fbpx

Volbeat: Rewind, Replay, Rebound

írta Adamwarlock | 2019.08.30.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Vertigo/Universal

Weblap: http://www.volbeat.dk

Stílus: rock 'n roll, hard rock, heavy metal

Származás: Dánia

 

Zenészek
Michael Poulsen - ének, gitár Jon Larsen - dobok Rob Caggiano - gitár Kaspar Boye Larsen - basszusgitár Vendégek: Neil Fallon - ének Gary Holt - gitár
Dalcímek
01. Last Day Under The Sun 02. Pelvis On Fire 03. Rewind The Exit 04. Die To Live (feat. Neil Fallon) 05. When We Were Kids 06. Sorry Sack of Bones 07. Cloud 9 08. Cheapside Sloggers (feat. Gary Holt) 09. Maybe I Believe 10. Parasite 11. Leviathan 12. The Awakening of Bonnie Parker 13. The Everlasting 14. 7:24 Deluxe kiadás (CD 2): 01. Under The Influence 02. Immortal But Destructible 03. Die To Live (feat. Neil Fallon) 04. Last Day Under The Sun (Demo) 05. Rewind The Exit (Demo) 06. When We Were Kids (Demo) 07. Maybe I Believe (Demo) 08. Leviathan (Demo)
Értékelés

Sokan emlegetik a dán Volbeatet, mint a Metallica utódját, mint a rock/metal szcéna legnagyobb dobását. Nem is egészen hiába, mert a csapat az évek során szépen lassan felkúszott a füstös klubokból egészen a legnagyobb fesztiválok nagyszínpados „main event” státuszába, valamint már ott tartunk, hogy egymagukban képesek megtölteni méretes arénákat. A YouTube-on már a legújabb dalaik is milliós megtekintésnél tartanak (persze ez sehol sincs egy mezei LOL stream vagy egy újkeletű pop-csajszi legújabb klipjéhez képest, dehát a tinik nem is metalt hallgatnak már), és az egész csapat egyre jobban ágyazódik be a popkultúrába: TV-fellépések, celeb státusz, erőteljes social media jelenlét (jelenleg az újabb generációból egyedül a Ghost fog eljutni ebbe a státuszba).

Gondolom totál unalmas dolog Michael Paulsen csapata szemére azt vetni a tízezredik alkalommal is, hogy „régen minden jobb volt”, meg „elkurvultatok banyek”, hiszen ezek ősi rigmusok, megkapta a talicskától kezdve a vasszűzön át Avantáz Tóbiás is, de még az olyan félig réteg-bandának, mint a Mastodon is akadnak olyan rajongói, aki csakis a legelső albumukat tartja autentikusnak. Általában nem tartom fairnek az ilyen kijelentéseket, mert egy előadónak aztán szíve-joga olyan dalt írni, amilyet kedve tartja. A Volbeat esetében pedig a minőségre összességében sohasem lehetett panasz: Paulsen egyszerűen kurvajó dalszerző, és ezt nem lehet elvitatni. Aztán meg nem hiába nevezhetjük már ezeket a srácokat világsztároknak, nagyon is vágják, hogy mi a recept, és kiválóan alkalmazzák is, még a kisujjból kirázott töltelék darabokra sem mondhatjuk, hogy ne hatná át a tehetség és profizmus. Azt meg már meg sem említem, hogy az egyik legütősebb koncertbandáról beszélünk, akik vastagon megdolgoznak a belépőkért kifizetett súlyos összegek minden egyes fityingjéért. Tehát hol lehet a gond? A valóság az, hogy igazi gond nincs is. És mégis, elhangzik az ízlés ítélőszéke előtt a vád három szavas aduja: „első három album”.

