Ma lenne 80 éves Jon Lord. Ebben a mondatban az is benne van, hogy sajnos közel 10 éve nincs már velünk. Zsenije egy másik zsenivel, Ritchie Blackmore-ral kombinálva valami olyat hozott létre a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, ami ha könyv lenne, kötelező irodalomnak hívnák. Hosszú és tartalmas életművükből válogattunk kedvenc lemezeket egy meghívott „vendégelőadó” közreműködésével, Scholtz Atka, az autentikus Deep Purple-feldolgozásokat játszó Cry Free vezetője és énekese az életmű minden hangjával tisztában van, a személyes kedvenceken felül így válik hitelessé ez az összeállítás.

Én szokás szerint most is azt mondom, hogy egy ilyen lista mindig szubjektív. Nemcsak az előadó zenei teljesítményétől függ (sőt, lehet akár attól teljesen független is), sokkal inkább a hangulattól, amiben megtalált minket az a zene. Ennek kapcsán az én listám jóval több újkori lemezt tartalmaz, és nem kizárólag a hetvenes évek „kötelező” lemezeire épül. Az az igazság, hogy a hetvenes évek stúdiólemezeit annak idején meg se vettem bakeliten, csak a koncertlemezeket: ‘Made In Japan’, ‘Made In Europe’, majd később ‘Scandinavian Nights’ és ‘In Concert 1970-1972’. Lenyűgözött az az improvizációs készség, amivel a Jon Lord – Ritchie Blackmore páros akár 30 percesre volt képes nyújtani egy egyszerű rock and roll témát, mint a Wring That Neck.

Szóval nálam első helyen – a legelső DP-stúdiólemezem, és egyben a legtöbbet hallgatott album – a Rainbow utáni visszarendeződés albuma, a ‘Perfect Strangers’, melynek címadó dala bebetonozódott az állandó koncertprogramba a hetvenes évek kultikus dalai közé. Véleményem szerint több dalt is elővehetnének erről a lemezről, mint pl. a Knocking At Your Back Door, A Gypsy’s Kiss, Under The Gun vagy a Nobody’s Home. Hasonló katarzis volt a rövid ideig regnáló – Deep Rainbow-nak csúfolt – felállás után visszatérő Ian Gillannel készült újabb lemez – mely egyben Blackmore búcsúja is volt a DP-től –, a ’ The Battle Rages On’. A címadón kívül nagyszerű volt az Anya, A Twist In The Tale, Ramshackle Man, Solitaire, de a Talk About Love is hasított koncerteken. Csak ezután jöhetnek nálam a klasszikusok, melyek az említett korai koncertlemezek gerincét adták: Highway Star, Lazy, Smoke On The Water, Speed King, Child In Time, Fireball, Strange Kind Of Woman, Burn, Mistreated.

A Steve Morse-éra lemezei közül véleményem szerint a legelső lett a legjobb, a ‘Purpendicular’ szintén hosszú időre beragadt (az immár CD-)lejátszómba, a Ted, The Mechanic és a Sometimes I Feel Like Screaming is évekre beépült az élő repertoárba, de a Rosa’s Cantina vagy a Hey Cisco is remek lehetőséget nyújtott a korai időket idéző improvizációkra. A felsorolásból nem maradhat ki a nálunk 2017-es év lemezének kikiáltott ‘InFinite’ a zseniális nyitónótájával, a Time For Bedlammal, de maradandó a Birds Of Prey vagy az emlékezetes klipet kapott The Surprising is.

Nem divat a legjobb lemezek közé sorolni a ‘Bananas’ albumot, de én azon éreztem újra olyan felszabadultságot, mint a hetvenes évek elejének lemezein. Szégyen, hogy csupán a Morse szólólemezére illő Contact Lost került bele tartósan az élő show-ba, bár egy ideig a Silver Tongue és a Bananas is műsoron volt, a lágyabb Haunted hamar kikopott, a Razzle Dazzle-t pedig Ian Gillan csak a szólóturnéján vette elő, a zenekar sosem játszotta el fellépésein.

