Rage: 21
írta Mike | 2012.02.27.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://www.rage-on.de/
Stílus: Power Metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az új Rage-nek nem csupán a borítója rettenetesen randa, de hozzá még szarul is szól. Mármint az album, ugye. Oké, a borítót, mondhatni, megszokhattuk, derék Peavy-éknek sosem volt szokása, hogy a Louvre-ból kölcsönözzenek maguknak „alapanyagot” az épp aktuális lemezük fedlapjára, és efölött akár még el is tekint a szőrösszívű zenebarát, no, de a hangzás csak végigkíséri a hallgató útját az összes számon keresztül, az már nem mindegy, jó-e avagy sem. Épp most vettem elő hosszú idő után a Pantera ’Vulgar…’ korongját (a minap volt húsz éve annak, hogy először megjelent), és újfent jól rácsodálkoztam, milyen bivalyhangzást kreált neki Terry Date csúcsproducer annakidején – 1992-ben, hoppá! Ezzel szemben az új Rage pironkodva bújhat el mellette.
Sajnos, aki abban bízik, majd a talpalávaló zsenialitása elfedi a „száund” hiányosságait, az téved, bizony a muzsika sem jobb, engem legalábbis nemhogy nem győztek meg a dalok, de kicsit fel is idegesítettek. Jól ismerem a Rage-et, méghozzá a ’Black In Mind’ ’95-ös kiadása óta (emlékszem, az akkori német Rock Hard magazin mennyire el volt alélva tőlük; én már szerényebben lelkesedtem), nagyjából tisztában vagyok azzal tehát, mire számítsak velük kapcsolatban egy-egy új állomásnál. Véleményem szerint amennyiben szigorú górcső alá veszem a banda életművét, a tizensok stúdiólemezből (mert senki ne higgye, hogy ez már a huszonegyedik!) körülbelül feleennyi, az elejétől a végéig izmos dalcsokrot lehetne összeollózni, ha eltekintünk a dolog szentségtörő mivoltától, a szűrőn fennakadó számok ugyanis igencsak középszerűek vagy még olyanok sem. Victor Smolski ’99-ben történő csatlakozásával azonban a zenei virtuozitás is nagyobb szeletet kapott a tortából, kicsit ellensúlyozandó Peavy germánosan szögletes témáit és limitált hangi adottságát, egyszóval jót tett a Rage-nek az akkori vérfrissítés. Más kérdés, hogy a kétévenkénti lemezmegjelenés szerintem épp a kreativitásnak ásott alája, mi sem bizonyítja jobban, mint a napokban a boltok polcaira került, elmésen ’21’ címet viselő anyag.
Még a lehetetlenül unalmas intrót követő címadó az egyik legjobb dal, noha nem különösebben eredeti. Tudom én, a Rage-nek kialakult az idők során egy jellegzetes hangzásvilága, amitől akkor sem fognak eltérni, ha már jégeralsós nagypapikká szottyadnak, de mit tegyek, ha rajtam már nem tudnak kifogni ezekkel a kismilliószor ellőtt panelekkel, zenei témákkal, kiismerhető énekdallamokkal? De mondom, a 21 egészen ígéretes kezdés, főként a refrén az, amelybe jól bele tudunk kapaszkodni. Mert másba nemigen: a verzék már itt fájdalmasan szürkék (mintha Peavy mester a Kreator-vezér Mille szóköpködéseit próbálná reprodukálni, de hát az soványka dicsőség), és a helyzet a számok előrehaladtával egyre csak romlik. A Forever Dead úgy indul, mint egy régi-régi klasszikus Pantera-zúzda, majd a venomos Cronos üvöltését kopírozza le a főnök úr, ölég bénán, ráadásul később megismétli, hadd fájjon nekem, nekünk, a gyenge hangzás okán a kalapáló pergők pedig egybefolynak a lábdobokkal, ezáltal egy nagy cséphadaró káoszt kapunk, amelyből csak a viszonylag fogós refrén nyújt vigaszt, az se nagyon. A Feel My Pain-nek már a refrénje is vérciki vagy übergáz (több ilyen trendi zsargont már nem tudok, bocs), az egész afféle felmelegített Judas Priest-light teszkógazdaságos kiszerelésben. Viszont tetszenek a szólók. Na, mégiscsak valami.
Sejtettem, hogy a Serial Killer címmel nem az észak-rajnai tücskök szerelmi légyottjait ecsetelik, ám a dal verzéiben elkövetett hörgések bohózatba illő színvonala még a legvérmesebb black metal-rajongóból is előhozza a kakaóhörpölő kiskölyköt. Olyan jó kis gonosz opusokat írt anno Peavy, elég, ha az Alive But Dead-re, egyik nagy kedvencemre gondolok, na de ez?! Jaj. A hétperces Psycho Terror (egy újabb „mentsd meg a bálnákat”-féle számcím, hehe) talán a legsikerültebb szerzemény mindközül, ám aztán itt meg is áll a tudomány… Hát, vajon az előző korong kiváló Empty Hollow eposzát tényleg ugyanők követték el? Jó, persze, a szólók meg a dobmunka igencsak precíz, bizony ezek mentik meg a lemezt a teljes szégyentől, vagy ha attól nem is, de a globális érdektelenségtől mindenképpen, hisz ugyan Smolski nélkül ki volna kíváncsi erre a tipikusan járdaszürke, tökjellegtelen anyagra?
Ez a lemezkritika már a Hard Rock Magazin új pontozási rendszere alapján készült.
Legutóbbi hozzászólások