A Kalapács zenekar új albumára talán az a manapság divatos kifejezés a legjobb szó, hogy önazonos lett. Ha csak lazulni akarsz és a szövegek által feltöltődni energiával, akkor bőven szerethető alkotás, stabilan hozza a legjobb lemezeik szintjét.
Udo Dirkschneider kesztyűs kézzel bánt velünk, de az U.D.O. – Dirkschneider pszeudonim alatt – olyan koncertet nyomott a képünkbe a ‘Balls To The Wall 40’ turnéján, hogy a fal adta a másikat. És ehhez csak asszisztálni tudott a Crownshift és az All For Metal.
Az Alestorm legénységének a magyar koncertek mindig fontosak, az ezer szállal hozzánk kötődő zenekar ha éppen egy fárasztó turné végén esik is be hozzánk, akkor is a maradék energiáit mozgósítva lép fel nálunk. A közönség imádja ezeket a srácokat, és várjuk vissza a „Balaton kalózait!”
Volt szerencsém többféle felállásban és nagyon különböző alkalmakkal látni a Paint, de talán most tetszettek legjobban. Baromi jól szóltak, a magát nem túl komolyan vevő, de nagyon feszesen és jól játszó zenekar pedig nagyon szórakoztató volt.
A Queensrÿche az én Dream Theaterem, ők mozdítottak ki a progmetál felé a klasszikus heavy metal mellől. Már a 80-as évek első felében olyan maradandó tételeket írtak, mint a The Lady Wore Black, a Take Hold Of The Flame vagy a Queen Of The Reich. Erről szólt ez az este. A korai Iron Maident idéző Night Demon viszont megérdemelt volna egy jobb hangosítást.
Ez volt a VHK a Magyar Zene Házában múlt pénteken, mint mindig: a könnyen követhető, gyakran népies motívumok rabul ejtik az elmét, a szigorúan páros ütemek kérlelhetetlenül repetitív monotóniája elringat, de aztán elkezd gyorsulni a tempó fokozatosan és kiszámíthatóan, végül a fenevad egyszer csak elszabadul, kitör, táncra perdül és énekel.
Legutóbbi hozzászólások