Végül itt a méltatlanul elfeledett ‘The House Of Blue Light’, melyhez szintén erős érzelmi szálak kötnek: 1987-ben három egymás utáni napon töltötte meg a tízezres BS-t a zenekar ennek a lemeznek a turnéján. A harmadik napon ott voltam. A The Unwritten Law vagy a Call Of The Wild máig a kedvenc számaim között szerepelnek, de imádtam a Mitzie Dupree-t is, mely egy fantasztikus bluesnóta, de (a setlist.fm adatai szerint) mindössze egyszer játszották el élőben. (CsiGabiGa)

01. Perfect Strangers
02. The Battle Rages On
03. Machine Head
04. In Rock
05. Fireball
06. Burn
07. Purpendicular
08. InFinite
09. Bananas
10. The House Of Blue Light

Nem is tudom, egy magamfajta old school Deep Purple-rajongónak nehéz vagy könnyű összerakni egy ilyen listát, hiszen elfogultságom okán tíznél sokkal több albumot tudnék rápakolni. Kevés olyan van, amit nem kedvelek.

Mint a legtöbben, én is a 69-73 közti korszakra esküszöm leginkább, hiszen az Ian Gillannel és Roger Gloverrel akkor megjelent négy stúdióalbum közül egyet sem hagytam ki a listáról. Időnként vacillálok, hogy a ’Fireball’ jobb-e, mint az ’In Rock’, de a végén mindig a sziklás lemez nyer egy hajszállal. Viszont a kontraszt a két album között hatalmas, már ami a zene stílusát illeti. Az ’In Rock’ nyers, könyörtelen, mindent letaroló hard rockja után a ’Fireball’ egészen más világot mutat. Hard rock (Fireball), progresszív rock (No No No), blues (Demon’s Eye), country (Anyone’s Daughter), pszichedelikus rock (a teljes B oldal: The Mule, Fools, No One Came) keveredik az albumon, mindez teljesen egységes megszólalásban.

Nagyon szeretem a Purple első három albumát, legyen szó feldolgozásokról vagy saját kompozíciókról. A ’The Book Of Taliesyn’-t számomra a lemez B oldala teszi igazán értékessé: a Shield dallamos pszichedelikus témája, az Anthem vonósnégyessel megtámogatott szimfonikus lírája és a Tina Turner popslágeréből, a River Deep Mountain Highból faragott progresszívrock-eposz maga a tökély. Na és itt hallható a Wring That Neck instrumentális fantáziájának eredetije is, ez a következő években szerves része lett a koncerteknek – akár harminc percen keresztül is. A ’Who Do We Think We Are’ sem a kritikának, sem a rajongóknak nem tartozik a kedvencei közé, valahogy mindig kimarad, ha a nagy korszakot taglalják. Mostoha életű lemez, nehezen készült el, nem is turnéztak vele, Ritchie Blackmore igencsak a háttérben teszi a dolgát, Jon Lordé a vezető szerep, talán ez is különlegessé teszi a banda legrövidebb stúdióalbumát a maga harminchárom percével. A Woman From Tokyo a legismertebb sláger róla, a Mary Long is hasonló lehetett volna, de zseniális a Rat Bat Blue szaggatott témája is Lord virgájával. Ezekben az években peregtek az események a bandában, így nem meglepő, hogy David Coverdale és Glenn Hughes is nagyon gyorsan bekerült, ugyanilyen sebességgel készült a ’Burn’: a címadó a hard rock örökzöldje lett, a Mistreated blues témája tananyag az énekeseknek és bár annyira nem forog közszájon, de az A 200 instrumentális témája is hozzájárult, hogy a lemeznek a legjobb Purple-alkotások közt a helye.

