fbpx

Royal Hunt: X

írta Mike | 2010.03.09.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers/Marquee/Avalon

Weblap: http://www.royalhunt.com

Stílus: Neoklasszikus hard rock/heavy metal

Származás: Dánia, Koppenhága

 

Zenészek
Mark Boals - ének (Yngwie J. Malmsteen, Ring Of Fire, Genius, The Codex) André Andersen - billentyűk, basszusgitár (Cornerstone, Narita, Prime Time, Andersen-Laine-Readman) Marcus Jidell - gitár (The Ring, Pain) Allan Sorensen - dobok (Cornerstone, Narita, André Andersen) Andreas Passmark - basszusgitár (Narnia, Rob Rock, E-Type)
Dalcímek
01. Episode X (Arrival) (1:59) 02. End Of The Line (4:50) 03. King For A Day (4:49) 04. The Well (4:52) 05. Army Of Slaves (6:00) 06. Shadowman (5:35) 07. Back To Square One (5:25) 08. Blood Red Stars (6:21) 09. The Last Leaf (4:25) 10. Falling Down (4:16) 11. Episode X (Departure) (1:06)
Értékelés

Ha azt mondom, Dánia és rock zene, azonnal rávágod, hogy Pretty Maids, Mercyful Fate vagy Artillery, mostanság pedig inkább a Mercenary és a Volbeat nevét skandálod, ám aztán megrekedsz a felsorolásban (már ha nem puskázol az Encyclopaedia Metallumról), hisz más bandáknak valahogy nem sikerült úgy istenigazából kitörni a nemzetközi porondra. Írásom tárgya, a méltóságteljes névvel büszkélkedő Royal Hunt ("királyi vadászat") is annak a vidéknek a szülöttje, a mai napig a másodvonal biztos pontja, ennek ellenére eladtak már egymillió albumot világszerte... Idestova 15 éve hallottam először az André Andersen vezette csapatról, első í­zben 2008 májusában láttam őket élőben, és megmondom őszintén, a koncertjük nem hagyott bennem mély nyomot. Kétségtelen, hogy a '99-es Fear opust követően elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban, azon a pesti bulin pedig inkább az újkori szerzeményeket vonultatták fel, valószí­nűleg ez lehet az egyik oka, hogy számomra igencsak összefolytak azok a dalok, kevés emlékezetes pillanattal ajándékozva meg. Halványan még dereng, hogy a DC Cooper-es időkben olyan kellemetes slágerek lapultak a hallójáratomba, mint például a Step By Step vagy a Message To God, ennek ellenére a Royal Hunt mindig is úgy élt bennem, mint az a banda, amelynél nagyobb a füst, mint a láng, azaz az egyébként közérthető, nem túl cizellált nótáikat olykor-olykor szinte agyonnyomja a szirupos pátosz, s erre még jól rá is segí­t lemezeik kissé műanyagra polí­rozott, klinikai-szintetikus hangzása. Így aztán progresszí­vnek csak a legnagyobb jóindulattal nevezném őket. Szóval az annak idején a magnómban meg-megfordult Moving Target és Paradox kazetták (!) óta eltelt néhány év és néhány album, Cooper helyére az Artension-frontember John West került, akit pedig az aranytorkú Mark Boals váltott, s az előző korongot (Paradox II: Collision Course) már vele rögzí­tették. Szerencsére az énekes maradt, és tulajdonképpen semmi nem változott, minden olyan ismerős. Nézőpont kérdése, hogy ez most jó nekünk vagy sem. Minő meglepetés, az X a tizedik sorlemez, s e cí­mválasztással nincs is nagy gond, más kérdés, hogy nagyjából annyira eredeti ötlet, mint egy válogatásalbumnak a "Greatest Hits"... A borí­tó azonban egészen tetszetős (lenne), nekem csupán a szí­nhatással van bajom, még akkor is, ha éppen ezzel akartak kidomborí­tani afféle archaikus jelleget. A majd' kétperces, kissé rutinszagú intrót követő End Of The Line épp olyasfajta, ami akár a '95-ös Moving Target korongon is megjelenhetett volna... pontosabban inkább egy akkori kislemez B oldalán, ugyanis nyitónótának rendkí­vül lapos, hogy azt ne mondjam unalmas, a refrénkórus meg bosszantóan szirupos és művi. Voltaképp ugyanez a szépséghibája a folytatásnak is: a King For A Day egész egyszerűen lagymatag, az összképbe pedig újfent belerondí­t a rágógumi-kórus. Az AOR-rajongók valószí­nűleg mind a tí­z ujjukat megnyalják az Army Of Slaves dallamaira, számomra viszont éppen a dög hiányzik belőle, a cukormázat hagyjuk meg cukrászmestereknek. A hard rockos Back To Square One a Deep Purple hagyatékából merí­t, ami önmagában még nem volna baj, de a "dicső" nyolcvanas évek Nintendo-játékaira hajazó filléres szinti-témák sajnos rendesen lesilányí­tják a számot az újabb kori Edda szintjére, szerencsére a refrén azonban kárpótol valamelyest azért a bazári blődségért. Vannak persze izgalmasabb, szerethető szerzemények is, ilyen többek közt a The Well vagy a jobbnál jobb témákkal felvértezett, komplexebb szerkezetű (na, jó: progresszí­vebb) Shadowman. A The Last Leaf egy valóban remek lí­rai dal, annak ellenére mondom, hogy a "lassú számok" terén ma már nagyon nehéz igazán kiemelkedőt alkotni: mostanság igen-igen ritka a megrázó szépségű ballada, annál gyakoribb a sablonos, urambocsá' geil tucat-termék. Az X hangzása harapósabb valamivel, mint annak előtte, a gitárokat sem taszajtják annyira háttérbe a billentyűtémák, de André Andersen főnökúr most sem tudott teljesen elszakadni a már védjeggyé vált steril megszólalástól. És Mark Boals szájába sem mindig sikerült emlékezetes dallamokat adni, legyen bármekkora rock-torok, ha az énektémái sok helyütt elég semmitmondóak, vagy ha úgy tetszik, kevésbé karakteresek. Emellett hiányoznak a Cold City Lights jellegű slágerbombák, amelyekből mindegyik lemezre jutott legalább egy.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások