7 Bullets
08. These Violent Thrills
09. All That We Destroy
10. My Favorite Sin (bónuszdal)
11. Salvation (bónuszdal)