Lehet szeretni vagy utálni a Linkin Parkot, ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy ’Hybrid Theory’ lemezük hatalmas jelentőséggel bír, egyfajta lenyomata a 2000-es évek elejének, az akkori rock- és metálzenének, nevezzük azt akár nu-metalnak, modern metálnak, alternatív metálnak, rap rocknak vagy bármi másnak. Egészen elképesztő, de az album idén töltötte be huszadik életévét, és ez idő alatt tizenkétszeres platina státuszba emelkedett az Egyesült Államokban az ott eladott tizenkétmillió példányszámmal, világviszonylatban azonban még ennél is több, mintegy harmincmillió fogyott a lemezből. Azóta talán egyetlen metálalbum sem volt képes ehhez hasonló bravúrt véghez vinni (nem vagyok a pontos számok birtokában), a hanghordozók háttérbe szorulása és a dalok között ugráló, csapongó streamelgetők korában pedig esély sincs arra, hogy ezt a számot valaki beállítsa.

A sikerhez vezető út ugyanakkor a Linkin Parknak sem volt kitaposva, sőt igen problémás volt karrierjük első időszaka. Három barát (Mike Shinoda, Rob Bourdon és Brad Delson) Xero néven fogott össze azzal a céllal, hogy ötvözik a hip-hopot a rockzenével, ami akkoriban nem volt nagy megfejtés, hiszen a Korn ekkor már elég ismert volt, ráadásul a Jonathanéken abban az időben túlnövő Limp Bizkit is leszállított akkorra két lemezt ebben a stílusban. Shinodáék viszont sokkal több és nagyobb ívű dallamokat álmodtak meg dalaiknak, a kirakós azonban valahogy nem akart összeállni. Érdemi változás akkor következett be helyzetükben, amikor a bandát felkarolta a Zomba Music A&R specialistája, Jeff Blue, majd kicsit később összehozta őket a Grey Daze megszűnése miatt parkolópályán lévő énekessel, Chester Benningtonnal. Brad Delson gitáros szerint ez volt a fordulópont a karrierjükben. „Chester egyfajta utolsó elem volt a kirakósban, még közel olyan tehetséges énekest sem találtunk korábban, mint ő.”

A gárda első EP-je (ami szintén a ’Hybrid Theory’ nevet kapta) azonban nem teljesített jól, mindennek tetejébe kénytelen voltak az elkövetkező időszakban kétszer is nevet változtatni. Ennek ellenére Jeff Blue magával vitte a csapatot a Warnerhez, ahol kaptak egy erőskezű producert Don Gilmore személyében, aki rendesen meghajtotta a srácokat. Dalaik nagy részét kidobta, dallamokat, szövegeket íratott át több alkalommal, előfordult, hogy egy dal majdnem egy raklapnyi szövegváltozattal létezett. A kemény munka viszont meghozta gyümölcsét, a ’Hybrid Theory’ (ezúttal már a stúdióalbum) ugyanis egy kiemelkedő album lett, amely különlegesnek számított abban az időben, nem véletlenül számlált több mint háromszáz megállót a turnéjuk és a Grammy-díjat sem a szél hordta össze. Ahogy említettem, a hip-hop és a dj-s okoskodások rockzenével való keverése nem volt új keletű, ellenben a két énekhang és a ragadós dallamok egy más univerzumba helyezték a banda zenéjét. (Érdemes ezen a ponton párhuzamot vonni a Linkin Park és a manapság nagyon jól futó Amaranthe között, mivel utóbbi bandánál is a többféle énekhang, valamint az elektronikus zenei megoldások ötvözete hozta meg az instant sikert. Oké, meg a jó csaj, de ez már csak amolyan grátisz.)

Az egész albumhoz társult egy komor, keserédes hangulat, a dalok ugyanis Chester gyerekkori traumáiból táplálkoztak, mindez pedig nagyot ütött a Depeche Mode-os és Stone Temple Pilotsos dallamokkal. Chester nem rejtette véka alá Dave Gahanék iránti rajongását, ezt pedig bele is vitte a Linkin Park zenéjébe. Ennyi év után talán kár belemenni az album elemzésébe, főleg úgy, hogy minden túlzás nélkül a lemezen hallható 37-38 percnyi nettó zene maga a tökéletesség, szinte bármelyik nóta lehetett volna kislemezdal, olyannyira eltalálták az arányokat a srácok Gilmore hathatós segítségével. (Sokszor gondoljuk azt, hogy a producer az egy szükséges rossz, ugyanakkor minden zenésznek szüksége van visszajelzésre, egy értő fülre, aki terelgeti őket néha kevesebb, néha több tanáccsal. Aki azt mondja, hogy ez szükségtelen, az irányításmániás, vagy nagyon rossz úton jár.)

