A Dream Theater történetének legújabb fejezete még tavaly októberben kezdődött, amikor bejelentették Mike Portnoy visszatérését. Kíváncsian vártam a fejleményeket, hogy a 16. nagylemez munkálatai mellett mivel készülnek még. Áprilisban derült ki, hogy egy előrehozott – hisz a zenekart 1985-ben alapították – 40 éves jubileumi koncertsorozattal próbálják ki, hogy a régi-új felállás hogyan működik. A Mike visszatérése óta eltelt egy év alatt azt tapasztaltam, hogy megnőtt a zenekar iránti érdeklődés, amely egyrészt a koncertekre látogatók mennyiségéből is látszik és a februárban megjelenő ’Parasomnia’ előrendelési hullámából is.
Október 20-án Londonban kezdődött a Dream Theater 4 évtizedes ünnepi sorozata: 14 év után ismét Portnoy ült a dobok mögött. Erős válogatást kapott a közönség a zenekar munkásságából, amiben régóta nem játszott szerzemények, kötelező klasszikusok, a Mangini-éra két szerzeménye és a legfrissebb DT-dal, a Night Terror is felcsendült. Sajnos egy családi tragédia is rányomta a bélyegét az eseményekre. A zágrábi buli előtt fél órával érkezett a zenekarhoz a szomorú hír, hogy Mike húga, Samantha Leone Cattaneo elhunyt. Féltem, hogy esetleg 1-2 koncert így elmaradhat, de a zenészek profizmusa felülemelkedett ezen. Ám a bennük rejlő érzéseket tökéletesen megmutatta, hogy a The Spirit Carries On előadása alatt Petrucci és Portnoy is sírtak a színpadon. A nem épp mindennaposnak mondható események után egy teljes nap pihenő várt a Dream Theater tagjaira, így érkeztek meg Budapestre.
A DT gépezete percre pontosan kezdte el a Papp László Budapest Sportarénában a műsort. Már a nyitó Metropolis Pt.1 alatt kiderült, hogy a négy zenész közti tökéletes összhang a régi élményt adja vissza, de valahogy mégis új volt.
James hangja is érezhetően stabil volt. Hangzás tekintetében nem volt egységes a kép, mert a keverőpulthoz közel állva a gitár, a billentyű és a basszusgitár dominanciáját éreztem, amelyhez képest az ének kissé halkabb volt, de a dob a leghalkabb, míg az ülő nézőktől azt hallottam, hogy a dob kifejezetten rosszul szólt.
A folytatásban érkező Overture 1928 / Strange Deja Vu páros energiabomba volt a budapesti közönség számára. Az instrumentális felvezető alatt már érződött, hogy a 4 hangszeres bomba formában van.
Mike Portnoy játékának egyedisége, a közönséggel való kommunikációja miatt valósággal izzott a hangulat. Három dal után érkezett el az a pillanat, amikor az énekes bemutatta „új” dobosukat, akit szűnni nem akaró, óriási üdvrivalgás fogadott.
Az örömujjongás után James megemlítette, hogy most ugyan a 40 éves jubileumot ünneplik, de a februárban érkező új lemezükkel is nagy terveik vannak, szándékaik szerint az első hangtól az utolsóig eljátsszák majd élőben.
Az idén 30 éves ’Awake’-ről megkaptuk a The Mirrort, ami ugyanazt a magas energiaszintet hozta, mint a korábbi dalok. A hangzás itt már egy fokot javult, a dob erősebbnek tűnt, mint korábban.
John Petrucci héthúros témája bitang módon szólt az arénában. Jordan Rudess tervezett keytarszólója azonban valami technikai baki miatt csak a Korgon szólalhatott meg, pedig a nyakában volt a hordozható billentyű.
A műsor első felében a Barstool Warrior és a Hollow Years hozott számunkra egy kis szusszanást. A ’Distance Over Time’ prog nótája volt az első az eredetileg Mike Manginivel készített dalok közül, amit Portnoy előadásában hallhattunk. Üdítően hatott az eddigi tempós, feszes programban.
Mike eljátszotta, amit kellett, de láthatólag jobban koncentrált itt, mint korábban. A monstre dobszerkó baloldali részének hangját kevéssé lehetett sajnos hallani, de ez számomra nem volt zavaró.
A ’Falling Into Infinity’ slágerének viszont nagyon örültem, mert 2009 után ismét a demóváltozatot vették elő, amelyet jócskán kibővítettek egy billentyű-gitár felvezetővel az elején és egy gitárszólóval a végén. John Petrucci improvizatív felvezetője számomra élmény volt. Az első részt záró Constant Motion és As I Am pazar volt, majd jöhetett a 15 perces szünet.
