King Solomon Hicks: Harlem

.

Ritka, ha oldalunkon egy ennyire fiatal előadó munkásságáról számolunk be. King Solomon Hicks huszonöt éves, pont annyi, mint Post Malone… De micsoda különbség! A legfontosabb, hogy ő zenész és nem is akármilyen. És régi vágású zenét művel, bluest, amit nagyapái, dédapái is alkottak. Alázattal közelíti a műfajt, nem görcsöl, nem vakít, csak gitározik, azt viszont roppant elegánsan teszi. A megjelenése is olyan, mint az ősi bluesmuzsikusoké: öltöny, kalap, suvickolt cipő.

Solomon zenéjéből is árad az ódon hangulat, biztos nem véletlenül. Hihetetlen, hogy valaki huszonöt évesen ennyire éretten játsszon bluest, ennyire ismerje a gyökereket. Bár a lemez döntő részben feldolgozásokat tartalmaz, mégis megvan a srác saját hangja, nem riad meg, hogy például egy olyan B.B. Kinghez köthető klasszikust, mint az Every Day I Have The Blues, a maga képére fordítson. De bátran hozzányúl Al Kooper örökzöld szerzeményéhez, a Blood Sweat & Tears bemutatkozó albumán szereplő I Love You More Than You’ll Ever Know-hoz is. Érdemes összehasonlítani azzal, ahogy Gary Moore értelmezi ezt a csodás bluest.

King Solomon Hicks érdeklődési köre tág, nyilvánvaló, hogy a blues talán legnépszerűbb ágát, a chicagói vonalat viszi tovább. Bár szenvedélyesen, dinamikusan játszik, mégsem tépi olyan nyers erővel a húrokat, mint Jimi Hendrix vagy Rory Gallagher. Néha úgy hangzik, mintha elcsábulna a könnyebbik oldalnak, mintha egy kicsit popos lenne, de hamar visszajön és tovább járja a kijelölt utat. Nem utolsó sorban erős, karakteres énekhangja is a megfelelő vágányon tartja a zenét.

Gazdagon hangszerelt lemez: szaxofonista, billentyűsök, háttérénekesek is beszálltak, hogy ez a srác kiteljesedjen beköszönő albumán. El tudom képzelni, ahogy ott áll fehér öltönyében és kalapjában a színpad közepén, énekel, miközben ragyogóan gitározik, körülötte pedig érettebb zenészek teszik dolgukat. Kicsit úgy, mint ahogy Joe Bonamassa is megjelenik koncertjein, bár Joe jobbára fekete öltönyt visel. Nem nyers, arcba mászó zene – inkább a lazaság az, ami jellemző. Egy döngölő bluest azért hallunk, ez pedig a Headed Back To Memphis, ahogy hallom, a gitár hangját is valamennyire megvastagították. A két instrumentális dal, a 421 South Main és a Love Is Alive nem virtuóz darabok, sokkal inkább hangulatfestők. Az elsőt Solomon még uralja hangszerével, a másodikban már megjelenik a szaxofon, és a gitárral váltva végigvezeti az amúgy funkys ritmusú szerzeményt.