Nem mondhatnánk, hogy Glenn Hughes unatkozik az elmúlt időben. Két év után kilépett a Dead Daisiesből, a Black Country Communion készíti ötödik albumát (reméljük, ezúttal turné is lesz), és bár egy kicsit korán, de jubileumot is ül. Csak jövő tavasszal lesz 50 éves a Deep Purple ’Burn’ albuma, de ő már elkezdte az ünneplést egy turné keretében, melynek egyik állomása a szintén jubileumi ‘Harley-Davidson 120’ fesztivál volt az utolsó napon.
Népszerű Purple-nóták hangkavalkádjával indult a buli, egyszer csak Jon Lord hangja csendült fel a Purple ’Live In London’ élő albumáról, abból a részből, amikor a Smoke On The Water előtt bemutatja az akkor új felállású bandát, a Mark III formációt. Ebből kiragadták a „Glenn Hughes on the bass and vocals” mondatot, hősünk így emlékezett meg néhai zenekarvezetőjéről, aki a Purple utáni időkben egyébiránt olyan nagyon nem szívlelte a basszert, hiszen őt tette fő felelőssé a Purple 76-os széteséséért.
’Burn’-jubileum ide vagy oda, a koncert a harmadik felállás második lemezének címadójával, a Stormbringerrel indult. Csak a második dallal, a Might Just Take Your Life -fal tért rá az ünnepelt anyagra.
Ezt követte az A oldal záró tétele, a Sail Away, melyben eleinte kicsit nehezen találta az eredetileg David Coverdale által énekelt mély hangokat, akkor állt helyre a rend, amikor a saját strófái következtek. A You Fool No One húsz percig tartott, csakúgy, mint 74-75 környékén! Nem billentyűs intróval kezdődött, hanem azonnal belevágtak a nótába, Bob Fridzemának a középrészben jutott egy kis hammondozás. Søren Andersen hozta a hosszú gitárimprovizációkat, meg is idézte Ritchie Blackmore játékát, miközben nem szolgai módon másolta, sok egyéni dolgot is belevitt. Azért a The Mule egy részletét ő is beleépítette, pontosan úgy, ahogy Blackmore tette egykor. És van stílusa a srácnak, ezt ki merem mondani. Természetesen a dobszóló sem maradt ki Ash Sheehan részéről, aki nem mellesleg egy multiinstrumentalista. Ez nem hangzott olyan technikásnak, mint Ian Paice esetében, inkább olyan hangulatfestő dobolást mutatott, be, ami szó se róla, vérprofi volt. Belerámolták Blackmore bluestémáját, amit később a Rainbow-ban, sőt a Purple-ben is elővettek az 1984-es újjáalakulás után. Erre Hughes énekben rádolgozta a klasszikus Going Downt. ami, szintén a repertoár része volt öt évtizede. Nemcsak nekem okozott meglepetést a High Ball Shooter, a ’Stormbringer’ tétele annak idején nem került be az élő műsorok sodrába, most Hughes mester elővette, igaz, hogy csak a You Fool No One betétjeként. Tommy Bolinról két szerzemény erejéig emlékezett meg, a vele készült ’Come Taste The Band’ albumról a Gettin’ Tighter és a You Keep On Moving hangzott el. Az utóbbiban hiányérzetem támadt, mert ezt (is) David Coverdale-lel együtt nyomja eredetileg és ez tényleg egy olyan nóta, ahol elengedhetetlen a kétszólamú ének. Azonban elhessegettem a gondolatot, mert eszembe jutott, hogy Coverdale hangja sajnos ma már nagyon messze jár… Az eredetileg Coverdale által énekelt Mistreated sem maradhatott ki, ez a blues kiváló terep egy kis énekimprovizációhoz, Hughes ki is használta maximálisan.
A ráadásban aztán jött egy mélypont: nem értem, miért kellett erőltetni a Highway Start. Rég bebizonyosodott, ez nem az ő asztala, hagyja ezt meg Ian Gillannek. Ráadásul megpróbálta valami egyéni stílusban előadni, ami aztán végképp rettenetesen sikerült. Ezt egyébként csak énekelte, basszusgitárját átadva egy segítő zenésznek. Aztán a végén a Burnnel kiküszöbölte a csorbát és a legvégén kirobbanó tűzijáték, amit a stadionból lőttek fel, jól jellemezte a koncert hangulatát.
Egy olyan bulinak voltunk tanúi, melynek stílusa inkább a hetvenes évekre volt jellemző: hosszú hangszerszólók, sok improvizációval. Másfél óra alatt összesen kilenc szerzemény hangzott el, nem kevés kockázattal jár manapság ilyesfajta fellépést bevállalni, a Deep Purple sem meri, Hughes azonban jött, látott és győzött. Pedig aggódtam kezdetben, amikor beléptem a fesztivál területére, ahol egy akkor már negyedik napja bulizó, kissé elnyűtt és megfogyatkozott közönséggel találkoztam, de erre a bulira rendesen magához tért mindenki.
Nagyon tetszett az a technikai megoldás, hogy amikor a ’Burn’ vagy a ’Stormbringer’ tételeit nyomták, Søren Andersen gitárja pont úgy szólt, mint Blackmore-é, ha a ’Come Taste The Band’ volt terítéken, akkor pedig Tommy Bolin-os volt a megszólalása. Amúgy a Fender Strato a Marshall ládákkal, a Hammond orgona, vagy Hughes időnként torzított Fender basszusgitárja (ez a fogás is a klasszikus időkbe mutatott) szintén azt bizonyították, itt bizony a dicső múlt felelevenítése volt a cél, modernizációs törekvések nélkül.
Glenn Hughes hangja pedig nem bír megöregedni. 72 esztendősen bődületes, mi jön ki a torkán még ma is, simán hozta a szopránsikolyokat is, néha kicsit többet is, mint kellett volna, de ezen nem lepődtem meg. A kiállása is meghazudtolta korát, egy fitt, hosszú hajú rock and roll sztárt láthattunk a színpadon. Nekem ugyan a szeretet állandó hangsúlyozása egy kicsit sok volt, de hát ez is a sajátja, ezzel együtt szeretjük őt.
Mindent összevetve ez egy olyan koncert volt, mely a hangsúlyos hangszeres részek miatt inkább a régi fanatikus rajongóknak és a zenészeknek szólt, és örömünket még a kritikán aluli hangosítás borzalmas élménye sem tudta elvenni. Például szívesen írtam volna Bob Fridzema billentyűs játékáról, ha hallottam volna belőle valamit, vagy a kezdetben túlvezérelt lábdob együtt dobogott a szívemmel. A többit nem is mondom, nem akarom elrontani ennek az amúgy kiváló koncertnek az élményét.
Stormbringer / Might Just Take Your Life / Sail Away / You Fool No One (benne Going Down – High Ball Shooter) / Gettin’ Tighter / Mistreated / You Keep On Moving // Highway Star / Burn
Szöveg: Bigfoot
Fotó: Glenn Hughes Facebook-oldala
Videók: YouTube (Ági és Classic Rock Forever 91)
Köszönet a lehetőségért a Harley-Davidson Magyarosrszágnak!
Legutóbbi hozzászólások