Az 1984-es újjáalakulást a ’Perfect Strangers’-szel köszöntötték, azóta sem tudtak ilyen anyagot alkotni. A címadó és a Knockin’ At Your Back Door a mai napig a koncertek része, jó volna, ha az A Gypsy’s Kiss is az lenne – Lord és Blackmore hangszerpárbaja pont olyan, mint a legszebb korszakban. Hasonlóan kortársaikhoz, ők is nagyot alakítottak az első albumon, a ’Shades Of Deep Purple’-ön. Ha csak a feldolgozásokat nézzük, már nagyon erős a felhozatal: a Cream által híressé tett I’m So Glad, a Jimi Hendrixhez száz százalékban köthető Hey Joe vagy a Beatles vad rock and rollja, a Help hangzik fel a barázdákon, persze egyik sem úgy, mint ahogy megismerték, teljesen a saját képükre formálták valamennyit. És akkor még ott vannak a saját nóták, mint a slágeres One More Rainy Day vagy a Hendrix ihlette Mandrake Root – ez is kedvelt koncertdarab lett az elkövetkező években jó hosszan variálva, olyannyira, hogy az 1972-ben ezt leváltó Space Truckin’-ban meghagyták az instrumentális improvizációs részt. A ’The Battle Rages On’-ról múltkor már írtunk, hogy nagyon rossz időszakban készült el, sokkal többet érdemelne, mint ahogy vélekednek róla, de erről a zenekar is tehet. A Steve Morse-korszak a ’Purpendicular’-ral nyitott 1996-ban. Jól emlékszem, idegenkedve fogadtam az albumot, annyira belém ivódott Ritchie Blackmore játéka, sokszor meg kellett hallgatnom, mire el tudtam fogadni a Ted The Mechanic metálos döngölését vagy a Sometimes I Feel Like Screaming fokozatosan felpörgő epikus témáját Morse zseniális gitározásával. Ma már nyilvánvaló, hogy Steve Morse-nak köszönheti a banda a létét és nemcsak a túlélésre játszanak, hanem az élvonalban tudtak maradni Blackmore nélkül is. Hasonlóan a ’Perfect Strangers’-hez, Morse-szal sem tudtak ilyen színvonalú albumot összehozni azóta sem.

A listám végére hagytam a ’Machine Head’-et, mely a Purple kétségtelenül legnépszerűbb albuma, azonban számomra ez nem azt jelenti, hogy legjobb is. A leghíresebb dalaik itt találhatóak, a fellépéseken ennek a lemeznek a dalait játsszák a legtöbbet – nekem ez a lemez egy slágergyűjtemény, afféle ’Greatest Hits’ bitang erős dalokkal, most hadd ne soroljam fel mindet –, ám nem egy igazi soralbum. A másik bajom az, hogy mostanra túljátszották a bulikon, egy kicsit pihentethetnék, hogy ne kapjunk csömört ezektől a káprázatos szerzeményektől.

Nem meglepő, hogy a listán a korai évek alkotásai dominálnak, és talán az is beszédes, hogy nem fért bele egyetlen lemez sem a huszonegyedik század terméséből, melyeken már Don Airey a billentyűs. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek rosszak lennének, hanem azt, hogy közel ötven éve a Purple nagyon magasra rakta a mércét. (Bigfoot)

01. Deep Purple In Rock
02. Fireball
03. The Book Of Taliesyn
04. Who Do We Think We Are
05. Burn
06. Perfect Strangers
07. Shades Of Deep Purple
08. The Battle Rages On
09. Purpendicular
10. Machine Head

Egy zenerajongónak az élete első lemeze olyan, mint az első nap az iskolában vagy az első szerelem: egy életre elkísér. Nekem az első lemez egy 90 perces fekete Polimer kazetta volt, amit a kikönyörgött kazettás magnóhoz mellékeltek a szüleim, az egyik oldalán a ’Machine Head’ nem kifejezetten legális példányával. Sokéves késéssel jutott el hozzám az album, de egészen jó minőségben és gyakorlatilag állandóan azt hallgattam hosszú időn át, persze, hogy beégett a háttértárolómba. Valószínűleg akkor is ez vezetné a kedvenc Deep Purple-lemezek listáját nálam, ha nem lenne annyira jó, mint amennyire valójában az. A mai napig lenyűgöz a nyitó Highway Star komplexitása, Jon Lord és Ritchie Blackmore géniusza a két barokk hatású szólóban, ez róluk szól akkor is, ha az együttálláshoz a legendás „Mark IIa” minden tagja kellett. Ezen az albumon nincsenek „deep cutok” a rádiók által nem agyonjátszott dalok is felbukkannak a jelenkori Purple-koncertek műsorában, amelyeknek a gerincét ennek az albumnak a nagyobbik fele teszi ki.

Meg persze az ’In Rock’ lemez nagyobbik fele, mert a második helyezett egyértelműen az a korong a listámon olyan erős műsorral, amilyet általában csak válogatásalbumokon lehet találni, pedig az Into The Fire üvöltése és a Child In Time rapszódia magában elvinné a hátán az egészet. A dobogó harmadik helyén is „Mark IIa”-anyag áll, az erős Gillan-hatású és pszichedelikus jegyeket sem nélkülöző ’Fireball’, ezt követi nálam a legendás felállás sorban utolsó albuma, a ’Who Do We Think We Are’, ami után minden megváltozott végleg még akkor is, ha a banda nagy alkotásokat tett le az asztalra ezután is.

