Meshiaak: Mask Of All Misery

A melbourne-i Meshiaak nevét sokat hallottam 2016 tájékán, amikor megjelentették bemutatkozó lemezüket, az ’Alliance Of Thieves’-t. Akkoriban még Jon Dette ült a dobok mögött, aki mostanra sajnos logisztikai problémák miatt kiszállni kényszerült a csapatból. Ezen az anyagon még jóval inkább valamiféle modern dallamos thrash metalba hajló muzsika volt hallható meglehetősen sok amerikai ízzel, néhol progos betétekkel színezve. Őszintén megvallva, nem nagyon olvadok el általában az ilyen jellegű muzsikától, de Danny Camilleri énekes annyira jól használja a hangját, hogy már csak ezért megérte végighallgatni a bemutatkozást.

A novemberben megjelent ’Mask Of All Misery’ névre keresztelt második korong vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Rendkívül izgalmasan indul a Miasama című dal intrójával, amit egy vonósnégyes támogat meg, ezt még talán a Testament is megírhatta volna egy gyenge pillanatában. A sor szépen folytatódik az izgalmasabb tételekkel, a Bury The Bodiesban némi grunge is a felszínre tör. Remek refrénnel bíró, meglehetősen húzós dal, talán a legjobb a lemezen.

Ezután a kis kitérő után visszatér a thrash metal vonal a City Of Ghosts és a Face Of Stone akkordjaiban, melyet a jóval modernebb felfogású, de eszméletlenül fogós és kerek Tears That Burn The Son követ. Az első lassabb dal a Doves, amelyben újra a grunge hatások erősödnek fel, de a feszült verzéből az album egyik legjobb refrénje bontakozik ki. Talán ebben a dalban tudja megmutatni igazán először Danny Camilleri, hogy milyen kincs rejlik a torkában. Mind az orgánuma, mind a hangja karcossága alapján egy igazi rock torok. Az album dallamossága innen indul meg igazán. A hátralévő dalok inkább hajaznak a Trivium kései dolgaira, mint például a Testamentre. Persze ezzel nem leszólni akarom a hallottakat, hanem irányvonalat mutatni, hogy körülbelül mire számíthat az, aki ad a korongnak egy esélyt.

Igazából az első hallgatások alkalmával nem nagyon tudtak magukkal ragadni a dalok, de minél többször lepörgött, annál vadabbul rántott magával a dalcsokor. Bár a lemez közepe kicsit belaposodik, a végére megint ráerősítenek az In The Final Hourrel, amelyben a refrénnél csak a szóló nyűgöz le jobban. Záródalnak megérkezik a legdurvább tétel is: Danny megmutatja, hogy az extrém ének sem esik nehezére.

Összegzés: 

A második albumával támadó Meshiaak nem váltja meg a világot. Nem akarták megújítani a műfajt, viszont a dalokba nem nagyon tudok belekötni. A bemutatkozó anyaghoz képest talán egy leheletnyit kísérletezősebbre vett ’Mask Of All Misery’-nek előkelő helye lesz az év végi listákon, mert modern thrash metalban – vagy minek is nevezzem – nehéz lesz ettől jobbat készíteni.