A két évvel ezelőtt kiadott kettős koncertlemez után türelmetlenül vártam a norvég srácok következő albumát. Szeretem ezeket a hangszeres vágtákat, amiket lezavarnak a koncerteken vagy a stúdióban. Jött is a lemez, a vágta viszont elmaradt, ugyanis egy teljesen más szemléletű anyaggal álltak elő. Más, de ez sem rossz muzsika, sőt!
Először is a rockzenei elemeket, pontosabban a progresszív rock hangjait háttérbe vonták. Másodszor alaposan visszavettek a tempóból, a dinamikából is, a muzsikusok ezúttal nem szólózzák szét az agyukat, ez a lemez másról szól. Nem azt mondom, hogy teljesen eltűntek a klasszikus rockzene elemei, mert több helyen is felcsendülnek, de nem domináns a műfaj. Jazz-rock kompozíciókat hallunk, jócskán átitatva pszichedeliával, ahol a billentyű viszi a prímet, de olyan sok tónusban szólal meg, hogy más bandák egy életmű alatt nem használnak ennyit. Néhol úgy hangzik, mint Chick Corea futamai a Return To Forever lemezein, de Ståle Storløkken savasabban nyomja, mint a néhai zseni, az ő variációi karcosabbak, mint Coreáé. Egyébként valamennyi szerzemény az ő műve. Ahogy mondtam, a rock háttérbe szorult, a ritmusalapoknál azért meghagyták a műfajt.
Nagyon jó a ritmusszekció, bár a zene mivoltából adódóan nem a virtuozítás a főszereplő játékukban. Torstein Lofthus sokszor leheletfinom ütései és ritmusképletei remekül viszik előre a szerzeményeket. Nikolai Hængsle alaposan meggondolja, hogy mely hangokat fogja le basszusgitárján, könnyed, gördülékeny futamai tökéletesen illeszkednek a dobjátékhoz. Ezen az albumon jelentősebb szerep jut a komplexitásnak, komponálásnak, a dalszerkezetnek, mint megelőzőleg. Ha belegondolok, igazából csak egy olyan szerzemény van, ahol úgy istenigazából elengedik magukat, ez pedig a második dal, a Rite Of Accession, itt is inkább a második felében virgáznak egy egészségeset. A csúcs nekem a Throughout The Worlds, melynek tulajdonképp egy rövid alaptémája ismétlődik monoton hat percen keresztül, de ahogy mindezt a három hangszerrel kiszínezik, azt nem sokan tudják megcsinálni.
Míg előzőleg rendesen használták a Hammond-orgonát, most nincs annyira előtérben, ha igen, akkor erősen torzítva. Helyette mindenféle földöntúli hangokon szólalnak meg különböző billentyűs hangszerek. Itt-ott a Pink Floyd korai korszaka jut eszembe az ilyen hangokról, Rick Wright előszeretettel szeretett ilyen hátborzongató hangokat kicsalni hangszereiből. A Chemical Boogie viszont másként hangzik. Az újra rettenetesen eltorzított billentyűs hangzás, a végletekig kicsavart szólórész egyértelmű King Crimson-hatásokat mutat.
Akárcsak az összes albumuk borítóját, ezt is egy absztrakt festmény borítja, a zene a színek mögött bújik meg, ezúttal sem árul el sokat a műfaji hovatartozásról.
Összegzés:
Íme, egy példa, hogy Norvégiában nem csak olajfúrótornyok, fjordok és death metal bandák hemzsegnek, hanem akadnak rendkívül képzett, invenciózus zenészek is. Az Elephant9 most nem siet sehova, hanem inspirál, elgondolkodtat, elringat. Képeket fest, szobrokat állít, jeleneteket ad elő, mindezt hangszerekkel teszi. Nem andalító zene, mert minden percben izgalmas ritmust, dallamsort játszanak, a megszólalást is váltva. Jó, néha felpörögnek, de ez most nem jellemző. Sokféle hatást kiváltó, kiváló albumot hoztak újra össze.
Pontszám: 9
Megjelenés: 2021
Kiadó: Rune Grammofon
Stílus: jazz-rock / pszichedelikus progresszív rock
Származás: Norvégia
Zenészek:
Torstein Lofthus – dob, ütősök
Nikolai Hængsle – gitár, basszusgitár, akusztikus gitár
Ståle Storløkken – billentyűs hangszerek
Dalcímek:
- Arrival Of The New Elders
- Rite Of Accession
- Sojourn
- Tales Of Secrets
- Throughout The Worlds
- Chasing The Hidden
- Chemical Boogie
- Solar Song
Legutóbbi hozzászólások