Kihagytam a teljes David Coverdale-időszakot, mert ugyan zenében is haladáspárti vagyok, de számomra azok a popularitás felé hajló soul-blues-R&B-funk hatások nem passzolnak a Deep Purple zenei értékei közé. 1984-ben nagyot szólt a visszatérés a ’Perfect Strangers’-szel, nyilván a listámon van a „Mark IIb” mind a három albuma, a sorba Gillan átmeneti kirúgása miatt beékelődő (Joe Lynn Turner-féle) ’Slaves And Masters’ viszont kilóg a sorból, nem tudok mit kezdeni vele.

A Ritchie Blackmore második (és végleges) távozása utáni első négy albummal valószínűleg csak annyi a baj, hogy vártam a nagy durranást, az átütő erőt, de a „na végre”-feeling elmaradt. Az igaz, hogy elmaradt az utolsó három lemeznél is, de egyrészről ezek szerintem jobbak, másrészről megbékéltem azzal a ténnyel, hogy Beethoven szimfóniái se egyformán jók, és a Deep Purple olyan magasra tette a lécet a ’70-es évek elején, hogy azt már soha többé nem fogja megugrani.

Két megjegyzés a végén: Az első három albumot már jócskán felnőtt fejjel ismertem meg, ezeknek nyilvánvalóan megvan a helyük az életműben és szükség volt rájuk a művészi fejlődéshez. Néha szívesen hallgatom őket, de nem miattuk lettem a banda követője, ennyi.
Stúdiólemezeket kellett sorba rendeznünk a saját szempontjaink szerint, de az 1972-ben kiadott és rongyosra hallgatott ’Made In Japan’ koncertlemezt oda kell tennem plusz egynek a lista végére – vagy inkább az elejére –, mert az a három estén felvett anyag a Deep Purple pályájának a csúcsa mind előadásban, mind a műsort illetően. Meg a világ egyik legjobb élő albuma. (Dzsó)

01. Machine Head
02. Deep Purple In Rock
03. Fireball
04. Who Do We Think We Are
05. Perfect Strangers
06. Now What?!
07. Infinite
08. The House Of Blue Light
09. The Battle Rages On…
10. Whoosh!
+1 Made In Japan

A Deep Purple jelenleg 21. stúdiólemezénél tart, és csiripelik a madarak, hogy ha minden jól megy, lesz még huszonkettedik is. Hivatalos élő kiadványaik száma még kétszer ennyi, és akadnak legendássá vált kalózanyagok is bőven, úgyhogy van miből választani, ha kedvenc korongjait szeretné sorba rendezni a lelkiismeretes Purple-rajongó. Az első nagy kérdés, hogy csak az 1968-tól 1976-ig tartó klasszikus időszakot vegyük-e figyelembe, vagy a ’84-ben újjáalakult zenekar munkáiból is válogassunk? A visszatérő csapat már nem volt ugyanaz: Ian Gillan hangja megváltozott, akárcsak Ritchie Blackmore gitárhangzása és játéka, a minden dalt szinte „végigszólózó” Ian Paice megszállott dobolása pedig nyugodt alapozássá csitult. Azért annak elismeréseként, hogy a csapat újra összeállt, és a mai napig folyamatosan szállítja az igényes zeneanyagokat, a 10. helyet az „új” Purple-nek adom, és ha csak egy lemezt választhatok tőlük, az nem lehet más, mint a „bemutatkozó” ’Perfect Strangers’. Ugyanúgy muszáj egy helyet fenntartanom a zenekar első felállásának, és nemcsak azért, mert az akkori basszusgitáros, Nick Simper zenésztársam és barátom, hanem mert az a formáció –még ha kiforratlan és útkereső is volt – sok izgalmas matériát hagyott ránk, főleg második, ’The Book Of Taliesyn’ című albumán.

