Graham Bonnet Band: The Book

írta CsiGabiGa | 2016.12.10.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://grahambonnetband.com/

Stílus: hard rock

Származás: 

 

Zenészek
Graham Bonnet - ének
Conrado Pesinato - gitár
Beth-Ami Heavenstone - basszusgitár
Jimmy Waldo - billentyűs hangszerek
Mark Zonder - dob
Dalcímek
01. Into The Night
02. Welcome To My Home
03. Earth's Child (I Am Your Son)
04. Rider
05. Dead Man Walking
06. Strangest Day
07. The Dance
08. Where Were You?
09. The Book
10. Everybody Wants To Go There
11. California Air
 
Értékelés

Ha könyvet kéne írnom Graham Bonnetről, valahogy így kezdeném: Graham Bonnet óriási rock-torock, de hátrafésült rövid hajával, színes zakóival és nyakkendőivel sosem volt egy rocker fazon. Leghosszabb hajjal még egy 1968-as felvételen láttam, ahol a Gibb fivérek slágerét énekelte. Amikor Ritchie Blackmore felfedezte, bekerült a rockzene körforgásába. Annyira, hogy az 1981-es szólólemezére ('Line-Up') maga Jon Lord jelentkezett, de együtt játszhatott rajta Cozy Powell-lel, Micky Moodyval és a Status Quóból Francis Rossival is. A nagy nevek ellenére csupán egy kétslágeres, feledhető lemez lett belőle. A Michael Schenker Group zseniális 'Assault Attack' lemezére viszont – melyen az ex-UFO gitáros partnere volt – máig sokan emlékeznek. Sajnos a turné kezdete előtt lelépett, majd a viharos szakítás után megalapította Alcatrazz nevű zenekarát, ahol olyan – pályájuk elején járó – gitárosok csatlakoztak hozzá, mint Yngwie Malmsteen (még a Steeler és a gitármuzsikát új alapokra helyező debütalbuma előtt) és Steve Vai (a Zappától való elszakadás és első szólólemeze között).

Aztán a lufi kipukkant, bár fantasztikus orgánuma miatt máig hívják vendégénekesnek ide-oda. Leghíresebb formációja azóta az Impellitteri volt, melynek két lemezén is énekelt, de 14 év eltéréssel, valamint a japán Anthem – melynek 'Heavy Metal Anthem' című újrafelvett válogatáslemezén ő énekelte újra a dalokat – továbbá az alulreklámozott, és így már a megjelenésekor halálra ítélt Blackthorne formáció, melyben Bob Kulick oldalán ereszthette ki hangját. (Szolgálati közlemény: idén kiadták a Blackthorne második, "elveszett" albumát 'Don’t Kill The Thrill' címmel.) De egy Police-tribute lemezen még Don Airey-vel és Gary Moore-ral is együtt szerepelt, a Taz Taylor Banddel pedig végre meglátogatta hazánkat is. Az már a mi szégyenünk, hogy mindössze 50-en voltunk kíváncsiak rá, miközben aznap Samantha Fox fellépésén 1000 ember tombolt. Mit mondjak: a popdíva mellbedobással győzött. Azóta nem sikerült igazán maradandót alkotnia, már a szólólemezekről is leszokott (1999-es az utolsó), nagyjából a Rainbow - MSG - Alcatrazz örökségből él, azzal haknizik hol Graham Bonnetként, hol Alcatrazz featuring Graham Bonnet néven, most legutóbb pedig a Graham Bonnet Band nevet vették fel. A névválasztás nem véletlen, hosszú idő után először érezheti úgy, hogy állandó és megbízható társakkal dolgozhat, elsősorban Conrado Pesinato és Beth-Ami Heavenstone személyében. Időközben hozzájuk csapódott Mark Zonder (ex-Fates Warning) dobos is, az utolsó pillanatban pedig régi cellatársa, az ex-Alcatrazz billentyűs Jimmy Waldo is csatlakozott (a tavalyi 'My Kingdom Come' EP-n még Derek Sherinian nyomkodta a billentyűket).

Az új lemez zenéjén leginkább az érződik, hogy ezek a zenészek már nagyon belerágták magukat a Bonnet-diszkográfiába. Kellett is, hiszen ennek dalait játsszák élőben. Elsősorban az Alcatrazz-vonalra koncentráltak, így fordulhatott elő, hogy a nyitó Into The Night egy God-Blessed Video / Night Games keverék lett, míg pl. a Where Were You kétszólamúsága a jellegzetes Kree Nakoorie-dallamra emlékeztet. De ez legyen a legnagyobb bajunk! Jó újra hallani Graham hangját, és ezt a fajta zenét, ráadásul értő kezek közül (ki tudja, lehet, hogy Pesinato karrierje is most indul majd be igazán). Bár leginkább talán az utolsó Alcatrazz-albumra, a 'Dangerous Games'-re emlékeztet, ahol a Rick Derringer és Alice Cooper gitárosaként elhíresült Danny Johnson nyomta a kötelezőt, de sokkal inkább a japán piacra szánt lemez lett, mint az előzőek. Csodálom is, hogy nincs rajta valami japán témájú dal, mint az Ohayo, Tokyo. De jól hasznosítják a Rainbow-ban tanult, dalokon belüli sebességváltást is, Zonder a kétlábdobos témáktól sem riad vissza, de a belassulásoknál is elsüt pár finomságot.

Bonnet hangját hallani nagyon jó, most is ugyanolyan erős és ugyanolyan magasan szárnyal, mint régen, pl. a Riderben olyan magasakat énekel a háttérben, mint régen az Island In The Sunban. Hogy ez hányadszorra sikerült, vagy milyen stúdiótechnikával tették tökéletessé, nem érdekel. A pasas akkor is egy tálentum, hogyha a tavalyi-idei koncertfelvételeken már meg-megbicsaklik is a hangja a magasaknál. (Michael Voss be is hívta a Michael Schenker Fest DVD utómunkálataihoz.) Igazi börtönvokál dukál a dalokhoz, mint anno az Alcatrazzban. Pesinato remek gitáros, bár nincs olyan jellegzetesen egyedi játéka, mint a Blackmore - Schenker - Malmsteen - Vai társaságnak, akikkel korábban Bonnet együtt dolgozott, az Alcatrazz featuring Graham Bonnet gitárosának, Howie Simonnak (ex-Jeff Scott Soto) a színvonalát viszont simán megüti. Ezért is nem értem, miért a Graham Bonnet Band nevet választották a produkcióhoz. Az Alcatrazz brand talán még jobban eladható lett volna (ráadásul Jimmy Waldo belépésével két ex-tag van a csapatban). Az előzetesen megjelentetett dalok talán a lemez legjobbjai, nekem még a Rider tetszik nagyon, illetve a címadó The Book, mely a Rainbow-klasszikus Lost In Holywood lüktetésére emlékeztet. Az azért kár, hogy a 'My Kingdom Come' két dalát nem tették rá bónuszként.

A bónuszlemez egy amolyan "mi is el tudjuk játszani" típusú újrafelvett válogatás. Ami pedig el is várható, hiszen koncerteken már legalább két éve játsszák ezeket a dalokat. Különösebben nem tesznek hozzá semmit, engem leginkább arról győzött meg ez az összeállítás, hogy a Schenker-dalok mennyire erősek még ma is. Őszintén szólva a Russ Ballard-sláger és a Lost In Hollywood kivételével még a Rainbow-számokat is verik.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások