Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies

írta Mike | 2013.04.11.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Universal Music

Weblap: http://www.volbeat.dk/

Stílus: Heavy metal

Származás: Dánia

 

Zenészek
Michael Poulsen - ének, gitár Anders Kjí¸lholm - basszusgitár Jon Larsen - dobok Rob Caggiano - gitár
Dalcímek
01. Let's Shake Some Dust (intro) 02. Pearl Hart 03. The Nameless One 04. Dead But Rising 05. Cape Of Our Hero 06. Room 24 (vendég: King Diamond) 07. The Hangman's Body Count 08. My Body (Young The Giant-feldolgozás) 09. Lola Montez 10. Black Bart 11. The Lonesome Rider (vendég: Sarah Blackwood) 12. The Sinner Is You 13. Doc Holliday 14. Our Loved Ones 15. Ecotone (bónuszdal)
Értékelés

Michael Poulsenék puncikká lettek. Az elpuncisodás már az előző albumnál is felütötte feminin fejét, ám akkor azért a Who They Are és néhány machóbb társa még jelezte, hogy olykor azért tudnak tököt növeszteni a srácok, a friss Volbeat-korong azonban már javarészt igencsak petyhüdt, kókadt, lottyadt… Az történhetett ugyanis, hogy ezeknek a derék dán gyerekeknek bekopogott az ajtaján a tengerentúli siker sok kövér pénzeszsák ígéretével, és menten elkezdték kerekebbre csiszolni a megszületendő dalvázakat, hogy a kaliforniai háziasszonyok is könnyűszerrel dudorászhassák őket a konyhában, meg hát nehogy megszaladjon a nagykés a tüskésebb számok hallatán. Nyilván túlzok, de akkor is.

Ám még ez lenne a kisebb baj. Sőt, továbbmegyek: ha egy zenekar igyekszik levetni magáról a saját kliséinek béklyóit, tágítja határait, hogy újabb ösvényeket fedezzen fel, azt mindig is díjaztam; nem elsősorban azzal van a gond tehát, hogy a Volbeat egy könnyedebb, slágeresebb útra lépett, a problémám forrása jóval inkább magukban a dalokban keresendő. E dalok zöméből ugyanis éppen a legfontosabb hiányzik: maga a Dallam. Tudod, az, amelyik ragacsos, mint a vattacukor, és ha egyszer a füledbe furakszik, az istennek sem szabadulsz tőle. Ezek meg jönnek-mennek, és bizony nem sok marad utánuk. Egy-egy riff, kiállás, refrén, oszt cowboykalap, kabát.

Merthogy ezúttal a szerzemények többnyire a vadnyugatot és annak hőseit rajzolják meg. A téma adott, passzol is a Volbeat-világhoz, szó se róla, s nem egyszer a western-vidék porlepte hangulatát is sikerül visszaadniuk, de már a felütésnél kiderül, hogy például a számsorrend sem lett telitalálat: hiszen a filmszerű intrót követő két tétel kimérten cammogós középtempóban indítja a lemezt, Poulsen dallamai sem kellőképp ragadósak, így aztán ahelyett, hogy ráhangolnának minket az anyagra, inkább behúzzák a kéziféket. A múltkor mindez sokkal jobban sült el a The Mirror & The Ripper / Heaven Nor Hell duóval… Akadnak azért olyan pillanatok, amelyek arról árulkodnak, hogy embereink sejtik még, mi fán terem a cserzett kezű alfahím-metal, ilyen mindjárt a harmadikként berobbanó, duplázós Dead But Rising vagy a The Hangman’s Body Count, amely egy igen jóféle heavy metal ökölrázás kiváló riffekkel és slide gitárral. Ahogyan a Black Bart is az acélosabb vonalat képviseli; furamód ez az egyetlen gyors szám az egész albumon, amolyan punk-metalos rockabilly nem kevés Motörhead-áthallással – és helyenként sajnos elég lapos énekdallamokkal.

És bizony közel ugyanennyi semmitmondó szerzeményt is sikerült kiizzadniuk magukból: példának okáért a pehelykönnyű Cape Of Our Hero-t végighallgatni olyan, mint 4 percen át hígítatlan Piroska-szörpöt vedelni. Bár ezt még nem próbáltam, de biztos szar lehet… A Lola Montez-be mindössze annyi kraft szorult, akár egy Bunyós Pityu-gyöngyszembe, de ezzel a kisiskolás, bugyutácska refrénnel a Nótatévébe sem férne be. Hol marad a vagányság, kérem szépen? A The Sinner Is You izgalmi faktora a jobblétre szenderült Szomszédok azon epizódjával vetekszik, amikor a Vágási Feri a buszmegállóban verekedett a telepi suttyókkal, az Our Loved Ones pedig a Mélypont Numero Uno, amelynek képében megszületett az első igazi Volbeat-ballada, csak tudnám, minek? A giccs-indikátor Koppenhágáig kileng, baszki.

A végére hagytam a cupákot, mert olyan is van szerencsére. A country-rockos The Lonesome Rider populáris jellege ellenére (vagy épp azért) ordas nagy sláger, a pimasz orgánumú Sarah Blackwood rockabilly-énekesnő idecitálása kitűnő választás volt, kedves Michael, örülök, hogy nem az aktuális metálbarbie-t, Elize Ryd-et kell hallgatnunk! (Ha pedig ezt a számot kihagyjátok a koncertprogramból, rátok uszítom a Fásy Ádámot!) Menjünk tovább. A Room 24-ban maga az Okkult Fater, King Diamond szórja ránk az éjsetét igéket, állítmányokat, mese nincs, ez egy komor hangulatú power/doom remeklés, és biza’ mondom, ha ilyenből több volna, én sem mernék nótatévés hasonlatokkal szemétkedni. A másik kedvencem a többihez képest komplexebb szerkezetű Doc Holliday, talán a legsúlyosabb mindközül, a bendzsójátékért pedig jár a fényesre vakszolt sheriff-csillag. Poulsen le sem tagadhatná, hogy Johnny Cash mellett James Hetfieldtől leste el a hajlításokat, és a riffek is mintha a Fekete Albumról maradtak volna le. Hé, ez dicséret volt!

Összességében azonban nincsen vállveregetés, hisz épp az látszik kiveszni ebből a csuda jó kis bandából, ami korábban oly markánsan jellemezte a hangzásvilágukat, és amiért megszerettük őket: a csibészes rock & roll. A rock & rollhoz pedig épp annyira nem passzol az „elpuncisodás”, mint Clint Eastwood markába a vízipisztoly…

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások