„Deutschland, Deutschland über allen”: Rammstein – Ernst Happel Stadion, Bécs, 2019. 08. 22.

A május közepén egy igencsak erős új lemezzel jelentkező Rammstein turnéja hozzánk nem jutott el, de a szomszédos Ausztria fővárosába igen. Mivel a körút már tavaly novemberben meg lett hirdetve, napok alatt teltházas is lett szinte minden állomás. Mindez azt eredményezte, hogy több városba be kellett iktatni egy-egy plusz koncertet, hogy kielégítsék a rajongók igényeit. Jómagam is lecsúsztam a jegyvásárlásról tavaly, viszont a cím nélküli új albumot annyira megszerettem, hogy titkon reménykedtem benne, hogy valami csoda folytán mégis eljutok valamelyik fellépésre. Éppen ezért nagy öröm volt számomra, mikor június közepén – igaz, korlátozott számban – de újra elérhetővé tettek bizonyos mennyiségű állójegyet az első bécsi bulira.

A szerencse mellém szegődött, mert végül sikerült megcsípni egy belépőt, így ezek után nem volt más hátra, mint hogy augusztus 22-én irány az osztrák főváros. Aki kicsit is ismeri a piromán németek munkásságát, az bizonyára tisztában van vele, hogy a koncertjeik szerves részét képezi a látvány is, ami zenéjükkel olyan egyedi egyveleget alkot, ami csakis rájuk jellemző. Mivel a 2016-os Rock In Vienna fesztiválon egy kicsit visszafogottabb előadást láthattunk tőlük, nagyon kíváncsi voltam az új show-ra, főleg hogy milyen is lesz ez stadionra méretezve.

Délután fél négy körül már rengeteg rajongó várakozott a kapunyitásra, illetve a merch standot is sokan megrohamozták, ami a stadionon kívül kapott helyett. Az egybegyűltek között megtalálható volt mindenféle korosztály, a tizenéves, feketébe öltözött lányoktól kezdve az ötvenes éveik közepét taposó szülőkig, akik közül sokan saját gyermekeikkel érkeztek. A várakozás alatt a Rammstein odabent megkezdte a főpróbát, ami tisztán kihallatszott. Öt órakor került sor a beengedésre és az előzeteseknek megfelelően elkérték a személyi igazolványt is, hogy a rajta szereplő név megegyezik-e a jegyen találhatóval. Akik leghamarabb jutottak be, azok karszalagot kaptak, amivel be lehetett menni a színpad előtti részre. Tehát külön nem volt Front Of Stage jegy, hanem a legkorábban érkezők foglalhatták el ezt a helyet. Újabb szimpatikus húzás a zenekartól a névre szóló belépők mellett.

Az új színpadkép minden túlzás nélkül iszonyú látványosra sikeredett. Volt középen egy magasabb monumentális kéttornyú rész, illetve négy hatalmas kör alakú reflektor, amik sok más égőnek adtak helyet, és ha kellett, forogtak is. Egyedülálló módon a várakozás alatt a hangszórókból kizárólag Rammstein-dalok szóltak. Kis túlzással végigmentünk az egész diszkográfián. A ’Mutter’ album például teljes egészében elhangzott.

A tömeg szép lassan kezdett gyülekezni, és mire 19:30-kor megkezdte műsorát a Duo Játékok nevű formáció, már majdnem teltház volt. Két francia hölgy a nézőtér közepén felállított kis színpadon Rammstein-számok zongoraátiratait adta elő. Elhangzott többek között a Du Hast, a Sonne és az Ohne Dich is. Az igazság az, hogy ez inkább érdekes, mintsem felpörgető volt. Ha például belebotlasz a YouTube-on rockdalok más hangszeren történő feldolgozásaiba, maximum belehallgatsz pár percre, aztán kikapcsolod. A rajongók nagy része ennek megfelelően szinte tudomást sem vett róluk, továbbra is a nagyszínpadot figyelték. Így ez a majd háromnegyed órás produkció kissé unalmasnak hatott. Talán csak a végén előadott Sonne című számra kaptuk fel jobban a fejünket.

Miután a hölgyek elköszöntek, 20:30-kor megkérték a hallgatóságot német és angol nyelven is, hogy telefonjaikkal ne rögzítsék és ne zavarják, hanem élvezzék  az előadást. Meg is jelent a színpad középső tornyai között a Rammstein-logó Händel Tűzijáték-szvitjének kíséretében. Míg ez a kellemes muzsika szólt, a jel is egyre feljebb és feljebb kúszott, majd amikor a csúcsra ért, feltűnt a dobok mögött Christopher ,,Doom” Schneider. Széles vigyorral az arcán üdvözölte az egybegyűlteket, majd rácsapott a dobokra, mire egy hatalmas robbanást láttunk tűzijáték kíséretében. Mivel senki nem számított rá, a kellő hatást elérte.

Szépen egyesével léptek a pódiumra a zenekar tagjai. A dobos után megjelent Richard Z. Kruspe gitáros, majd a billentyűs Flake Lorenz is. Őket követte Oliver Riedel bőgős, majd Paul Landers gitáros, végül középről Till Lindemann énekes is besétált. A Was Ich Liebével nyitottak, ami elég meglepő volt, mert tőlük nem megszokott, hogy nem robbannak szó szerint a színpadra. El is nyújtották a zenélgetést, ami az alapján nem meglepő, amit Kruspe nyilatkozott nemrég, hogy  esetükben senki nem beszél a zeneiségről, csak a show-ról. Persze a Rammsteint nem pont a zenei virtuozitása miatt szeretjük, hanem az egyszerű, de hatásos, fogós, földbe döngölős riffek és az atompontos ütemeik miatt. Mindez megkoronázva Till Lindemann németül előadott szövegeivel valami teljesen különlegeset eredményez.

A nyugisabb nyitódal után aztán nem volt megállás, mert beindult a menetelés a Links 2-3-4 taktusaira. Egyből meg is őrült a nézőtér, méghozzá olyannyira, hogy az ezt követő Tattoo-Sehnsucht-Zeig dich trió alatt az elöl állók között egy nagyobb pogó és lökdösődés alakult ki. Persze ennek sokan nem örültek és inkább hátrébb mentek, hogy onnan figyelhessék tovább az eseményeket. Valószínűleg a túlzottan tomboló nézők is érezték, hogy ennyi elég lesz, mert utána nyugodtabban hallgatták tovább a koncertet.

Az őrjöngő percek után érkezett az új album legelborultabb tétele, a Puppe. Ehhez az énekes feltolt a színpadra egy nagy fém babakocsit, amiben egy babafej volt látható. A dal tartalma szerint a főszereplő – aki maga sem egészen épelméjű, hiszen gyógyszert szed – kap egy játékbabát a nővérétől, hogy ne legyen egyedül, míg ő dolgozik a szomszéd szobában. Valószínűleg örömlány lehetett, mivel öccse a kulcslyukon keresztül végignézi, ahogy megölik. Mivel elvesztette a testvérét, dühét a játékbabán vezeti le, vagyis letépi annak fejét és megharapja a nyakát.

Ilyenre szerencsére itt nem  került sor, viszont a babakocsi teljesen lángokba borult, ráadásul a kivetítőn az énekes szemére szerelt szerkezeten át azt láthattuk, amit ő. Amint a játékot nézte a kocsi előtt és őrjöngve énekelt, egy animáció segítségével a játékbaba feléledt és rémülten nézte maga körül a tüzet. Ezután a szájából zöld konfettieső kezdett hullani a frontemberre, majd a közvetlenül a pódium előtt álló nézőkre is. Nekem tetszett a jelenet, mivel tökéletesen visszaadta a dal hangulatát, ráadásul a cseppet sem könnyű énektémát is nagyon jól hozta a frontember. Elég hatásos volt, de lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha széttép egy játékbabát? Mindegy, lezárnám annyival, hogy ezt döntse el mindenki maga.

Alig volt időnk felocsúdni, máris jött az egyik régi kedvenc a debütáló lemezről, a Heirate mich. Még sosem volt szerencsém ehhez a dalhoz élőben. Szinte visszarepültünk a kilencvenes évek közepére, ahogy megszólaltak a nyers hangzású gitárok, amik akkoriban annyira jellemzőek voltak rájuk. Mint ismeretes, Till és Flake a koncerteken sokszor piszkálják egymást. Erre ezen az estén először itt került sor: az énekes meg akarta lökdösni a billentyűst, válaszul ő is meglökte a frontembert, mire az majdnem lecsúszott a lépcsőn. Erre dühében felrúgott egy a feljáróra helyezett billentyűs hangszert. Annak ellenére, hogy róluk köztudott, mennyire jó barátok, élethűen tudják eljátszani ezt az örökös adok-kapok játékot.

A Deutschlandot egy remix vezette fel, ahol Richard Z. Kruspe gitáros a tornyok közt a magasba emelkedett egy DJ-pulttal, napszemüvegben és fehér szőrmekabátban. A többiek az énekes kivételével egyenként megjelentek a színpadon, fehér csíkokban világító ruhákban, és táncolni kezdtek. Vicces jelenet volt, főleg a diszkós zene mellett, mert mintha nem is Rammstein-koncerten lettünk volna. De hogy mégse felejtsük el, hol vagyunk, a közjáték végeztével egyből belekezdtek a dalba, amire megint egy kisebb fajta népünnepély alakult ki odalent. Hihetetlen hatása volt annak, ahogy egyszerre több tízezren énekelték a refrént.

Az utána következő Radióra megint beindult a pogó, igaz, most már nem annyira őrülten, mint a buli elején. Érkezett egy régebbi tétel, a Mein Teil a ’Reise, Reise’ albumról. Mint ismeretes, ez a szám Armin Meiwes történetét meséli el, akit kannibalizmusért ítéltek el, miután megevett egy férfit, aki beleegyezett ebbe. Fel is gördült egy hatalmas üst a színpadra, amiben a billentyűs Flake foglalt helyet. Az énekes hentesruhában jelent meg, és a szám közepénél lángszóróval többször alá is gyújtott a fémedénynek. Miután látta, hogy áldozata nem hogy nem főtt meg, hanem semmi baja sincs, rosszkedvűen grimaszolni kezdett, mint egy gyerek. (Halkan megjegyezném, hogy nemcsak kiváló frontember és énekes, hanem remek showman is, aki mindig tud valami pluszt adni az előadáshoz.) Miután egy nagyobb lángszóró sem pirította meg a prédáját, elkeseredettségében egy ágyút tolt fel a pódiumra, és azzal tüzelt a billentyűsre. Erre az megadta magát egy fehér zászló segítségével és már majdnem visszasétált a helyére, mikor utolsó pillanatban az énekes mögé rohant, és lelökte a színpadról. Mindenki meghökkent kicsit, mivel nem tudtuk, mire esett rá, de mint később kiderült, egy gumicsónak volt odakészítve neki.

Hogy a hangulat még jobban a tetőfokára hágjon, arról a Du hast gondoskodott, amit szinte végig mi énekeltünk. Természetesen volt égő nyíl kilövése a fejünk fölé, majd az ezt követő Sonne alatt is rengeteg lángoszlop csapott fel. A gyönyörű Ohne dich alatt ezernyi öngyújtó lángja emelkedett a magasba, és nagyon megindító volt hallani, ahogy az egész stadion végig énekli  a dalt Tillel. Ez zárta az első blokkot, majd pár perc múlva indult a ráadás.

Az egész zenekar megjelent a kis színpadon, a Duo Játékok társaságában, és ott az Engelt adták elő pár percben. Miután ennek vége lett, a banda öt tagja gumicsónakokkal a közönség feje fölött ,,evezett” vissza a nagy színpadra, ahol az énekes Willkommen! feliratú táblával a ,,partra” segítette a külföldieket, ugyanis egyből belekezdtek az új lemez nagy slágerébe, az Auslanderbe. A jelenet pedig utalás volt a dal videoklipjére. Hatalmas jókedv alakult ki a nóta alatt, és nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is. Nem pogózott senki, hanem összefonódva, ugrálva énekelték, hogy „Ich bin Ausländer ,Mi amor, mon chéri!”

Az egészet tovább fokozta a folytatásban a Pussy, amiben újfent ,,összeveszett” az énekes és a billentyűs, aminek ismét egy szintetizátor szétverése lett a vége Till részéről. Ezután ráült egy hatalmas fémből készült fallosz alakú habágyúra, és a dal végén beterítette az elöl állókat. Persze nem álltuk meg nevetés nélkül, mivel egymáson mulattunk, hogy ki mennyire lett habos. Egyszerűen hihetetlen volt az a derült hangulat, ami a stadionban uralkodott. Ennek csak egy szomorú tény vetett véget, mégpedig az, hogy elérkeztünk a koncert végéhez. Ismét egy régi klasszikus következett a Rammstein című szám képében. Ez az egyik legnyomasztóbb daluk a kísérteties szintetizátor dallamával és a nyers durva gitárokkal. Maga a szöveg pedig az 1988-ban a Ramstein légitámaszponton bekövetkezett repülőszerencsétlenségről szól. Ezúttal a frontember nem lángoló kabátban énekelte végig a dalt, hanem a hátára szerelt lángszóróval, ami több irányban köpte a tüzet. Óriási volt élőben hallani, ahogy a záró Ich willt is, aminek egy hatalmas közönségénekeltetés lett a vége. Innen viszont tényleg nem volt tovább, ugyanis következett a búcsú.

Először letérdelve köszönték meg, hogy ennyien eljöttünk, majd ők is megtapsoltak minket. Utána egyenként beszálltak az emelőre, ami szép lassan elindult velük felfelé a toronyban. Onnan még integettek, majd amikor a kivetített Rammstein-logó mögé értek, egy robbanás kíséretében eltűntek a szemünk elől. Nagyon jó koncertet láthattak, akiknek sikerült jegyet szerezniük erre az estére. Hihetetlen, hogy az elmúlt 6-7 év alatt mennyire kinőtték az arénákat, és mostanra annyian lettek kíváncsiak rájuk, hogy kizárólag stadionokban lépnek fel. Tényleg beléptek az időtlen bandák státuszába ők is. Az egyik utolsó olyan zenekarrá váltak, akik még képesek több tízezer embert megmozgatni. Ebben valószínűleg az is benne van, hogy az ezredforduló után már nem nagyon születtek olyan csapatok, akik erre igazán képesek lennének. Rengeteg akkortájt induló együttes nosztalgiabandává vált az évek során. Ők mégis kilógnak ebből a sorból, hiszen képesek voltak tíz esztendő után egy nagyon jó új lemezzel jelentkezni, aminek a dalait éppúgy énekli a közönségük, mint a húsz éve megírt számaikat. Ráadásul példa nélküli alázattal vannak a rajongóik felé.

Mivel a turné hozzánk nem jut el jövőre sem, és már szinte az összes állomás teltházas, így csak azt tudom mondani, hogy aki szeretné látni őket, figyelje a jegyárusító oldalakat, mert hátha szabaddá tesznek néhány belépőt az utolsó pillanatban, mint ahogy ebben az esetben is tették. Csalódni biztosan nem fog senki, hiszen mint tudjuk, egy Rammstein-fellépés több egy egyszerű koncertnél.

Was ich liebe / Links 2-3-4 / Tattoo / Sehnsucht / Zeig dich / Mein Herz brennt / Puppe / Heirate mich / Diamant / Deutschland remix /  Deutschland / Radio / Mein Teil / Du hast / Sonne / Ohne dich /// Engel / Ausländer / Du riechst so gut / Pussy /// Rammstein / Ich will

Szerző: Kidlacee
Fotók: Kidlacee, orf.at és www.volume.at
Köszönet partnerünknek, Todinak az utazás megszervezéséért!