Bár nagy valószínűséggel nem ez lesz a legnépszerűbb vagy legolvasottabb élménybeszámolóm, amit ezen a nyáron írok, mégis missziómnak tartom, hogy népszerűsítsem a zenekart, melynek legutóbbi, budapesti előadásáról fogok most néhány gondolatot lejegyezni.
Későn érkezőknek kezdjük egy kis történelemmel, nem lexikálissal – mert azt bárki megtalálhatja az erre való forrásokban –, inkább személyes érintettség okán. 1979-et írunk, amikor már nem is emlékszem, milyen indíttatásból, 11 évesen, tök egyedül elmentem egy East-koncertre, az akkor még énekes nélküli, igen progresszív instrumentális muzsikát játszó banda előadására. Azonnal megfogott az a misztikus világ, amit Móczán Péterék egy háttérvetítéssel egybekötött varázslattal tártak az akkor még nem éppen tömegnek mondható publikum elé. Teljesen magával ragadott és beszippantott a hangok orgiája, ami egy egészen más világot nyitott meg számomra, mint amit addig ismertem a zenében. Nem lettem fanatikus rajongója a bandának, de szemmel tartottam a munkásságukat, és amikor lehetett, megnéztem a koncertjeiket.
A kor kihívásainak megfelelve, nem sokra rá bevettek egy énekest a csapatba, ami nekem annyira nem jött be, de mivel nem csak a szimpla muzsikálásra voltak totálisan profin rákattanva, hanem a mondanivalójuk is párosult a zenei elképzelésükkel, így idővel elfogadtam, hogy nem csak nekem kell elképzelnem a dalok mögötti gondolatokat, azokat megkapom készen. Ez volt az East úgynevezett első és második korszaka, ami eltartott egészen 1987-ig, amikor Móczán Péter zenekarvezető magára maradt és újra kellett gondolnia az együttes jövőjét.
Szerencsére nem civil foglalkozást választott, hanem újraalakította a csapatot, ami az East harmadik, legnagyobb és legsikeresebb korszaka lett. Ebben az időszakban születtek olyan slágerek, melyeket olyanok is ismernek és dúdolnak időnként magukban, akik azt sem tudják, melyik zenekar játssza egyáltalán azt a dalt. De sajnos a kilencvenes évek élőzenei válságának ideje az East munkásságának is betett és a banda hosszú évekre eltűnt a látótérből. Egészen 2012-ig, amikor egy nagykoncerttel ismét reflektorfénybe kerültek olyannyira, hogy a teljes előadás rögzítésre került és mindenféle formában elérhető lett a rajongók számára.
Azt nem lehet mondani, hogy innentől fogva egy lendületes csapattá váltak volna, de azért időnként el lehetett csípni egy East-bulit, ám már csak a zenekar harmadik, sokkal populárisabb és rockosabb korszakára koncentráltak Madarász Gábor gitárossal kiegészülve, aki állandó tagja lett a bandának.
Ebből az időszakból az egyik nagyon kedves emlék számomra a 2016-os Klebelsberg kúriás koncert, mely után nagyjából egy évvel meglépték, amit meg kellett lépni, eljött egy újabb, nagy volumenű előadás ideje, amit a Budapest Arénába hirdettek meg, stílszerűen október 23-ára, ahová mindenkit meghívtak, aki valaha is részt vett a zenekar pályafutásában. Sajnos ez az este enyhén szólva sem sikerült jól, és akkor nagyon finom voltam, hiszen nem áztathatom jobban kedvenceimet. Nem tudni, min csúszott el a dolog, valószínű azon, hogy nagyon meg akarták mutatni, de nem volt senki, aki igazán összefogja ezt a produkciót, ami gyakorlatilag teljesen szétesett az előadás estéjén. Az Arénából hazafelé menet volt egy rossz érzésem, nevezetesen, hogy ennek itt a vége. Tudtam, hogy a sokat látott zenészek is érezték, ez nem sikerült és különösen sokat gondolkodtam azon, vajon Móczán Péter fejében most mi forog. Sajnos az érzéseim jók voltak, bár nem tudom, hogy kimondta-e valaha valaki, de ott vége lett az Eastnek.
Három év aposztázia után – állítólag az egyébként igen elfoglalt Takáts Tamás unszolására –, Pálvölgyi Géza nekiállt új dalokat írni egy friss East-lemezre, de Móczán tudatta az egykori muzsikustársaival, ő nem kíván részt venni ebben a munkában, így a fiúk úgy döntöttek, a zene tengerének egy szigetén kötnek ki inkább. Kontor Tamás basszusgitárossal kiegészülve végül 2022-ben jelent meg az addigra iLANDre keresztelt formáció ’A Sziget’ című dupla albuma, melynek első korongján vadonatúj dalok szerepelnek, míg a kettes hanghordozón egy hatszámos, East-nótákból álló koncertblokkot élvezhetnek a rajongók.
A lemeznek nagyon jó fogadtatása lett, és az elmúlt két évben – az egyébként más csapataikban igen elfoglalt muzsikusok – ha nem is sokat, de szerencsére élőben is fellépnek, és az érdeklődés is egyre nagyobb az előadásaik iránt.
Ennek egyik állomása a múlt héten Budapesten, a Kertem nevű helyen volt.
A Kertem a Városligetben álló népszerű szórakozóhely volt egykoron, ám a Városliget átépítése okán útilaput kötöttek a tulajdonosok lábára, akik nem hagyták veszni, inkább új területet néztek vállalkozásuknak. Hogy finom legyek, a választás nem sikerült. Az egykori Törekvés SE területén található ma a Kertem, ami egyáltalán nem jó választás a hely szellemiségének. Aki ismeri a környéket, tudja, hogy rettenetesen elhanyagolt, ahogy szoktuk volt mondani, rém proli. Ezt tetézi, hogy sokkal többet bent sem kapunk. Egy lekaszált, feltöredezett betonú, egykor sokkal szebb napokat látott területre oda van állítva a színpad és le vannak b…va (bocsánat) a székek és az asztalok, a mellékhelyiség pedig három büdös Toi-Toi. Mit mondjak, egyáltalán nem volt méltó ez a hely annak a muzsikának, amit az iLAND képvisel és amit egyébként a zenekar koncertjére járó közönség megszokott. Erősen el kellett vonatkoztatni és a zenére figyelni, hogy a körülmények ne legyenek zavaróak az estén.
Az elvonatkoztatás sikerült, a színpadon álló művészek pillanatok alatt elkalauzoltak minket ’A Sziget’-re, ami csodálatos volt. A tudatosan és profin felépített műsor dalainak egymásra épülése vezette be a nagyérdeműt a teljes átszellemülés mezejére, ahol kizárult a külvilág, a kosz, a mocsok, a mindennapok küzdelme, hogy erre a közel két órára tagjai lehessünk annak a gyönyörű, utópikus világnak, ami az iLAND Szigete. Minden egyes hang, dallam és mondat ott volt a helyén, ahol kellett, hogy még a legkritikusabbak se tudjanak belekötni, és ez nem görcsös akarás eredménye volt, hanem ez egészen egyszerűen, zsigerből jött ezekből a művészekből.
Természetesen nemcsak az új lemezről kaptunk dalokat, hiszen az olyan East-klasszikusok, mint a Ha zászlót bont a félelem, A szerelem sivataga, az Elrejtettél a szívedben, a David Bowie szeme, a Túlélők dala, vagy az ’56, kihagyhatatlanok az iLAND műsorából. Külön köszönet Takáts Tamásnak, aki ebben az iszonyatos hőségben, egy lábműtét után „lábadozva” is vállalta a koncertet, igaz, ülve tolta végig az estét, ami szemmel láthatóan nagyon nem az ő közege.
És még valaki említtessék meg, akinek az Akvárium-koncert után személyesen is megköszöntem a keverést, nevezetesen Paczári Károly, aki olyan hangzást ad élőben a zenekarnak, ami erősen megsüvegelendő. Csodálatos este volt ismét, nekem különösen az marad, mert bizony apai szívem büszke arra, hogy ezt a koncertet két lányommal – akik 6 és 10 évesek – élvezhettem végig, kikre nem én tukmáltam ezt a programot, hanem ők szerettek volna eljönni a szüleikkel. A körülöttünk lévők is rácsodálkoztak az üdítő jelenségre, mosolyukból és elismerő biccentésükből azt a következtetést vontam le, hogy van jövő! Gyerünk srácok, nagyon várjuk a következő iLAND-koncertet és lemezt!
Szöveg: SZT
Fotók: Marton Zoltán, SZT
Videó: Rausch Tamás
Legutóbbi hozzászólások