Tank: War Machine

Az idei, meglehetősen erős heavy metal mezőnyben nem hittem volna, hogy valaki meg tudná szorongatni az Accept-Iron Maiden párost. A fémzene hőskorából felnőni még Éder Krisztián (SP) kedvéért sem akaróknak azonban jó hír: begördült a régóta várt harckocsi, hogy lánctalpaival sárba döngölje a konkurenciát. Nem kertelek, a Tank legújabb lemeze talán az év legkiemelkedőbb alkotása is lehet heavy fronton.

A méltatlanul az ismeretlenség homályába vesző együttes már a ’80-as években jobbnál-jobb albumokat tett le az asztalra, de az igazi nagy kitörés sajnos elmaradt. Bár egy szűk réteg számára ismertek voltak kissé darabolós, de pörgős dalaik, mégsem sikerült eljutniuk a NWOBHM bandák élmezőnyébe. Talán annak volt ez köszönhető, hogy hangzásuk és tempójuk egyértelműen a Motörheadet idézte, amiből jelen létezésünk síkja összesen egyet képes elviselni (még egy Lemmy létezése a tudomány mai állása szerint, az ismert Univerzum teljes romba döntését eredményezné, mert bizony a Világegyetemben csak egyetlen ilyen személyiség létezhet egyazon időben…). A sorozatos tagcserék, kihagyások, esélytelen próbálkozások odáig juttatták az együttest, hogy mára egyetlen tag sincs már benne az eredeti formációból. Agly Ward, a csapat frontembere, alapítója és motorja 2007-ben eltűnt a Tank életéből, úgy látszik, örökre, bár utolsó nyilatkozatában arról tájékoztatta a rajongókat, hogy a következő albumuk munkálatait befejezte, ami hamarosan meg is fog jelenni ,,Sturmpanzer” címen. Nos, a hamarosanból 3 év lett, a Sturmpanzerből ’War Machine’, Agly Wardból pedig Doogie White…

Amit már a kezdő Judgement Day-nél azonnal konstatálhatunk: ez már biztosan nem az a Tank lesz, amit korábban megszokhattunk. Más lett a koncepció, a banda a NWOBHM másik oldalát ragadta meg, mint annak idején Ward-dal. Ami maradt, a kemény riffek és súlyos gitártémák, a hatásvadász hangzás, ahogy az instrumentális szekció érezhetően ellenpontozza az énektémákat, ebből következően igazi old school iskolázottságról tesznek tanúbizonyságot állandóan hadba vonuló barátaink. A legjelentősebb különbség az együttes régi és új korszaka között mi más lenne, mint Doogie White. A jó pár éve éve búcsút mondó Aglyhoz képest talán túlságosan is iskolázottnak tűnik a hangja, de a zene is idomult az új pacsirtához, tehát az összehasonlítgatás felesleges. Főleg, mert két külön világról beszélünk. A punkos, nyersebb vonal végleg eltűnt a Tank zenéjéből, átadva a helyét a Dio énektémái által fémjelzett világnak. Bizony, a tempósabb dalok a korai Rainbow világát idézik, míg a lassabb, lüktető számok pedig a ’Heaven and Hell’-re is ráfértek volna.

A dobokat ezúttal Dave Cavill püföli, míg a bőgőt Bruce Dickinson egykori játszótársa, Chris Dale kezébe nyomták. A hathúrosokat a két régi motoros, az 1983 óta a Tankot erősítő Mick Tucker és az egy évvel később csatlakozott Cliff Evans vette ismét kezelésbe. Nem tudom, hogy pontosan milyen arányban járultak hozzá a dalok megszületéséhez, de Doogie és Chris hatása egyaránt érződik, ami érdekes kettőséget ad a lemeznek, a tradicionális dallamokat keverve a modern ritmikával.

A ’War Machine’ egy meglehetősen színes lemez, bevallom, egy percig sem unatkoztam. A banda üresjárat nélkül sűrítette bele művészetét az 51 percbe úgy, hogy nem akartak minden számban homéroszi eposzokat gyártani, mint az Iron Maiden a ’The Final Frontier’-on, ugyanakkor nem is vált az album vége az egysíkú favágás martalékává, mint az Accept legújabb lemeze. Tökéletes balansz, tökéletes hangzás. Csúcspont a Phoenix Rising, After All és a My Insanity. Mélypont meg nincs.

Hogy ez a változás pozitív-e vagy sem, szerintem mindenki döntse el maga. Aki ismerte a régi Tankot, annak nem biztos, hogy ez a dallamosabb, melodikusabb váltás tetszeni fog. Akik viszont csak egy kitűnő metal lemezt akarnak hallani, nos, azok ne is menjenek tovább, a ’War Machine’-tól ezt megkapják.