Lehet mondani, hogy néhány megkeseredett metalfej jogtalan mantrája, de akkor is érezzük, hogy valami nem klappol. Olyan, mintha más bandát hallgatnánk... És itt nem tudom azt mondani, hogy egyenletes színvonalromlásról lenne szó, mert a csapat negyedik lemezén már öles lépést tettek a kommersz felé, amit – az ugyan keményebb hangvételű – 'Outlaw Gentlemen & Shady Ladies' inkább elmélyített, és már egy erőteljes ötlettelenség is felütötte a fejét a dalszerzés terén. Érdekes módon számomra a ’Seal the Deal & Let’s Boogie’ hozta vissza a korai albumok atmoszféráját a Devil’s Bleeding Crown, Marie Laveau, Black Rose, Seal The Deal, The Loa Crossroad ötössel, ugyanakkor ez a lemez termelte ki a csapat legsziruposabb dalait egyaránt. Itt volt tehát a válaszút: merre tovább? Legyünk olyanok, mint régen, vagy teljesen tárjuk ki az ajtót a rádióbarát zene felé. Nos, a Volbeat úgy tűnik véglegesen elkötelezte magát az utóbbi út felé.

A 2019-es nagylemez, a ’Rewind, Replay, Rebound’ egyértelműen a 2016-os kiadvány Goodbye Forever/For Evigt vonalát viszi tovább, ráadásul újabb alapító tag, a basszusgitáron játszó, mindig vidám és örökmozgó Anders Kjølholm is kilépett a csapatból. Ez még önmagában nem is baj. Ahogy fentebb írtam, én nem tartom problémának azt, hogy egy csapat dallamosabb irányt vesz. Akármennyire is ott ül a kisördög a vállamon, hogy a korai albumokat állítsam szembe ellenpéldaként, nem fogom megtenni. Ami zavar, hogy a Volbeat-életérzést már csak nyomokban fedezem fel a lemezen. Egyre kevésbé fedezhető fel a metallal vegyített rockabilly/country vonal, értsd a dalok már szimpla rádióbarát rockslágerekké vedlettek. Ettől mondjuk még 10 pontos is lehetne a lemez, de a gond ott kezdődik, hogy ezek a dalok leginkább semmitmondók és sokszor túlírtak. Gondolok itt mindjárt a nyitó Last Day Under The Sun végtelenségig ismételt refrénjére, vagy a nettó nyálas Maybe I Believe, Cloud 9, When We Were Kids darabokra. A 7:24-nél már meg kellett néznem a lemezborítót, hogy ez valóban az a csapat, akiket anno a Diesel Klubban láttam brutálisan zúzni a legjobban megírt, ütős dalokkal?

Ráadásul a korong 14 dalt tartalmaz, és kb. negyven perc után már úgy tűnik, hogy soha nem fog a végéhez érni, olyan dögunalmas darabokkal, mint a The Awakening of Bonnie Parker és a Cheapside Sloggers, amit Gary Holt sem tud megmenteni. A számok nagyon hasonló dallamvilága és a lemez hossza miatt tehát egy meglehetősen homogén összképet kapunk, ahol Paulsen minden egyes refrénbe valami hatalmas ívű dallamot próbál belegyömöszölni, és amikor már a majdnem egy órás lemezen kb. ezredjére hallgatod ezt az elcsépelt koncepciót, leginkább egy rögeszmés bolond jut eszedbe, aki képtelen kilépni az agyában lévő ördögi körből.

Pedig amikor a csapat leveszi a dollárjelmintás szemellenzőt, akkor tud brillírozni is, mint a clutchos Neil Fallonnal kiegészített Die To Live-ben, ami után egy koncerten garantáltak a maradandó pogó-sérülések, mint a lezsibbadt kar és a lila váll. Jerry Lee Lewis szteroidon egészen konkrétan. Ugyanígy a Volbeat legszebb pillanatait idézi a filmzenés Sorry Sack Of Bones is a bika riffel kevert atmoszférikus gitártémával. A lemez legjobb dala pedig a Volbeat all time best of-ra is előkelő helyet elfoglaló Pelvis On Fire (némi önplágiummal a Sad Man’s Tounge verzéjéből).

Nehéz tehát ítéletet mondani, mert a Volbeat minden elrádiósodása mellett is hatalmas zenészekből áll, akik amellett, hogy kiváló dalszerzők, még mindig a szakma egyik legállatabb hangzását keverik ki (bár Michael hangján kissé soknak éreztem a visszhangot). Akadnak jó pillanatok, de a lemez túl hosszú ahhoz, hogy ez a koncepció működőképes legyen. A deluxe verzió dalai pedig ugyanezt az egysíkú világot hozzák, és a demók sem dobnak rajta semmit. Kár érte...

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások