Almah: Unfold

írta TAZ | 2013.11.21.

Megjelenés: 2013

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.almah.com.br

Stílus: Power metal

Származás: Brazí­lia

 

Zenészek
Eduardo 'Edu' Falaschi - ének, gitár, billentyű Marcelo Moreira - dob Marcelo Barbosa - gitár Gustavo Di Padua - gitár Raphael Dafras - basszusgitár
Dalcímek
1. In My Sleep 2. Beware The Stroke 3. The Hostage 4. Warm Wind 5. Raise The Sun 6. Cannibals In Suits 7. Wings Of Revolution 8. Believer 9. I Do 10. You Gotta Stand 11. Treasure Of The Gods 12. Farewell
Értékelés

A brazil zenei vegyészmérnökök visszatértek! Hogy miért fogalmazok így? Úgy gondolom, hogy aki hallotta a ’Motion’ című legutóbbi albumukat, az pontosan tudja erre a választ. A sokak által kedvelt power metalt olyan vakcinával oltották be, mely alkotóelemeiben megtalálható többek között a thrashes zakatoláson át a panterás groove is, ráadásul ez az elegy nagyon is hatásosnak bizonyult, hiszen a nemzetközi sajtóban is ódákat zengtek róla. Nos, nem árulok zsákbamacskát: erről a zenei útvonalról ezúttal sem tértek le a dél-amerikai srácok, ott folytatják a muzsikálást, ahol legutóbb abbahagyták. A zenekar összetételében azonban történtek változások az elmúlt időszakban. A keményebb riffekért felelős Paulo Schroeber elhagyta bandát, helyette Gustavo Di Padua érkezett, a basszusgitáros posztot pedig ettől az évtől Raphael Dafras tölti be. Edu pedig időközben kilépett az Angrából, ugyanis elmondása szerint már nem tud megfelelni azoknak a követelményeknek, melyeket a dalok támasztanak felé. Való igaz, az idő előrehaladtával senki sem lesz fiatalabb, mindenkinek megkopik a hangja és ahelyett, hogy nyomnák a dalokat egy szekunddal vagy még lejjebb – ahogy mások is csinálják –, ő inkább úgy döntött, hogy kilép. Mindenképpen fejet kell hajtanom előtte, hiszen nem sokan ismernék be ezt magukban és vállalkoznának ilyen lépésre.

Mivel az első albummal engem bizony kilóra megvett a brazil gárda, ezért nagyon megörültem, amikor az ’Unfold’ megérkezett hozzám, nyomban be is pakoltam a lejátszóba. Egy, két, há’ – számoltam magamban – és már indult is az utazás. Az In My Sleep elején szinte azt éreztem, hogy az Amazonas-medencébe csöppentem, ugyanis az érdekes ritmizálás már-már egy, az esőerdő mélyén rejtőző törzs rituális dobolását juttatta eszembe. Ráadásul a dal tempója is azt a kavalkádot és miliőt eleveníti meg, amivel egy ilyen különleges helyen találkozhatunk. A folytatás sem izgalommentes, a következő alkalom, amikor felkaptam a fejem, a The Hostage című tételnél érkezett el: „Biztos, hogy jó lemezt tettem be? Ez Pantera!” – szaladtam is megnézni, hogy még mindig az Almah ’Unfold’ című albumát hallgatom-e. Jó, azért nem ért teljesen váratlanul a riff hadsereg, hiszen már az előző korongon is volt panterás ízvilág, de ez a dal mintha egy olyan pillanatban született volna, amikor Eduék bennrekedtek a stúdióban néhány pizzával, pár rekesz sörrel és a ’Vulgar Display of Power’-rel. A verzét egy az egyben az észak-amerikai barátaik ihlették meg, új összetevőként azonban beleillesztettek egy kis rappelést is, ami elsőre elég furcsán hatott, de könnyen megbarátkoztam vele, szinte úgy, mint anno a Dream Theater ’Train of Thought’ lemezén. Jelen kiadványt egyébként, ha összehasonlítjuk a ’Motion’-nel, arra a következtetésre juthatunk, hogy egy sokkal kiegyensúlyozottabb és összetettebb albumot kreált a brazil együttes, nem elégedtek meg annyival, hogy megfejelik a dalokat groove és thrash elemekkel. A billentyű és zongorabetétek markánsabbak, illetve ezúttal több power metal jellegű nóta kapott helyett a korongon, ilyen például a Wings of Revolution vagy a Believer, melyek kísértetiesen emlékeztetnek Tobias Sammet munkásságára, legyen szó akár az Avantasia vagy az Edguy zenei világáról.

Összetettség alatt továbbá arra is gondolok, hogy az I Do és a Treasure of Gods című tételek már inkább a progresszív metal irányába tesznek egy kis kitérőt, utóbbi egyébként a lemez egyik sarokköve a maga kilenc és fél percével. Kiegyensúlyozottságot pedig a stílusok széles skálája ad, ugyanis találunk a riff-orientált tételektől kezdve power metal himnuszon át lassú, merengő nótákat (Warm Wind, Farewell) is az albumon. Igazából olyan ez, mint egy jó vegyesbolt, mindenki leveheti a polcról azt, amire éppen vágyakozik.

Azonban Edu mintha nem találná a góllövő cipőjét – maradva a focis példánál –, hiszen jó a játék, színvonalas a meccs, sok a trükk, remek támadásokat vezet a csapat, de gólra játsszák ezt a játékot. Vagyis hiába a komplexitás, a remek hangszeres teljesítmény, a dallamok és a refrének egyszerűen nem tudnak libabőrt okozni, és ez nekem nagyon hiányzik. Nem arról van szó, hogy rosszul énekel, természetesen első osztályú az, amit csinál – jól áll neki a bariton hangfekvés is –, sőt az átlagos énekesi feladatkört átlépve gitározik is a korongon, mi több az összes billentyűtéma is neki köszönhető. Ennek ellenére mégsem nőtt igazán a szívemhez ez a lemez, úgyhogy ha lehet választani, akkor ezután is a ’Motion’-re fogok voksolni.

Pontszám: 7.5