Tank: War Nation

írta Jocke | 2012.07.23.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Metal Mind Records

Weblap: http://www.tankofficial.com

Stílus: Heavy Metal

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Milyen érdekesen tud alakulni egy-egy zenekar pályája. Az persze még nem meglepő dolog, amikor egy már-már őskövületnek számító zenekar hosszabb kihagyás után visszatér, azonban az már nem sűrűn fordul elő, hogy alapító tag nélkül marad egy nagy múltú zenekar. Miután azonban Algy Ward énekes-basszeros több mint négy éve elhagyta a Tankot, senki nem maradt hírmondónak az 1980-as, alapító felállásból. Ugyan sem Mick Tucker, sem Cliff Evans nem nyeretlen kétévesek, mégsem voltak ott az első Tank felavatásánál.

Azóta szépen koptak a zenészek, főleg a dobosok rotálódtak elég rendesen, de az igazán nagy váltást egyértelműen Algy kilépése jelentette. Helye ugyanis legalább két embert követelt meg, így lehetséges, hogy az évekig négyfős zenekarként működő Tank pár éve öttagúra duzzadt: Doogie White (ének) és Chris Dale (basszer) pótolta az egykori főnököt. Ez a Doogie számomra mindig is egy szimpatikus fickó volt. Bírom az adottságait, arcra is szimpatikus, és bizony, nem akármilyen zenészekkel játszott már együtt hosszú pályafutása során az idén már 52 éves skót énekes. A két évvel ezelőtti „Tankos” debütje igen jól sikerült, a ’War Machine’ egy pofás album lett. Adta magát a kérdés: képes-e az Algy-t nélkülöző, új Tank-felállás egy második nagy dobásra? Rövid válaszom: nem.

Mintha belassultak, megfáradtak volna a Tankok. Nekem már valahogy a cím is azt sugallta, hogy itt elfogyott a puskapor: a ’War Machine’ után kijöttek egy ’War Nation’ címmel, ráadásul egy hallatlanul igénytelen borítóval. Hiába hozza Doogie a formáját, és szól jól az album, a témák rettentően porosak. Pedig volt idejük bőven. Most nem elsősorban a két évre gondolok, hanem arra az időszakra, amely 1987 és 2010 között, vagy legalábbis a 2002-es ’Still at War’ óta telt el. Úgy látszik, hogy ez az időintervallum nem a termékenységről szólt, vagy legalábbis csak annyiról, amennyiből egy albumnyira futotta. Tökéletes példa erre a nyitó- és egyben címadó dal, a War Nation, amely egy halál unalmas téma ellenére nyúlik hat perc fölé – így teljesen feleslegesen.

Már az EH-ban is céloztam rá, hogy itt amolyan "Dio meets Saxonról" lesz szó (hozzáadva „meglepő módon” egy kis Iron Maident), de hát mi mást is tehet egy hazájához hű brit metalfogat, mint hogy földijei muzikális alapjaiból válogat? Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a meglévő alapokból valami érdekeset, izgalmasat kapnánk. Épp emiatt vagyok csalódott: úgy érzem, hogy ebben az albumban potenciálisan több volt, mégsem tudta megmutatni magát. Sőt, tovább megyek: a ’War Nation’ egyszerű, mint a faék, és csak Doogie hangja menti meg valamelyest a középszerű számokat. A középszerűség egyik legfőbb oka pedig a tökéletesen egysíkúan zakatoló, ötlettelen középtempó. Mindössze kettő lendületesnek mondható dal van rajta, az is erős jóindulattal.

Kész szerencse, hogy azért jutott egy-két dögös nóta a Háború Nemzetére. A záró instrumentális, a Hard Road a meglepetés erejével hat, a Justice for All kíméletlenül dörren meg és zakatol négy percen keresztül, a Don’t Dream in the Dark pedig Dio szebb pillanatait idézi. Az EH-ban még jószívűen hetest osztottam, de azóta történt egy-s-más. A legfontosabb az, hogy többször is meghallgattam az albumot, és rá kellett jönnöm, hogy szavatossági ideje lejáróban van. A másik, hogy egy „rendes kritikában” szigorúbban fogom a bandákat, s ennek levét issza most a Tank is. Ettől függetlenül még véletlenül sem fércműről van szó, hiszen mint mondottam volt, a hangi adottságok igencsak rendben vannak, és tetszik, hogy már messziről árad belőle a Brit Szigetek szaga, de egy több mint harminc éves zenekartól ennél többet várok. Nem pedig egy ötlettelen rutinmunkát.

Pontszám: 6