A következő helyezés viszont legyen a régi korszak DP-hattyúdaláé, a ’Come Taste The Band’ lemezé, ahol meg a fiúk egy kicsit elveszítették azt a bizonyos utat, amelyre az MK2 és MK3 felállások időközben olyan szépen rátaláltak. A sok kokain meg heroin sem segített, de a fantasztikus tehetségű ötös a Blackmore-t váltó Tommy Bolinnal így is egy szerethető LP-t hozott össze, olyan kincsekkel, mint a You Keep On Moving. A 7. helyen nálam a ’Who Do We Think We Are’ lemez áll, és ez már az „aranycsapatnak” tartott második felállás albuma, bár sajnos abból az utolsó időszakból, amikorra a zenekari egység megbomlott, ez hallatszik is rajta. Ezen a korongon szerepel viszont a Woman From Tokyo nóta, amely egy hibátlan remekmű, és ízig-vérig Deep Purple.

A következő pozícióban egy „kakukktojás” található, Jon Lord billentyűs korszakalkotó, szimfonikus zenekarra és rockegyüttesre írt versenyműve, a ’Concerto For Group And Orchestra’. Itt ismét személyesen érintve vagyok, ugyanis a mű 40. évfordulóján volt szerencsém Jon zenekarának tagjaként turnéztatni ezt a zeneanyagot Európa-szerte, és állíthatom, első hangjától az utolsóig libabőr!

Az 5. helyre az 1974-es ’Stormbringer’ lemez futott be nálam, és tudom, hogy a legtöbb hardcore DP-rajongó listáján sokkal lejjebb szerepelne ez az album, ha egyáltalán felkerülne rá. Igen, ez az anyag, amely annyira új és idegen stílusirányzatokat is magába épített, mint a fekete amerikai zenék, és amely végül Blackmore-t is távozásra késztette. Ugyanakkor, ami éneklést rápakolt David Coverdale és Glenn Hughes, az maga a vokális mennyország! És azért akadtak rajta 10/10-es rock alapvetések is, mint pl. a címadó dal vagy a Lady Double Dealer. Éppen csak lecsúszva a dobogóról, következik a ’Fireball’. Izgalmas és színes anyag (rajta a majdnem metáltól a countryig szinte minden), még ha a mellette tornyosuló két lemezóriás, az ’In Rock’ és a ’Machine Head’ között árnyékban is maradt kicsit talán. Ugyanakkor, ahogy Jon Lord fogalmazott, ez az album tökéletes hidat képezett a kettő között, és az is elmond valamit, hogy Ian Gillan rendszeresen kedvenc Deep Purple-albumaként aposztrofálja.

A bronzérmet én a ’Burn’ lemeznek ítélem, és ezzel persze borzolom a kedélyeket azon körökben, ahol csak a Gillan/Glover-féle MK2 Purple-t szabad elismerni. Magam is fanatikus rajongó vagyok, de szemellenzős nem, és a fülemet sem tudom becsukni, amikor például a címadó dal mindent elsöprő, hamisítatlan rockja szól, vagy netán minden idők egyik legsúlyosabb blues balladája, a Mistreated menetel. A második helyen nálam az ’In Rock’ végez, az igazi definitív Deep Purple-album. Blackmore tartotta magát és zenekarát ahhoz a kijelentéséhez, hogy ami nem eléggé ütős és drámai, nem kerülhet fel erre a lemezre. Az MK2 bemutatkozásának minden hangja egy állásfoglalás, gyakorlatilag a hard rock stílus meghatározása, sok Purple-rajongó listájának az élén végezne. Az én aranyérmesem azonban a ’Machine Head’ 1972-ből. Ez az az album, amelynek minden tétele telitalálat. Üresjárat nemhogy dalban, de még dalrészletben sem található rajta. Itt ismerhettük meg azt a négy igazi örökérvényű klasszikust – Highway Star, Smoke On The Water, Lazy és Space Truckin’ – amelyek nélkül a mai napig nem képzelhető el Purple-koncert. Egyetlen gyengéje talán a kissé száraz stúdióhangzás, de akik így érzik, vigasztalódhatnak az élő változattal, minden idők talán legnagyobb hatású koncertalbumával, a ’Made In Japan’ dupla LP-vel, melynek gerince a ’Machine Head’ lemez anyaga. Ez a zenei energiabomba kicsiny Top 10 listám különdíjasa. (Scholtz Atka)

01. Machine Head
02. In Rock
03. Burn
04. Fireball
05. Stormbringer
06. Concerto for Group and Orchestra
07. Who Do We Think We Are
08. Come Taste The Band
09. The Book Of Taliesyn
10. Perfect Strangers
+1 Made In Japan