A Green Day ’Saviors’ című albumának első kiadása tavaly január 19-én jelent meg. Az „aranycsapat” ismét összeállt, vagyis újra Rob Cavallo producerrel dolgoztak, ahogy a két legsikeresebb albumuk esetében is. A kritikusok mérsékelt lelkesedéssel fogadták az új alkotást, az eladási számok nem közelítették meg a nagy elődök, az 1994-es ’Dookie’ és a 2004-es ’American Idiot’ eredményeit. Hozzá kell tenni, a mai lemezeladások meg sem közelítik a 30 évvel ezelőttit. Igaz, a többszörös technológiaváltás, a zeneipar átalakulása, a zenehallgatási szokások változása miatt ma már nem lehet az értékesítési adatokat összehasonlítani az évtizedekkel ezelőttiekhez. Szégyenkezésre azonban nincs ok, hiszen a UK Charton az 1. helyre került, míg az amerikai Billboardon a 4. helyen nyitott 49 ezres album-egyenértékű egységgel az új Green Day-sorlemez. Én keveslem ezt a számot, de annyi siker után ismét egy töltelékszámoktól mentes albumot alkottak. Továbbra is van konzisztens mondanivaló és ha ehhez hozzátesszük, hogy 1990 óta változatlan a zenekari trió felállása, az már a csoda kategória.
Hogy miért szeretem ezt a másfél éve megjelent lemezt? Fülbemászó dallamok, kiváló hangszerelés, ami – az eddigi anyagaiktól eltérően – nem kizárólag a hagyományos punk stílusra épül, az egyszerű, de ütős szövegek, széles rétegek számára befogadható zenei érték, és persze ütős klipek az albumhoz, amik ismét nyomot hagytak bennem.
Május 23-án jelent meg a ’Saviors’ édition de luxe változata CD és vinyl formátumban, további 7 + 1 új dallal, melyből kettő akusztikus. A hazai forgalmazónál CD-n, rózsaszín-fehér fröccsöntött és áttetsző rózsaszín fröccsöntött vinyl verziókat szerezhetünk be. Nálam az első vinylváltozat pörgött, melynek a második lemezére kerültek fel az új szerzemények. A borító maradt az eredeti, azt – úgy gondolom – nehéz felülmúlni. A szerkesztett fotó az 1978-as észak-írországi zavargások idején készült – szerzője Chris Steele-Perkins –, egy bizonyos Paul Kennedy szerepel rajta, aki 15 évesen vett részt az eseményekben. Kezében egy kő, mögötte lángoló szeméthalom és egy mozgó autó. Jelentős változtatás nem történt a képen, csak csak egy kis Photosopot kapott utólag, a sztoriról IDE kattintva lehet olvasni bővebben.
A dupla nagylemez kihajtható tokban kapott helyet, a belső borítóképek a most is zajló kétéves turnén készültek. A rózsaszín-fehér lemezek vastag papír védőtokban vannak, melyek tartalmazzák a dalszövegeket és az album szerzőinek kreditjét, a második lemez borítóján plusz kis képeket láthatunk a hármasról. Ez a minőségi nyomat is a Cseh Köztársaságban készült.
A két akusztikus hangszerelésű szerzemény Suzie Chapstick és a Father To A Son, az eredeti album „csendes” változatú gyöngyszemei. Ezekkel még a zenésztanoncok is sikert arathatnak, akik a tűz mellett egy szál akusztikus gitárral ezzel szórakoztatnak nyári estéken az elmúlt szerelmekről, vagy apaként a gyermeknevelésben elkövethető hibákról énekelve.
Elsőre kivételnek tűnt a beszédes című Fuck Off , aminek szövegét én is első hallásra megértettem. Nem kell félreérteni, nem az öncélú káromkodás a lényeg. Másodszorra már én is mosolyogva hallgattam, látva magam előtt a közönséget, ahogy éneklik, úgy mintha csak egy a szokásos ó-ó-ó refrén lenne, csak kissé szofisztikáltabb, de mindenki által érthető szavakkal. Ennél szebben nem lehet elküldeni melegebb éghajlatra azokat az embereket, akik várhatóan nem fogják ezt a dalt sem megérteni. A streaming szolgáltatóknál a dal egy alternatív változata is meghallgatható.
A Smash It Like Belushi igazi bulizós dallamvilágú nóta, a szövegében a Blues Brothers egyik tagjára történő utalást többszöri átolvasás ellenére se igazán tudtam értelmezni, így nálam marad a dudorászás, mert a véletlenszerűen egymás mögé tett mondatrészek az én nyelvtudásomnak soknak bizonyultak. Ja, hogy pont az elsőre nem összefüggő gondolatok egymás mögé helyezése a lényeg? “Bunkó vagy, Bugsy!”
A Stay Young ezzel ellentétben nem hagy kételyt szövegében. Egy laza, könnyed dallamvezetésű, refrénközpontú azonnal énekelhető dal, melynek üzenete fontos. Értelmezésem szerint felhívja a figyelmet arra, hogy merj különbözni, ne állj be a szürke hétköznapokba, ne hagyd magad felőrölni. Maradj fiatal, élvezd a napokat, őrizd meg a lelkedben a fiatalságot!
A Ballyhoo a mindennapokról szól: menj, rohanj, élj, nyomulj, mert csak egyszer élsz.
Az Underdog viszont többszöri nekifutást igényelt, mert szürke eminenciásnak, tűnt, nem értettem, hogy miért tették fel ide? A választ ismét a szövegben találtam meg, melynek lényege, hogy a hősöket túlértékelik, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy ne lóghassunk ki a sorból, a mondanivaló és dallam egysége ezt a szerzeményt is beleilleszti a dupla albumba, mint az utolsó puzzle-t.
Aki eddig nem vette meg az eredeti kiadást, mindenképpen érdemes kicsivel többet rászánni erre a bővített édition de luxe verzóra, mert nem B oldalas szerzeményekkel rukkolt elő a Green Day. Mint ahogy az eredeti szerzemények, ezek is a széles közönségnek szólnak, nemcsak a hardcore rajongóknak.
Zenészek:
Billie Joe Armstrong – ének, gitár
Mike Drint – basszusgitár, vokál
Tré Cool – dob, ütőhangszerek
Rob Cavallo – gitár, zongora, fúvós és vonós hangszerelés
Butch Walker – akusztikus gitár
David Campbell – vonós hangszerelés
The American Dream Is Killing Me / Look Ma, No Brains! / Bobby Sox / One Eyed Bastard / Dilemma / 1981 / Goodnight Adeline / Coma City / Corvette Summer / Suzie Chapstick / Strange Days Are Here to Stay / Living in the ’20s / Father To A Son / Saviors / Fancy Sauce / Smash It Like Belushi / Stay Young / Fuck Off / Ballyhoo / Suzie Chapstick (Acoustic) / Father To A Son (Acoustic) / Underdog
Legutóbbi hozzászólások