Royal Hunt: Devil's Dozen

írta Csemény | 2015.10.12.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.royalhunt.com

Stílus: Szimfonikus metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Általában két fontos kérdés merül fel egy-egy újonnan megjelenő Royal Hunt-lemez kapcsán: 1. Sikerült-e a dalszerzés során valami változatosságot kifundálni? 2. Mikor jönnek Budapestre koncertezni? A D.C. Cooper visszatérése okozta „Nagy Bumm” világos és kiszámítható pályára állította a dán csapatot. Kezdetként a ’Show Me How To Live’ euforikus pillanatokat tartogatott a régi-új pacsirta révén, ami nem kis fegyvertény egy olyan hangú énekes után, mint Mark Boals. De aki látott már Royal Hunt koncertet, az pontosan tudja, hogy Cooper orgánumával az igazi a dolog. Azóta pedig a ’Devil’s Dozen’ a sorban harmadikként a bejáratott praktikákkal pontosan azt nyújtja, amire egyébként is számít az ember.

André Andersen mint a zenekar egyszemélyes agytrösztje most sem könnyítette meg azok dolgát, akik a Royal Huntot valamilyen stílus alapján próbálják kategorizálni, mert ezúttal is a neoklasszika, a folk, a progresszív rock, a szimfonikus metal és a hard rock ötvözete szólal meg, sőt helyenként egy kis blues és swing is becsúszott. A Hearts On A Platter például szinte már Frank Sinatra hangjáért könyörög, persze Coopernek sem áll rosszul. Sőt a dal garantáltan utat fog találni a közönségkedvencek listájára. Azt kár is lenne tagadni, hogy Cooper hangja már nem hasít úgy, mint a klasszikus lemezeken, vagy a Silent Force-ban, de így is húzóember tudott lenni. Bár ezúttal sokkal többet énekel – főleg a mélyebb tartományokban – orrhangon hápogva, affektáló módon, ezektől a részektől eltekintve tiszta hang és érzelmes előadásmód jellemzi, a So Right So Wrong végét pedig úgy felpakolja egy kvinttel, hogy az megsüvegelendő.

De térjünk vissza Andersen mesterre, aki úgy fest, még mindig a számmisztika rabja. A tizenhármas szám, mint lemezcím már a Black Sabbath jussa, így egy ügyes szójátékkal lett ’Devil’s Dozen’ a végeredmény. A hetes szintén elmaradhatatlan, ahogy kevés kivétellel korábban is, az új lemezen is hét szám leledzik. A Monochrome című bónusz dalt én nem venném közéjük, mert outronak hosszú, inkább elvarratlanul lóg a levegőben, mintha már nem lett volna kedvük szöveget írni hozzá. Ettől függetlenül a lemez egészén, a többi dalban is aránylag sok az instrumentális rész, és egy főmotívum megy végig hét percen át különböző módon kibontva, amibe azért bele lehet unni. A dinamika használata viszont abszolút jó pont, hiszen a dalok folyamatosan bomlanak ki és fokozódnak. A legjobb példa talán a May You Never Walk Alone, ahol az igényes melankolikus zongora-intrót lendületes riffek és billentyűjáték viszik tovább a szám végéig. A dinamika mellett az is sokat nyom a latban, hogy Andersen még ennyi lemez után is képes tök ugyanazt a harmóniamenetet többször eladni, a csúcspontok pedig nemcsak Coopernek köszönhetők, hanem Larsennek is. Érdemes megfülelni milyet concertóznak Andersennel az említett dalban, de az Until The Dayben, a Riches To Ragsben és a Way Too Late-ben is a korai malmsteenes időket idézi. Egyébként Larsen kevésbé van szem előtt, a háttérből szóló gitárjáték elsőre fel sem tűnik, pedig ha jól fülelünk, találunk jóféle szólókat és kiállásokat, nem is egyet.

Váratlan momentumokat nagyítóval kell keresni az utóbbi lemezeken, a Riches To Rags folkos beütése és könnyed dallama azonban ilyen. Ettől eltekintve a lemez korrekt folytatása az ’A Life To Die For’-nak, hiszen ugyanúgy áthatja a stílus, ami a Royal Hunt sajátja. Harmonikus és kimunkált vokálok, neoklasszikus szólók, markáns billentyűjáték, és olyan teátrális légkör, ami megkívánná egy szimfonikus zenekar közreműködését.

Pontszám: 7