Adrenaline Mob: We The People

írta karpatisz | 2017.05.25.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Century Media Records

Weblap: www.adrenalinemob.com

Stílus: hard rock / metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

2011-2012 még nem volt olyan régen, hogy ne emlékezzünk arra, hogyan is indult el az Adrenaline Mob pályája. Egy remek énekes összeül egy villámkezű gitárossal, hogy igazán tökös, kemény és veretes rockzenét írjanak. Az azóta eltelt öt év annyi változást hozott, hogy öt ember lecserélődött, plusz a szavakkal nem kifejezhető veszteség, A. J. Pero tragikus halála. Érthető volt, hogy egy ilyen csapás után pihenő következett, hiszen nemcsak fejben, de a két alapító szívében is helyre kellett tenni a dolgokat, hogy folytatódhasson az Adrenaline Mob pályafutása. A folytatás hírének örültem, és kíváncsian vártam, hogy ki fog beülni Mike Portnoy és A. J. Pero utódaként a dobszerkó mögötti székbe. Jordan Connata felvezető videója után teljesen megnyugodtam, hogy a legjobb kezekbe került ez a pozíció, a teljes albumot megismerve viszont elmondhatom azt is, hogy ez a fiatal srác ötvözni tudta a két legenda játékstílusát. A portnoyos erő, dinamikusság, de Pero játékának íze, lendülete és hangszíne egyszerre figyelhető meg a fiatal dobosnál. Az utolsó pillanatban még az is kiderült, hogy David Zablidowsky veszi kezébe a basszusgitárosi feladatokat, elődjének távozásáról semmilyen magyarázatot nem kaptunk, csak magát a tényt. A teljessé váló zenekar most ismét duzzad az erőtől és várják, hogy ezt be is bizonyíthassák. Ehhez pedig nincs másra szükség, mint egy jó albumra, amit le is szállítottak.

Vajon hogyan folytatódik az Adrenaline Mob kalandja? Hiszen az ’Omertá’ egy bitang erős anyag lett és a ’Men Of Honor’ sem volt épp gyenge. A folyatás, azaz a ’We The People’ ott és úgy folytatódik, ahogy azt már az első két lemezen megszokhattuk. Az első másodpercekben a két előző album dalaiból mixelt intróban az Undaunted, majd a Come on Get Up riffje szólal meg, és ezek után érkezünk meg a klipen is bemutatkozó King of the Ringhez. A dallal kapcsolatban nem igazán ért meglepetés, ezúttal is egy igazi tökös indításról van szó. Meglepetésként egyértelműen a dal végén található ének kiállás ért, mert eddig ilyet nem igazán találtam a gengszterek lemezein. Már jó ideje hallgattam ezt az új dalt és sokáig az a kérdés mozgolódott bennem, hogy ezt vajon honnan ismerhetem? A válasz ott volt mindvégig az orrom előtt, hiszen az ’Omertá’ nyitódarabjának, az Undauntednek a témáit hallottam ismét a gitáron és a dobon, amire ezt az új dalt sikerült felépíteni.

A folyatásban sem ért csalódás, hiszen egymás után jöttek a korong húzódalai, amelyeknél most már be kellett látnom, hogy inkább a ’Men Of Honor’ dallamosságának a folytatása volt az egyértelmű cél. A címadó We The People esetében csak egyetlenegy hiányérzetem volt, mégpedig az, hogy a vokálok éneklésében nem érkezett segítség Russell Allennek. Ez így a stúdiólemezen még elmegy, de élőben biztos nem fog működni például az, hogy az énekes saját magának válaszolgasson, még ha csak egy-két szót is. Sok év után megkaptam végre azt – amit hiányoltam az előző anyagoknál –, hogy Russell tisztán énekel, nem pedig csak a repesztős üvöltözést erőlteti. Félreértés ne essék, nála jobban senki sem tudja ezt csinálni, de szerintem jobban áll neki, amikor tisztán énekel. Jöttek a jobbnál jobb dalok, és minden benne volt ezekben, ami a csapat névjegye: jó riffek, refrének, erős témák. (Bár halkan megjegyzem, ezek között is volt olyan, aminek a témáját már korábbi lemezeken megtaláltam, de ez azért nem zavart, mert végre olyan ötleteket és dalokat hallottam, melyek méltóak a bemutatkozó albumhoz.)

A lemez második felére – úgy tűnik – elfogytak az ötletek. Ide tették azokat a nótákat, amelyek mintha csak a hely kitöltésére kellettek volna. Lehet, hogy erős, amit gondolok, de volt itt olyan dal, ami semmi másról nem szólt, mint a húrtépésről és az időhúzásról. Persze azért van kivétel, mivel a Blind Leading The Blind a korong elején is megállná a helyét, de a filmzenei elemekkel kezdődő Lords Of Thunder is jól sikerült. A többivel sajnos több hallgatás után sem tudtam mit kezdeni.

Ha a teljes menüt végignézem, akkor bizony van itt kiváló első osztályú fogás, de sajnos nem kifejezetten ízletes is. Konkretizálva: az új dalok egyértelmű erőssége Russell Allen, a hang és az ő énektémái. A gitár szempontjából már vegyes a kép, mert Orlando mester bitang jó riffeket hoz, jó témákat ír, de amit a szólók terén művel, azzal sajnos nehezen tudok megbarátkozni. Az állandó vakarászás és technikai zsonglőrködés helyett inkább dallamokhoz illeszkedő szólókat tudtam volna elképzelni. Az akusztikus gitárt is többször felhasználták – két nagyon jó dalban –, ami így a lemezen rendben van és jó ötlet, de vajon hogy oldják majd meg élőben? Jordan Connata stílusa nagyon bejön, nem hittem volna, hogy van ilyen ember a földön, aki úgy tudja ötvözni elődei játékstílusát, hogy mellette a saját egyénisége is megmarad. A dob hangzásával kapcsolatban csak annyit említenék meg, hogy helyenként a pergő hangja puffogó, mély tónusú. Ez egy pici apróság, viszont minden más maradéktalanul a helyén van. A csapat legfrissebb tagját érintően pedig: egy sörben merek fogadni, hogy nem David Z tolta fel a lemezre a basszustémákat. Valahol érthető, hogy a szerző nem engedi ki a kezéből a dolgot, de egy ilyen kaliberű hangszerest kihagyni véleményem szerint vétek, de a lényeg, hogy a turnén már ő játssza az alapokat.

Pontszám: 7