Húsz év távlatából már nem emlékszem, hogy melyik dallal találkoztam először az MTV-n (mert ugye ebben az időben a csapból is ők folytak, nem volt YouTube és hasonló videómegosztó oldalak), de azonnal megfogott a banda zenéje, és ugyan sosem voltam hatalmas rajongójuk, de ez a lemez és a három évvel ezután érkező ’Meteora’ ott van a kedvenceim között. Talán az a néhány évvel ezelőtti kijelentés sem volt túlzás a néhai Chester Benningtontól, hogy ők tartották életben a metált. Persze a rock és a metál nem halott és sosem volt az, azonban rengeteg zenészpalántának pont ők adták meg a kezdőlökést első két albumukkal, biztosítva ezzel a műfaj utánpótlását.

„Úgy gondolom, hogy tulajdonképpen mi tartottuk életben a metált. Pár napja találkoztam egy sráccal, aki azt mondta, hogy mi voltunk az első rockbanda, akit hallott, és ugyanezt kapom többfelől is. 2014-ben adtunk egy meglepetéskoncertet a Vans Warped Touron Kaliforniában, ahol egy csomó más banda énekese is fellépett velünk. Mindegyikük azt mondta, hogy a mi lemezünket hallotta először, vagy a mi hatásunkra kezdett el zenélni. Talán ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy egy olyan zenekar vagyunk, amire az emberek olyan szemmel néznek, mint mi annak idején a Deftonesra, a Metallicára vagy a Stone Temple Pilotsra.”

Rátérve a lemez jubileumi kiadására, nagyon szimpatikus, hogy Shinodáék vártak pár évet azzal, hogy olyan dalokat osszanak meg, amiket még nem hallhattunk. Nem akartak azonnal szenzációt csinálni Chester sajnálatos halála után, nem akarták lehúzni a rajongókat, és igazából az ebben a pakkban található kiadatlan anyag is csak a jubileum apropójából látott napvilágot, nem hinném, hogy más esetben ezeket megosztották volna. Mindamellett, hogy intelligensen és etikusan ápolják a csapat örökségét, ez a csomag jó marketingérzékről is árulkodik, köszönhetően a többféle változatnak.

Nekem a kétlemezes verzióhoz volt szerencsém, melynek első korongján változatlan formában hallható a ’Hybrid Theory’ (az eredeti album nagyon jól szól még mai füllel is, nem volt szükség remaszterelésre), míg a második lemezen olyan koncertfelvételek és demók hallhatóak húsz évvel korábbról, melyek ugyan már megjelentek ilyen-olyan formában, azonban egy nem túl vérmes rajongónak talán sosem kerültek az útjába. A borsosabb árú vinyl box set csak kinézetében és annyival ad többet, hogy hozzácsapták a ’Reanimation’ albumot, a super deluxe set azonban minden rajongó álma, ugyanis mindezek mellett olyan ritkaságok találhatóak rajta, amelyek csak a Linkin Park Underground fan club tagjai számára voltak elérhetőek korábban, valamint egy adag sosem hallott demó és dal is van a szettben, továbbá a fentebb említett szerzői kiadású EP-jük, méghozzá első alkalommal vinylen.

Hallgatva a demókat, szem- és fültanúi lehetünk egyes dalok fejlődésének, legyen az zenei vagy szövegbeli átalakulás, a kiadatlan She Couldn’t című dalt pedig szívmelengető hallgatni annak ellenére, hogy nem véletlenül nem került fel az album végső változatára. A srácok a borítón sem változtattak, a grafikus végzettségű Mike Shinoda által készített szárnyas harcos köszön vissza ránk a frontképről. A ’Hybrid Theory’ jubileumi változata méltó módon emlékezik meg arról az albumról, amely nagy valószínűséggel az utolsó globális jelentőségű rocklemez volt. Az album fanatikusainak kötelező vétel!

’Hybrid Theory (20th Anniversary Edition)’ dallista:

Disc One:

Papercut / One Step Closer / With You / Points Of Authority / Crawling / Runaway / By Myself / In The End / A Place For My Head / Forgotten / Cure For The Itch / Pushing Me Away

Disc Two (B-Sides and rarities):

One Step Closer (Rock Mix) / It’s Goin’ Down / Papercut (Live From The BBC) / In The End (Live BBC Radio One) / Points Of Authority (Live BBC Radio One) / High Voltage / Step Up (1999 Demo) / My December / A Place For My Head (Live at Docklands Arena, London) / Points Of Authority (Live at Docklands Arena, London) / Papercut (Live At Docklands Arena, London) / Buy Myself Remix (Marilyn Manson)