David Gilmour: Luck And Strange
David Gilmour azt állítja vadonatúj lemezéről, hogy „A legjobb album, amit készítettem a ‘The Dark Side Of The Moon’ óta”. Hajlamos vagyok egyetérteni vele, ennek nyomatékaként nyomtam is rá egy kilencest.
Jordan Rudess: Permission To Fly
Jordan Rudess egy olyan lemezt készített, amin a dalok nagy része bárki számára érthető és könnyen befogadható, hála a kiváló énekesnek, Joe Payne-nek, de nem hiányoznak belőle a korábban megszokott egyéni stílusjegyek sem.
Deep Purple: =1
Úgy tűnik, a Deep Purple-nél az újrakezdés lemezei mindig nagyot ütnek. Megint letettek egy olyan anyagot az asztalra, amiről sokáig beszélni fog az utókor (mint Doktor Bubóról). Ahogy a tavalyi koncertről szóló beszámolóban fogalmaztam: Simon McBride szinte katalizátorként felpörgette az öregeket.
Simone Simons: Vermillion
Arjen Lucassen és Simone Simons megtalálta a közös nevezőt, a ’Vermillion’ egy változatos és kellemes album lett, a dalok akár színpadon is megállhatják a helyüket.
Bon Jovi: Forever
Ez a Bon Jovi-lemez a pozitív csalódás kategóriájába sorolható, és azoknak szól, akik rajongók maradtak akkor is, amikor a mélyponton volt a banda.
Mark Knopfler: One Deep River
Nem egy vidám lemez ez, nagyon sokat foglalkozik az elmúlással, viszont a Dire Straits-klasszikusok és az első Mark Knopfler-szólólemezek (‘Golden Heart’, ‘Sailing To Philadelphia’) hangulata újfent visszaköszön. Hagyjuk a blues és country felé kikacsintgatást, suszter maradjon a kaptafánál, Knopfler pedig a szomorkás rockdaloknál!
Legutóbbi hozzászólások