A második részt felvezető szimfonikus egyveleg a DT-koncerteken már jól ismert kronologikus sorrendben haladt, a ’When Dream And Day Unite’-tól eljutottunk egészen a ’Parasomniá’-ig. A Night Terror alatt nem tudom, mi történhetett a háttérben, de James LaBrie énekes egy teljes versszakról lemaradt, nem volt a színpadon. A frontember csak a refrénnél tudott becsatlakozni.
A színpadon zenélő társai sem értették a dolgot. Petrucci és Portnoy is jól láthatóan oldalra nézett az őket segítő technikai személyzetre. Ilyen jellegű hibával én még soha nem találkoztam DT-koncerten.
James az esemény elején már említette, hogy milyen terveik vannak a ’Parasomnia’ lemezzel, de itt ráerősített, hogy a megjelenés után azt akarják, hogy teljes egészében megszólaljon az új konceptalbum élőben. Hogy ez mikor következik be, azt egyelőre nem tudjuk, mert a 2025 nyarára meghirdetett koncertek még mindig a negyvenéves jubileum jegyében zajlanak. Ettől függetlenül ez a szándék felcsigázó.
Az egész ünnepi műsorban én azt a pontot vártam, hogy mikor érünk már el a Vacant / Stream Of Consciousness pároshoz. Ez a két ritkán játszott szerzemény már régóta ott volt a kívánságlistámon. A lassú dalban eredetileg csellón megszólaló betétet itt most a gitár játszotta. Így maradt bennem egy kis hiányérzet, de az azt követő instrumentális rész mindenért kárpótolt.
Tökéletes választásnak bizonyult több szempontból is ez a dal. A négy hangszeres tündökölt, James pedig rá tudott készülni a folytatásban érkező Octavariumra. A 2005-ös lemez címadó dala volt az, amit a legjobban vártam, a közel 20 évvel ezelőtti nyári bemutatón ugyanis még nem játszották el Budapesten, csak a turné későbbi szakaszában vették elő. Azóta vártam, hogy hátha ezt is élőben láthatom.
A 24 perces tétel feszesebb kereteket kapott, Jordan felvezetője is a lemezen hallható hosszúságú volt. Nagyon megörültem, hogy a dal szellősebb szerkezetének köszönhetően jobban lehetett hallani a dobot és az éneket.
A hangzás itt már sokkal jobb volt, mint az első részben. James hangján viszont érezni lehetett a fáradtságot, de a turné korábbi állomásain hallottakhoz képest még így sokkal jobb teljesítményt nyújtott.
Érdekesség, hogy 20 év alatt mennyit fejlődtek a hangszerek is, hiszen John Petrucci ezt a dalt egykor egy kétnyakú egyedi gitáron tudta csak előadni élőben, ezzel szemben a Majestyn már könnyedén megszólalt az akusztikus és az elektromos hangszín is.
Nem is beszélve John Myung új Bongójáról, amely gyönyörűen szólt.
A ráadás előtt bejátszottak egy rövid részletet az ’Óz, a csodák csodája’ című filmből, amikor Dorothy azt a mondatot ismételgette: „There’s no place like home”. Igen, a dobos most tényleg hazatért, a karrierjének új fejezete indult.
Mi mással lehetne zárni egy ilyen ünnepi összeállítást, mint a Pull Me Underrel. A legsikeresebb DT-dal után hosszasan búcsúzott a hazai közönségtől a zenekar, akik ismét bebizonyították, hogy ez a felállás milyen ütős teljesítményre képes a színpadon.
Ez a műsor, amit Európa-szerte bárki láthat a koncerteken, csak az első lépés. Lesznek apró változások, ahogy közelítünk a februári lemezmegjelenéshez, de a James által vázolt tervek is érdekesek. Ismerve Portnoyt, biztos vagyok benne, hogy a tervei között ott szerepel a Twelve-Step Suite 5 dalból álló ciklusának a megszólaltatása is (ezek a dalok 5 különböző DT-lemezen jelentek meg, de egyben sohasem játszották el). Nem tudom, mikor, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy meg fog történni!
Metropolis Pt. 1: The Miracle And The Sleeper / Act I: Scene Two: I. Overture 1928 / Act I: Scene Two: II. Strange Déjà Vu / The Mirror / Panic Attack / Barstool Warrior / Hollow Years / Constant Motion / As I Am // Night Terror / This Is The Life / Under A Glass Moon / Vacant / Stream Of Consciousness / Octavarium // Act II: Scene Six: Home / Act II: Scene Eight: The Spirit Carries On / Pull Me Under
Szerző: karpatisz
Fotók: Török Tamás (TT) és Balázs Adrienn
Köszönet a Concerto Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások